Gemenci erdő és Duna-part
2011. augusztus 13-14.
(készült: 2011.08.23.)
Szombat
Lassan már szokásosnak mondható hajnali ébresztőt, kávét, reggelit követően irány a pályaudvar! Mivel vonatunk 5.56-kor indult a Déliből, és az tőlem kb. 16km-re található, negyed öt körül szálltunk nyeregbe, és tekerés át a városon. Szombat lévén előző este-éjszaka a fiatalok buliztak. Vicces volt látni az Árpád-híd környékén az apró szoknyácskákban, topokban, tűsarkúkban tipegő, némely esetben mezítláb ballagó, fáradt lánykákat. Nekik akkor végződött az éjszaka, vagyis az előző nap, mikor mi már a következőt kezdtük. 
Az állomáson még lefutottam az aluljáróba friss pékáruért, arra ugyanis nagyon rákaptunk, hogy a vonaton megejtünk egy második reggelit. Mire visszatértem a kakaós csigával és csokis croissont-al, begurult a Pestről jövő két útitárs is. Még csak távolból láttam őket a lépcső alján, ahogy mentem fel Drágámhoz, de máris furán néztem, hogy velük fogunk túrázni? Ez komoly? Felrángatták lassan a gépeket, majd felcuccoltunk a vonatra is – a szokásos MÁVot illető szitkozódások közepette. Sárbogárdon történő átszállás után 9.06ra értünk Bajára, hétvégénk kiinduló állomására. Mire megszereztük a helyi restiből a reggeli betevő KVnkat Drágámmal, befutott a csapat másik fele is. Hárman ugyanis Kaposvárról jöttek, ám az ő vonatuk kb. 1 órával korábban érkezett Bajára hozzánk képest, így a környéken tekertek egy kört, mire mi leértünk.
Baján nem húztuk az időt, arra számítván, hogy másnap délután majd körbenézünk kicsit a városban, esetleg fürdünk is a holtágban, így rögvest célba vettük a Duna-hidat. Átkelés után irány Pörböly, közúton, ahol megálltunk az Ökoturisztikai Központban. Tettünk egy kört az arborétumban, amit nem nagyon értünk, miért neveznek így. Bár kellemes hely, meg ki vannak táblázva a fák, de semmi extra. Innen indul a kisvasút is, ami keresztülmegy a Gemencen, de erre időnk sem volt, ráadásul a biciklizés öröméért mentünk, meg akartunk dolgozni a látványért, így ezzel a lehetőséggel most nem éltünk. Némi útbaigazítás után kihajtottunk a központ területéről, kereszteztük a gátat, és körbejártuk az út mellett található vadaspark-szerűséget. Vaddisznókat, szarvasokat fényképeztünk, egymás közt boltoltunk az aksikkal, végül egy nagyobb pihenő után nekivágtunk a gátnak a kánikulában.
Egy helyen kis mellékúton megpróbáltunk lejutni a Duna holtágához is, de végül nem találtuk meg a leágazást – gyaníthatóan a magas vízállás miatt az ártéren el volt öntve.
A gáton tovább haladva elértük a Lankóczi Vízügyi Kiállítóhely és Szivattyútelepet, mely megtekintése be volt tervezve, azonban Hege hiába próbálta őket napok óta telefonon elérni, senkivel nem tudott beszélni. Szerencsénk volt, ugyanis egy úr pont ott tartózkodott a terepen, és bár csak előre bejelentkezett látogatókat fogadnak, beengedett minket. Ekkor derült ki, hogy a túravezetőnk által ismert vezetékes telefonszám már jó ideje nem működik, csak mobillal rendelkezik a vízmű... Ám a neten sajnos még most is csak a vezetékes szám szerepel.
Maga a múzeum-rész sem volt rossz, de számomra még sokkal izgalmasabb volt, hogy be lehetett menni a gépházba (ma már nem üzemel), sőt fel is mászhattunk az egyik szivattyú tetejére a lépcsőn. Kár lett volna kihagyni!
A gáton eddig megtett út alatt már egyértelműen kiderült számunkra, hogy a csapatnak két, eléggé eltérő tempója van. Továbbinduláskor Hegével úgy döntöttünk, nem várjuk már be a többieket a Keselyűsi Csárdáig, megyünk a magunk gyorsabb tempójában, a többiek meg a saját lassabb sebességükkel, és majd a Csárdánál találkozunk. Jól esett a „száguldás”, a forró kánikulában hűsítő menetszél, a közlekedőktől mentes gát, a természet látványa. Beleszerettem a gátas biciklitúrába! Eddig is sejtettem, hogy szeretem, és nem véletlenül tervezzük jövő nyárra a Tiszát, az ottani gátakat úticélnak, de most, hogy gyakorlati tapasztalatot is szereztem, szívem csücskévé vált a terep.
A Keselyűsi Csárdánál nagyobb pihenőt tartottunk. Energiautánpótlásra sör, gyümölcslé, szóda, KV, szendvics, csoki fogyott bőséggel mindenkinél. Mikor kellőképp megpihentünk, tovább indultunk, ismét kétfelé szakadva.
Bárányfoknál megálltunk bevárni a többieket, ugyanis kérdéses kereszteződéshez érkeztünk. Itt van a kisvasút másik végállomása, valamint egy vadászati kiállítás, amit a pénzrablás-szagúnak érzett belépőjegy árak miatt már korábban megbeszéltük, hogy kihagyunk. Ezen felül azonban van itt egy tanösvény is, valamint „Élet az ártéren” kiállítás. A rögtönzött kupaktanács azonban úgy döntött, hogy inkább menjünk és keressük meg a szállást, ezt a kultúrprogramot most kihagyjuk. Így futottunk (akarom mondani gurultunk) be Szekszárdra. Némi kérdezősködés után megtaláltuk a szállásunkat is, mely egy főiskolai kolesz volt. Kollégiumhoz képest igen drágáért, viszont magasan nem koleszos minőségű szobát kaptunk. Jó választás volt!
Lemálházás, illetve a két szoba elfoglalása után megcéloztuk a közeli sörkertet, némi frissítő elfogyasztása céljából. Közben a kapuban beszereztük az infot, miszerint a konyha jó, az adag bőséges. Az étlapon szereplő kínálatot szélesnek és elfogadható árfekvésűnek találtuk, így később nem is kerestünk másik vacsorázóhelyet.
Eredeti terv szerint öten aludtunk volna a koleszban, mivel Ibi és Ati, akikkel Pestről utaztunk együtt, határidőn túl jelentkeztek, így az ő szállásukat a túravezető érthető okokból nem akarta leszervezni. Máig ismeretlen indíttatástól vezérelve ők a „közeli” Alsónánán (mely kb. 16 km) foglaltak szobát, így sörözés után gyalog (illetve a tervezetten másutt alvók biciklitolással) indultunk el a város felderítésére.
Sajnos már viszonylag késő volt, így bemenni sehova nem tudtunk, és kedvünk sem volt, de sétáltunk egyet a szép városkában, és Hegével megbeszéltük, ide vissza kell térnünk! Lehetőleg szüreti fesztivál idején, és szintén biciklikkel.
Mivel a gyomrok már kezdtek morogni, lassanként célba vettük a korábban már részben kipróbált sörözőt, ahol valóban bőséges és ízletes vacsorában volt részünk. Étkezés közben persze megkezdődött a kavarás is. Miután Ati már a korábbi ígéretéhez képest 5 körül felhívta a szállásadójukat, hogy mennek, Ibi kitalálta, hogy ha van hely a koleszon, akkor mégis inkább ott kellene aludniuk, mert fáradt, és kedve sincs még 16km-t lenyomni. Bár Ati húzta a száját, de nem elég határozottan, így barátságuk-szomszédságuk női tagja kiütéssel győzött. Elballagtak hát a kollégiumba, ahol persze bőven volt üres szoba, majd telefonon lemondták a nánai szállást…. Ehhez inkább nem fűznék személyes véleményt….
Vacsora után néhányan még bankautomatát kerestek, mi ketten Hegével célba vettük a tusolót, és az ágyat.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 66,34 km
- tekeréssel töltött idő: 4.03.46 h
- átlagsebesség: 16,3 km/h
- max. sebesség: 34,5 km/h
Vasárnap
Reggelinek való vásárlása boltban, majd elfogyasztása a szobában. Miután a szendvicsek is elkészültek, leballagtunk a csomagokkal az előtérbe, megszereztük a pincéből a bringákat, felmálháztunk, és az utcán vártuk, hogy a többiek is elkészüljenek. Mikor végre összeállt a csapat, a kolesz előtt még készítettünk egy gyors csoportképet, majd indulás vissza a Keselyűsi Csárdáig, a már előző napról ismerős útvonalon. Nem tekertünk elöl sem nagy tempót, bár jól esett volna intenzív mozgással nyitni a napot, de a sétabringa is jó volt. Félig még úgyis aludtam.
A csárdánál aznap is tartottunk egy kis pihenőt, néhányan itt fogyasztották el a reggelit, és/vagy a KVt. Történt némi málhaváltoztatás is, ugyanis Anett addig funkciójának megfelelően használta a hátizsákját, azonban baromi melegnek bizonyult ez hátilag, hát Bence málhája tetejére lett felfogatva gumipókkal az ő csomagja is. Ezzel végezvén irány a Sió-Zsilip. Itt ömlik a Sió-csatorna vize a Dunába, és ezzel a védművel lehet többek között szabályozni a Balaton vízállását.
Percekig tartó pihenés, fotózás után tovább indultunk, hogy átkeljünk a Duna-hídon. Itt a társaság nagy része előrehúzott, gondolom, átrobogtak a víz fölött. Hárman azonban meg-megálltunk, tátottuk a szánkat, fotózgattunk. Szép volt nagyon a kilátás! Nekem külön fura volt, hogy a híd közepén van a megyehatár, hát meg is örökítettem azt.
Átérvén a hídon visszakanyarodtunk a Duna mellett, és továbbra is gáton haladva célba vettük Baját. Szokás szerint ketten elöl gyorsabban, a többiek lemaradva. Volt egy hely, ahol le akartunk menni a partra, ezzel elhagyván a gátat. Itt természetesen megvártuk a csapatot, nehogy lemaradjanak valamiről. Kíváncsiságból figyeltem az órát. Negyed órát vertünk rájuk, alig 10 km-es szakaszon… Mit is mondhatnék?
Nem sokkal ez után újabb pihenő jött, büfével, átkelőhajó-állomással. Itt ismét kiütközött, hogy néha bizony rá kéne ülnöm a számra. Ugyanis szóba került a tempó, meg Baja, ebéd, városnézés, vonatindulás. És szóvá tettem, hogy jó lenne, ha kicsit meggyorsítanák magukat, különben nem lesz időnk kajálni sem. Persze, jött a tromf, hogy még milyen sok időnk van, nem igaz, hogy nem fér bele a kajálás, és én biztos csak a tempós biciklizés miatt jöttem. Csodálkoztam, hogy pont ő és pont rám mond ilyet, ugyanis én végignézelődtem, végigfotóztam a zsilipet, a hidat, a csónakokat, miközben ő még csak körbe sem nézett. De még azt is fejemhez vágta túratársunk, hogy tekerhet ő gyorsabban, de akkor izzadni fog. Ezen kerekedett csak igazán a szemem! Sík terepen hajtottunk végig. Ilyen helyen én úgy gondolom, mindegy, hogy 18-al, vagy 25-el haladok, ugyanannyira izzadok. Ráadásul egy túrán, izzó gáton bringázva nem is csoda, ha folyik kicsit az emberről a víz. Nem értettem, miért baj ez….
Baja határában még megálltunk hidat fotózni, ám ezen a szabadfoglalkozáson már csak én vettem részt, a többiek az árnyékba húzódva várták ki, míg kattintok párat a géppel.
Hege korábbról ismert egy jó éttermet a Petőfi-szigeten, melyet a Sugovica folyó ölel körbe. Ez a Duna egyik mellékága, mely nevét egy legenda alapján egy gazdag vízimolnár Súgó Vica nevű lányáról kapta, aki – miután apja visszautasította kedvese, egy szegény molnárlegény lánykérését – szerelmével együtt a folyóba ölte magát. A sziget végén felkerestük a TV által ajánlott éttermet, és amúgy eseménytelen napunk koronájaként itt kaptunk egy jó kis idegrohamot.
Történt ugyanis, hogy az étterem fullon volt. Udvar, terasz, beltér. Persze, vasárnap egy óra, nyár, jóidő. Mondta a pincér, várni kéne, kb negyed óra, és lesz szabad asztal. Jó, akkor nem keresünk mást, megvárjuk. Leheveredtünk a parton a fűbe, türelmesek voltunk. Majd mikor felszabadult egy asztal, valóban leültünk. Rendeltünk. Kérdeztük, mennyi idő, mivel a pincér hölgy rögvest közölte, hogy várni kell. Visszakézből elhangzott a kérdés? Fél óra? A pincér rábólintott. Jó, az még belefér. Ám még csak a leveseket hozták (ketten kértünk a hét fős társaságból), és a többi kajának híre-hamva nem volt. Kezdtünk kényelmetlenül feszengeni, mivel már több mint egy órája várakoztunk, a vonat miatt pedig időhöz voltunk kötve, nem értünk rá már sokáig várni. Időközben – a levesek fogyasztásakor – rá is kérdeztünk, mennyit kell még várnunk, elérjük-e a vonatot. Megnyugtatott a hölgy, hogy most már nemsoká a mi asztalunk rendelése következik a konyhában. Aztán úgy döntöttünk, a pohár betelt. Hege roppant udvariasan, ám annál határozottabban közölte, hogy köszönjük, az eddigi fogyasztást fizetjük, a fennmaradtat nyugodtan hagyják félbe. Nincs több időnk, megy a vonat. Húzta az orrát a hölgy, mert ő megmondta, hogy várni kell. Persze, ezt mi tudomásul is vettük, de az mégiscsak pofátlanság, hogy ennyit kell várni! A számlákat külön-külön rendeztük, borravalót nem hagytuk. Ajánlani sem fogjuk a helyet senkinek….
A vonatot így éhesen, ám kényelmesen elértük, az étkek étteremben történő elfogyasztása persze nem fért volna bele. Tudjuk, hisz a pesti páros ott maradt enni, mivel a mi vonatunk jó ¾ órával később indult, mint a kaposvári csapaté, és a pályaudvaron ismét találkozhattam velük.
Bosszantó, hogy a két szép, nyugodt nap ilyen végszóval zárult, de ettől eltekintve nagyon jó volt ez a túra is!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 47,84 km
- tekeréssel töltött idő: 2.30.43 h
- átlagsebesség: 19,0 km/h
- max. sebesség: 29,8 km/h
És egy kis térképészet, az általunk bejárt útról:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
