Belső hangok
Hirtelen felébredek. Körbetapogatózom a sötétben – eltart egy darabig, mire megtalálom a telefonom. Hajnali 4 óra 37 perc. Visszateszem a padlóra a mobilt, hanyatt vágom magam a párnán. Nem értem, mi történt. Fekszem mozdulatlanul, hallgatom Tomi egyenletes szuszogását. Valami kimondhatatlan feszültség gomolyog bennem. Rosszat álmodtam. Nem emlékszem, mit, de határozottan rossz érzést, savanyú szájízt, hideg verítéket hagyott maga után. Lassan ráeszmélek: a nyakamban lógó medál annyira átmelegedett, hogy szinte süti a bőrömet. Mi történik velem?
Megpróbálom elhessegetni a negatív érzéseket. Ha sikerülne, talán még vissza tudnék aludni. De nem megy. A medál. Miért ilyen meleg? Gondolataim vissza-visszatérnek szüleimhez. Feszültségembe féltés, félelem vegyül.
Újra megnézem, mennyi az idő. 5 óra 19. Már ébren kell lenniük, hisz kétórányi időeltolódásra vagyok tőlük.
Kibújok a takaró alól és csendben kiosonok a konyhába. Semmi szükség rá, hogy Tomi is felébredjen pillanatnyi elmeháborodottságom miatt.
Tárcsázok. Míg hallgatom a csengetést, töltök egy pohár narancslét. Anyu nem veszi fel. Próbálom Aput, majd a vezetékes számukat. Mindegyik csak cseng süketen.
– Lehet, elmentek a piacra. Hisz szombat van – nyugtatom magam félhangosan.
Ijedten rezzenek össze Tomi hangjára. Nem hallottam, hogy felébredt és utánam jött.
– Mit csinálsz a sötét konyhában ilyen korán? – kérdezi álomtól rekedt hangon. – Kik mentek piacra? Miről beszélsz, Csillag?
– Félek. Valami rosszat álmodtam és felébredtem. Nem tudom, mi történhetett, de szétvet a feszültség. Forró a medál a bőrömön. Valami baj történt a szüleimmel. – Suttogom bele a sötétségbe.
Tomi csendben elmormogott mondataim hallatára teljesen felébredt. Pontosan tudja – évek alatt megszokta –, hogy az ilyen megérzéseimre érdemes hallgatni. Azt is tudja, milyen szoros kapcsolat fűz szüleimhez. Így nem is kételkedik épelméjűségemben, hanem ő is megpróbálja tárcsázni az ismerős számokat. Sajnos, neki sem sikerül elérni Anyáékat.
Már helybenfutok kínomban. Nem tehetem meg, hogy kocsiba vágódva átszáguldjak a városon, vagy az országon, és saját szememmel győződjek meg megérzésem valótlanságáról. Nincs más lehetőségem információszerzésre, csak a telefon. Ami nem válaszol.
Tomi közben bekapcsolta a szobában a laptopot. Lassan utánamegyek, még mindig szorongatva a poharat, melybe eddig bele sem kortyoltam.
A képernyőre meredek, ám agyamig a külvilágból most csak foszlányok jutnak el. Nem tudok másra koncentrálni, mint a bensőmben dúló feszültségre. Látom, hogy a légitársaság oldalát bogarássza, de mikor rámutat egy járatra, csak gépiesen, átgondolás nélkül bólintok rá. Ő már foglalja is a két jegyet a másfél óra múlva induló gépre.
Miközben a reptérre hajtunk, fokozódó fejfájással küszködök. Már az összes közelebbi rokont, barátot megpróbáltam végighívni, akikkel szüleim szorosabban tartják a kapcsolatot. Legalábbis azokat, akiknek én is ismerem az elérhetőségét. Senki nem tud semmit. Legutóbb este beszélt valamelyikük Apával, de nem panaszkodott. Mindenki nyugtatni próbált: biztos túlhajtottam magam, vagy a Pocaklakó zaklatta fel az idegeimet. Legyek türelmes, fel fognak hívni a szüleim, hisz látják, hogy kerestem őket.
Nem tudnak megnyugtatni. Feszültségem nem múlik, így végül tényleg felszállunk a gépre. Csak egy-egy kézipoggyász van nálunk. Néhány alapvető dolgot dobáltunk csak be, nem volt fontos, mit viszünk magunkkal haza.
Alig várom, hogy végre földet érjünk és bekapcsolhassam mobilomat.
Pittyeg néhányat a készülék: SMSek, hangpostaüzenetek érkeznek. Ahogy ezeket bogarászom, lassan kezd összeállni a kép. Anya hajnalban rosszul lett, kihívták az orvost. Rohammentővel szállították be az ügyeletes kórházba. Apa természetesen vele ment, a telefonokat pedig eszébe sem jutott magához venni. Megértem. Mindig is idegenkedett ezektől a kis készülékektől, sosem tudott velük megbarátkozni. Ez nem az ő korosztályának való – mondogatta gyakran. Így nincs semmi meglepő abban, hogy reggel képtelen voltam elérni. Azért teszek most még egy kísérletet, hátha valamelyik barát bevitte hozzá időközben, hisz már tudják, mi történt, engem is megpróbáltak tájékoztatni nagyvonalakban, míg repültem. Aggódva hallgatom a kicsengést jelző hangokat, miközben másik kezemmel az átmelegedett medált szorítom. Apám végre felveszi. Türelmetlenül kérdezem, hol van.
– Kórházban – hallom tompa hangját, érzem, egész éjjel nem aludt.
– De melyikben? Most landoltam itthon, megyek Hozzád!
– Itthon vagy, kislányom? Nem úgy volt, hogy csak egy hónap múlva jöttök haza?
– Jaj, Apa! Mondd már, melyik kórházba menjünk, aztán mindent megbeszélünk! – sürgetem.
Végre megkapom a választ, Tomival bevágódunk egy taxiba, elhadarom a nevet, majd újra a készülékbe beszélek.
– Melyik osztályon vagy? Hányadik emelet, Apa?
– Intenzív. Anyád.
– Tudom – vágok közbe. – Hányadik emelet? Hová menjek?
– Negyedik. Azt hiszem.
– Maximum fél óra, és ott vagyok. Szia!
Amint megállunk a kórház előtt, feltépem a taxi ajtaját. Rohanok. Meg se várom Tomit, úgy is hallotta a beszélgetést, tudja, hova kell mennie. Intézze csak el a fuvarszámlát, majd utánam jön.
Kiszállok a liftből, körülnézek. Egy teremtett lélek nincs a folyosón. Találomra elindulok az egyik irányba. Szerencsém van, rögtön nővérbe ütközöm, aki épp egy kórteremből lép ki. Elhadarom neki, ki vagyok, kit keresek. Útbaigazít.
A folyosó végén balra fordulok. Ott már látom apám szikár alakját, amint összeroskadva ül egy padon. Lelassítom a lépéseimet, majd melléülök, átkarolom. Hosszú percekig némán meredünk magunk elé. Végül összeszedem a bátorságom s megkérdezem, mi történt.
– Anyád az éjjel rosszul lett. Felhívtam az ügyeletet, és rögtön rohammentőt rendeltek ki. Koszorúérgörcse volt. Orvosok vannak nála. Engem be se engedtek. Nem tudom, mi történik.
Felállok, idegesen sétálni kezdek a folyosón. Szinte észre sem veszem, hogy a medált babrálom a nyakamban. Aggódom. Anyáék nem fiatalok már, ráadásul nem az első koszorúérgörcse ez. Remélem, minden rendbe jön, és felépül ismét!
Nyílik egy ajtó a folyosón. Megfordulok. Orvosokat látok kijönni. Aggódó tekintettel nézek rájuk. Megpróbálok rájönni, melyik fehérköpenyes lehet a vezető orvos. Veszek egy mély lélegzetet, hozzáfordulok és megkérdezem, mi történt.
Válasza valamelyest megnyugtat. Anya túl van az életveszélyen, úgy tűnik, minden rendben lesz. Viszont az intenzív osztályon kell tartaniuk, leghamarabb reggel viszik át sima kórterembe. Mivel nem lehet bemenni a betegekhez, így hazaküld minket.
Ránézek Apámra, mi legyen. Láthatóan maradni szeretne, de borzasztóan ki van merülve. Rábeszélem, hogy menjen haza Tomival, próbáljon meg aludni kicsit. Ha bármi történik, azonnal hívom őket. Este pedig visszajönnek.
Amint lépéseik elhalnak a folyosón, odalépek a kórterem ablakához, és hosszan nézem falfehér arccal alvó Anyámat. Szeretném kisimítani homlokából csapzott haját, megfogni kezét. Nem tehetem.
Hosszú percek múlva azon kapom magam, hogy megint a medállal játszom. Már nem égeti bőröm, időközben testmeleggé hűlt. Vagyis elmúlt a veszély. Megnyugszom. Könnycsepp gördül végig arcomon. Homlokomat az üvegnek szorítom. Félhangosan beszélek, nem érdekelnek a folyosón járkáló orvosok, ápolónők. Nem félek kimondani a bennem kavargó gondolatokat: aggódtam, és azonnal hazarepültünk, mikor éreztem, hogy baj van. Nem sokkal ezelőtti elhatározásomat is közlöm: azonnal hazaköltözöm.
Később felidézem, miért olyan fontos számomra a nyakamban lógó medál. Hogy csak a gondolataimat futtatom végig az egykori eseményeken, vagy ezekről is hangosan beszélek, nem vagyok tudatában.
Szűk egy évvel ezelőtt, mikor Tomival úgy döntöttünk, elköltözünk az országból, a reptéren szüleim egy medált nyomtak a kezembe. Nem értettem, miért van erre szükség, hisz csak egy-másfél évre terveztük, hogy kint maradunk, de nem volt időm vitatkozni, vagy visszaadni nekik. Sosem bírták a hosszú búcsúzkodásokat, és egyetlen lányukként nehezükre esett elengedniük. Így csak kivittek minket, kezembe nyomták búcsúajándékukat, megöleltek, majd sarkon fordulva elrohantak. Értetlenül meredtem felváltva férjemre s a kezemben tartott holmira. Végül megvontam a vállam, majd a táskámba süllyesztettem a medált.
Pár hétbe beletelt, mire kint berendezkedtünk. Tomi elkezdett dolgozni (őt az itthoni főnöke delegálta külföldi munkára), belaktuk a bérelt lakást. Úgy terveztük, én csak nyelvtanfolyamra fogok járni egyelőre, úgyhogy kerestem egy külföldiek számára létrehozott, szimpatikusnak tűnő csoportot.
Tán egy hónap is eltelt kint, mire újra eszembe jutott szüleim ajándéka. Előkerestem a táskámból, és csak akkor néztem meg alaposabban. Rádöbbentem, hogy ez Anya régi gyűrűje. Nagymamámtól kapta, miután bejelentette, hogy Apa megkérte a kezét. A rajta keresztülfutó vonal egy apró ezüstfúró. Tudom, Apa hordta legénykorában vékony bőrszíjon a nyakában.
Másnap suli után betértem egy apró ékszerüzletbe, és vettem hozzá egy vékony láncot. Felkapcsoltam a nyakamba legújabb ékszeremet, melyet azóta egyszer sem vettem le.
Hátam mögött megáll egy ápolónő, finoman vállamra teszi a kezét. Arra kér, menjek el sétálni, nyugodjak meg. Már nincs nagy baj. Keze a kórterem ajtajának kilincse felé mozdul. Hirtelen kikapcsolom a láncot, a fiatal nő tenyerébe nyomom, és megkérem, akassza anyám nyakába. Eddig ők vigyáztak rám, most én szeretnék vigyázni rá.
Estefelé visszajönnek Apáék. Ekkor én szaladok el hozzájuk letusolni, enni pár falatot. Másfél órán belül vissza is érek a kórházba. Reggelig üldögélünk, beszélgetünk a folyosón, az ablak előtt, amikor Anyám ébredezni kezd. Legszívesebben világgá kiáltanám: Szeretlek, Anya! Ehelyett szemérmesen mosolyogva, könnyes szemmel beintegetek neki. Ebben a pillanatban mozdul meg hasamban először Jázmin.
2010. május
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
