Sötétség
Beszippantottam. Körülöleltem. Egy újabb áldozat került a hatalmamba. Látom vergődését, kilátástalannak érzett életét. Meddig megyek el vele? Meddig tartom és forgatom a táncparkettemen? Mikor unom meg őt is, taszítom a végleges nemlétbe, és keresek helyette másik játékszert?
Egyáltalán: miért csinálom? Miért jó nekem a szenvedést látni?
Persze, tudom a választ, hisz már annyiszor átrágtam magam ezeken a kérdéseken: „meddig?”, „miért?”.
Nem jó nekem. Nem azért csinálom, mert jó nekem. Az a célom, hogy összetörjem a szenvedőt, hogy megmutassam neki, milyen lehet a teljes elmúlás, ezzel mintegy esélyt adva neki az újrateremtődésre. Hogy felállhasson, és visszatérhessen az Életbe – ha van elég ereje és kitartása. Ha van elég hite. Életigenlése. Ha maradt benne elég szeretet a világ, a környezete, az őt körülvevő emberek iránt.
Nevezhetjük kísérletezésnek részemről, igen. Kísérletezem az emberekkel. Újra és újra meg kell tudnom, hogy komolyan gondolják-e tettüket, és valóban meg akarnak-e halni, vagy csak pillanatnyi elkeseredés vezette cselekedeteiket. Ez a beteges kíváncsiságom hajt az újabb önpusztító kísérleteket elkövető szenvedők lebegtetésére Élet és Halál között. Ezért zárok be újra és újra valakit az éjsötét szobába. Többnyire sikerülni szokott számukra a kitörés. Kinél rövidebb, kinél hosszabb ideig tart, de bekövetkezik az újjáépítés. Hisz minden helyzetből van kiút, csak meg kell keresni. Esetleg lökök gyengéden picit a fénynélküli táncterembe taszítotton, hogy képes legyen felállni, elindulni. Hiszem, hogy ennél a fiatal nőnél is sikerülni fog.
Figyelek. Ő nem lát engem. Ők sosem látnak engem. Hisz a sötétség érzékelhetetlen, megfoghatatlan. Egyelőre várok. Érzem, hogy leendő táncosom mélyen van, nagyon mélyen, de azt is érzem, hogy öngyilkossági kísérlete csak segélykiáltás volt. Ő élni akar, szereti az Életet. Úgy érzékelem, túl nagy nyomás nehezedett rá, nem tudott elég gyorsan alkalmazkodni megváltozott körülményeihez, ezért döntött a gyógyszerek mellett. De ha sikerülne kitörnie ebből a mostani állapotából, ha sikerülne kitörnie ölelésemből, boldog, vidám életet tudna élni ismét. Ahogy korábban mindig is tette.
Ül a padlón, görnyedten. Igyekszik magát minél apróbbra összehúzni. Fél. Látom, érzem. Gondolatai, lelke tele van apróbb-nagyobb konfliktusokkal, fájdalmakkal. Riadt, beteg kisgyerekként viselkedik. Nem mer mozdulni sem, csak a fejét forgatja kétségbeesetten. Szánalomraméltó. Tele van lehetőséggel az élete, a környezete. Nem veszi észre, annyira elvakítja valós, vagy vélt fájdalma. Hova lett a vonzó, döntésképes nő? Hova lett a saját életét kézben tartó, irányító lány? Hova lett az az erős kisugárzás, mely mindenkit megbabonázott a környezetében? Elillant. Megtört.
Gyengéden felemelem a földről, már tiltakozni sincs ereje. Tűri, hogy azt tegyen vele a sötétség, amit szeszélye diktál. A terem közepére sétálok, közben szorosan magamhoz ölelem, majd táncolni kezdünk. Zene nélkül. Némán. Vakon. Folyamatosan gyorsuló ütemben. Érzem, hogy mindeközben a gondolatai is egyre vadabbul száguldanak, és újabb összefüggéseket ismer fel az életében, melyek tovább fokozzák elkeseredettségét, ugyanakkor erősítik azt is, hogy vissza kell térnie, ki kell kapaszkodnia, levegőhöz kell jutnia végre! Hallom már-már hisztérikussá váló sírását, görcsös nevetését, látom legördülő könnyeit, elkenődött sminkjétől maszatos arcát, kócos haját.
Nem hagyom kitörni az ölelésemből. Még nem. Kicsit lassítok a tánc ütemén, de továbbra is őrült tempót diktálok testének, lelkének, gondolatainak. A végsőkig el akarom csigázni, ki akarom meríteni az idegeit. Amikor igazán mélyen átérzi már a fájdalmat, elkeseredettséget, csak akkor fogja megélni, átértékelni, felismerni, ami jó az életében, amibe belekapaszkodhat, hogy felálljon végre és újrarendezze a sorait. Még nem érte el ezt a mélységet. Így hát tovább táncolunk.
Mikor érzem, hogy kezd elernyedni karjaim közt, és csendesedik sírása is, fokozatosan lassítom a pörgést, és egyre szorosabban ölelem derekát. Félek, lábai nem tudnák már megtartani. Ő pedig öntudatlanul, már-már önkívületig fokozván belső őrjöngését, szinte emberfeletti erővel kapaszkodik belém. Ez az! Ezt akartam elérni. Ebből a kapaszkodásból szinte mindig biztosra vehetem, hogy jó úton járok. Hogy áldozatom élni akar. Feltámadni. Nem tévedtem most sem, hogy őt hoztam magammal a mindent befogadó, puhán körülölelő sötétségbe, és nem engedtem átfutni termemen.
Megtorpanunk. Néhány hosszú pillanatig mozdulatlanul állunk a parkett közepén, majd óvatosan a padlóra fektetem karcsú testét, és meleg takarót terítek rá. Elmegyek. Magára hagyom. Úgyis érezni fogom a benne lejátszódó harcot, útkeresést. A lépéseit.
Mély, kimerült, álomtalan alvásba zuhan. Nem csodálkozom. Hetek, hónapok óta nem tudja kimosni magából a felgyűlt feszültséget. Mostanra cakkosra szaggatta idegeit, szélsőségekig pörgette gondolatait, őrülésig fokozta érzelmi hiányát. Nem hiába van most nálam, a teljes sötétségben. Fel fogja építeni újra az életét. Ez egy erős nő!
Percek, órák, vagy napok telnek el? Jelentőségét vesztette az idő. Egy dolog fontos most csak. A kimerült idegek kisimítása. Ha felkészült az útkeresésre, úgyis felébred. Nem zavarom. Pihenjen. Ráfér.
Mocorgást érzek, ébredezik. Feszülten várom az első reakcióját. Abból már úgyis tudni fogom, hogy valóban elértem-e célomat.
Felül, egyenes gerinccel körbenéz. Nem lát semmit. A sötétség teljesen körbeburkolja. De már nem törekszik magzati pózba gubózni, érdeklődőn forgatja fejét, merre indulhatna, hol lát egy aprócska fényt, ami támpontot jelenthet számára. Valamit mintha észrevett volna, feláll. Figyelek, de egyelőre nem láthat semmi mást a láthatatlan sötéten kívül – hacsak nem a lelkében fedezett fel egy szalmaszálat, melybe kapaszkodhat. Elindul, határozott, de óvatos léptekkel, egyenesen. Meg akarja érinteni a sötétség széleit. Mikor eléri a falat, annak mentén körbejárja a tánctermet. Mintegy keresi a kijáratot, saját élete lehetőségeit.
- Ez az, kislány! Jó úton jársz! – gondolom kitörő örömmel.
Mindeközben én már hallom az őt körülvevő valódi környezet reakcióit, látom tevékenységét. Fehérköpenyes férfiak, fehérköpenyes nők veszik körül a zöld csempével burkolt, hidegfényű helyiségben. Gyomormosást kap. Gépekre kapcsolják.
Mire visszaér a körséta kiindulópontjára, a terem túlsó vége felé megjelenik egy aprócska fény. Inkább érezhető a világosság, semmint látható volna. Elmosódott fénypamacs csupán. Ő mégis megérzi, és kinyújtott kézzel tapogatózik felé. Nem a falak mentén, mint az imént, hanem átszelve a parkettet. Ahogy közeledik, egyre élesebb lesz a kontúr is. Ezt már ő teremti, ehhez nekem már nincs közöm. Érdeklődve figyelem haladását. Érzem, ahogy gondolatai egyre derűsebbekké, bizakodóbbakká válnak. Ezzel mintegy tovább élesíti a fényt, mely annyira erős vonzerővel bír számára.
Közben a fehérköpenyesek fellélegezhetnek. Szívverése, tüdejének működése kezd stabilizálódni, arca veszít szürke színéből, szeme üvegességéből. Talán sikerült idejében közbeavatkoznunk – gondolja mindegyik megkönnyebbülten.
Amint eléri a pamacsból vakítóvá lett, megszínesedett, mégsem bántó fényeket, végképp elengedem. Még visszafordul, és fanyar fintorral vesz búcsút tőlem, remélvén, többé nem kell viszontlátnia.
Kitolják a kórterembe, ahol szülei állnak az ágya mellett, és szerelme fogja a kezét. Lassan kinyitja szemét, bár még hunyorog az erős nappali fénytől, mely az ablakon át pont az ágyára süt. Mosolyog. A nemrég átélteket pedig – dönti el – soha, senkinek nem fogja elmesélni.
2010. május
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
