Körösök vidékén
2013. augusztus 5-16.
(készült: 2013. október)
Az előzmények, a szervezés részletezésére most nem térnék ki. Kitaláltuk, vettünk térképet, összeállítottuk az útvonalat, kikerestük a látnivalókat, foglaltunk szállásokat, beszerveztük a társakat, nem annyira érdekfeszítő rész. Sokkal inkább beszélnék magáról a Túráról!
Öten indultunk útnak:
Bodza, aki már a tavalyi Tisza-túrán is aktív részt vevő volt. Bár a túránkat 12 naposra terveztük, hétfőtől következő péntekig, Bodza eleve úgy jelentkezett, hogy ő vasárnap délután hazajön, nem lesz velünk végig. Megértettük az ő szempontját is, hisz más jellegű munkát végez, mint mi, onnan sokkal nehezebb egyhuzamban több időre kivonni magát.
Tamás és Évi, akik Kaposvárról érkeztek. Mivel igen későn kapcsolódhattak be az egész szervezésbe, részvételbe, nekik már nem volt elég szabijuk arra, hogy végig jöjjenek velünk a teljes távon. Elmondásuk alapján nem is igazán voltak még többnapos, hosszú kerékpártúrán, nem szoktak még hozzá az ilyen jellegű sorozatterheléshez. Ezért ők úgy tervezték, hogy szombat reggel csatlakoznak le a csapatról.
Ezen kívül meg persze mi ketten Hegével. Mi mindenképp végig akartunk menni a távon! Naná! Ha megterveztük, megszerveztük, magunknak, ki nem hagynánk a végjátékot! 
Sok érdekes tapasztalatra tettünk szert ebben a szűk két hétben.
1) Az egyik az, hogy ennyire vacak utakon még nem nagyon jártunk biciklivel. A Mezőberényre vezető utak egy része, ami nem főútvonal, gyakorlatilag kerékpárral, felmálházva „járhatatlan”. És erre még tábla is figyelmeztet! Olyan, amilyennek a létezéséről sem tudtam korábban. „Az útszakasz (állapota miatt) igen nehezen járható! 6 km” A szám a településtől mért távolság alapján persze változó!  Annyira kátyús arrafelé a valaha sima aszfalt, hogy kikerülni sem tudtuk a „luk-hátán-lukat”. A lelkünket is kirázta, és hamar nyűgössé tett mindenkit a rosszul járható rész. A gátak is többnyire földesutak voltak, nem betonozottak, melyek a régóta tartó szárazság miatt ekkorra már szétrepedeztek. Mondhatom, nem volt leányálom tekerni rajtuk. Ha néha egy-egy jó minőségű aszfaltútra értünk, hajlamos voltam kihasználni, és odaléptem a „gázra”, hogy egy kicsit haladjunk is.
2) Kifogtuk a nyár talán két legforróbb hetét. Így a nyaralásunk egy külső szemlélő által akár kocsmatúrának is tűnhetett. Hiába tettünk mindenütt friss vizet a kulacsokba, fél óra elteltével már majdnem elérte a forrpontot. Így mindig a következő faluért, a következő kocsmáért imádkoztunk, ahol hűthettük magunkat szódával, üdítővel, sörrel. A kocsmák állapotának felmérése mellett a rekkenő hőség arra is rádöbbentett, hogy mennyire másképp reagálnak az időjárás ilyen szélsőségére az emberek, mennyire másképp tűrik ezt a fajta terhelést. Nálam mindenesetre beigazolódott, amit már hetekkel korábban mondogattam a környezetemnek, mikor sápítoztak, hogy ilyen melegben nem vagyunk normálisak, ha elindulunk, és napszúrást fogunk kapni, meg rosszul leszünk, meg „mittudomén”. Én sokkal jobban bírtam a kánikulát nyeregben, mozgásban, mintha gyalogtúrán, vagy városnézésen kellett volna részt vennem. Tény, hogy a menetszél is forró volt, nem hűsített kicsit sem, mégis más volt a hőérzet, és valahogy nem zavart a hőségriadó, a csúcsokat döntögető hőfok. (A túra után néhány nappal családilag voltunk gyalogosan pár helyen, ugyanolyan hőségben, és alig bírtam a talpalást. Szóval igazam volt, hogy inkább bicikli, és nem lesz semmi gond.) Azt hiszem, sokat elmond az időjárásról, hogy a túra legnagyobb részében már kora délelőtt felvettem a hosszú ujjú fehér inget, és csak 4-5 óra magasságában tettem el. Korábban ilyen sose volt, egy túrán sem, pedig tavaly direkt a napsütés ellen szereztük ezt be a Tisza-túra előtt az érzékeny bőrömre, de hasznosításra csak a hűvös ellen került eddig.
3) Mivel én mindig is fővárosi gyerek voltam, az Alföld pedig ritkán volt úti célom, számomra megdöbbentő volt, hogy milyen rengeteg biciklis van arrafelé. Viszont bringás turistával nem igazán találkoztunk (közlekedési eszköznek használják a helyiek), szemben a tavalyi Tisza-túrával, ahol a gátakon elég sokan jöttek-mentek ilyen szándékkal. Ami számomra viszont még ennél is meglepőbb volt, az a Schwinn Csepel biciklik döbbenetesen magas aránya. Hege többször mondta, hogy szerinte valahol az Alföldön van a gyáruk. Nem tudom. Utána kéne nézni…
4) Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Trabantot. Arrafelé naponta akár 5-6, vagy még több is elment mellettünk. Trabant-rezervátum lenne az alföldi táj?
5) Nem múlt el nap, hogy ne tekertünk volna el rengeteg, gyümölccsel dugig lévő kökény-bokor mellett. Lehetett volna ez akár egy „kökény-túra” is. Kár, hogy még nem volt szezonja ennek a finom gyümölcsnek… Persze, az utak mellett roskadásig lévő szilvafák is álltak, de ezen nem csodálkoztam, hisz Békés híres szilvatermő vidék. Több helyen alá is voltak dúcolva a fák, mégsem bírták az ágak a súlyt, sok helyen letörtek az édes teher alatt.
6) Kialakult egy szállóige is. „Békésiek”. Hiába van arrafelé sok biciklis, a KRESZ-t, az egymásra való odafigyelést többnyire nem ismerik. Mennek, amerre akarnak, anélkül, hogy a többi közlekedőre tekintettel lennének. Bár meggyőződésem, hogy ez más területén is így van az országnak, szóval semmivel sem különb ez a vidék, Hege mégis ki volt ezekre élezve. Egy idő után az ilyen módon közlekedőket már csak békésieknek hívtuk. Mivel azóta is így hívjuk, Pesten is, a kellemetlen embereket, szerintem ez nálunk már örökös szállóige marad.
És akkor lássuk a napi történéseket.
Augusztus 5., hétfő
Mezőtúr - Békés
Viszonylag korai kelés és indulás után Bodzával a pályaudvaron találkoztunk. Mint említettem, Évi és Tamás Kaposvárról jöttek. A tavaly Andrással már bevált módon ők is előző délután feljöttek – hisz annyira korán nincs vonat, hogy elérték volna a csatlakozást reggeli kaposvári indulással – és nálunk aludtak.
Nem volt túl nagy szerencsénk a vasúttal, sajnos nem volt kerékpárszállító vagon, úgyhogy peronokon tudtuk csak utaztatni a gépeket. Macerás, nyűgös, a kaller be is szólt, de hát ez van.
Mezőtúrig utaztunk, ahol először is a helyi tűzoltóságra kéretőztünk be. Én még sosem jártam ilyen helyen, viszont szeretek minden érdekeset megnézni. Úgyhogy természetesen itt is én voltam az, aki felmászott a tűzoltókocsira, és magára húzta az egyik tűzoltónak a kabátját, sisakját. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy mindannyiunknak nagy élmény volt végigsétálni a laktanyában, beszélgetni az egyik szolgálatossal.
A két hetes túránkat a közelben lévő földes gáton kezdtük meg. Hol jobb, hol rosszabb minőségű úton. Ez a csapatot eléggé megviselte, viszont később bebizonyosodott, hogy itt még istenes, vannak ennél rosszabbak is!
Egy gátőrház és az árvízkapu megtekintése után, mikor már épp eléggé elegünk volt a földútból, jött a választási kényszer. Rövidebb úton megyünk Szarvasra, a vonatsín mellett, egy szakaszon a töltéseken használt kőzúzalékon araszolgatva, vagy a hosszabb úton, a komp felé. Eléggé bizonytalannak tűnt a társaság, az út rossz minősége miatt, mégis a rövidebb felé hajlottunk. Hege bevállalta a felderítő szerepét, elindult egyedül a vonatsín mellett, mi meg vártunk. Láttuk, hogy elég labilisan és lassan halad. Előbb Bodza, majd a többiek is elbizonytalanodtak. Biztos erre akarunk mi menni? Én meg úgy voltam vele, hogy ahol Hege el tud tekerni, ott én is, miért ne mennénk akkor erre? Mikor már le lehetett fordulni kicsit a töltésről, leszállt a bicikliről Drágám, és hátrafordulva integetett, hogy induljunk, járható. Bodza ugyan visszakiabált neki, hogy a társaság másképp döntött, komp felé megyünk, én azért elindultam a pasim után. Persze, voltak részek, ahol a zabszem nem fért volna be, de azért végigtekertem. A többiek lassabban haladtak, ők a tolást választották a tekerés helyett, de jöttek. Majd elértük a vasúti hidat. Mázlink volt, míg átértünk, nem jött vonat. Ugyanis gyalogos rész nem volt rajta egyáltalán. Sőt, ki is volt táblázva, hogy életveszélyes, és tilos rámenni. Le is fotóztam a tiltott helyre kalauzoló túravezetőnket a figyelmeztető táblával! De ennél még „jobb”, hogy az OKT útvonala is ezen a tiltott hídon vezet keresztül. Ki volt az az elmebeteg, aki így jelölte ki a turistaút nyomvonalát??
Szarvast elérve az első ivóhelyet kerestük fel, ami az utunkba esett. Csalódás volt. Bár a vendéglátóipari egység igen kulturált, tiszta mosdóval, szabadstrand jellegű vízparttal, viszont a pultos amint meglátott minket, közölte, hogy a bringákat nem vihetjük be! Mi meg nem voltunk hajlandóak kint hagyni. Végül mégis bevittük, némi szájhúzás kíséretében. Pisiszünet, sörszünet, majd felfrissülve indultunk el Mezőberény felé, ahol is először találkoztunk a fentebb már megnevezett táblával, miszerint az út itt X km-en át kurva szar lesz. Hát tényleg olyan volt! De minden rossz ellenére ezen a szakaszon értem el idén az 1000. túrakilométeremet.
Örménykúton a társaság fele már igencsak hisztis volt a rázós úttól és a melegtől. Ezért kerestünk egy kocsmát. Ránézve az órára Hegével úgy döntöttünk, hogy telefonálok a szállásra, mivel ott főtt ételt csak úgy kaphattunk, ha előre megrendeltük. Érkezésünk előre megbeszélt időpontja 6 óra volt. Ekkor azonban már látszott, hogy erre esélytelenek vagyunk, hát vettem a telefont és a bátorságot és elcsúsztattam egy órával a szeánszot. Frissítőink elfogyasztása, és a helyiek kikérdezése után elindultunk megkeresni a szélmalmot. Itt kevésbé rázott ugyan az út, viszont irtó poros volt a nagy szárazságtól. Páran hősiesen felmásztunk a romos malomba, néhányan inkább önként vigyáztak a biciklikre az árnyékban. Ez után a malmos kitérő után ismét zaklattuk a vendéglátós nénit, hogy 7-re sem leszünk ott sajnos, tegyük át az egészet 8-ra. Nem háborgott, de biztos nem esett neki annyira jól…
A 66. aznapi km környékén már én is kezdtem hulla lenni, benyűgösödni. Itt jött el a mélypont nálam (tán az egyetlen számomra rázós rész a teljes túra során), innentől én voltam a sereghajtó, mert nem bírtam tempósabban haladni, rám kellett várni a következő szakaszon. Aztán elértük Mezőberényt, ahol persze kocsmáztunk, és innentől már jó minőségű aszfaltúton értünk el Békés-Dánfokig. Mondanom sem kell, megtáltosodott a csapat! Mágnesként vonzott minket a vacsira beígért gyümölcsleves és gyros, amiből olyan hatalmas adagot kaptunk, hogy elpusztítani is alig bírtuk! Mindezt kemény 980 Ft-ért!
Vacsora után felsétáltunk ugyan a gátra, azt láttuk is, hogy a víz túloldalán egy kikötő van, de annyira sok volt a szúnyog, hogy egy percen belül visszafordultunk a szállásunk felé, és inkább alvással múlattuk az időt reggelig.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 95,88 km
- tekeréssel töltött idő: 5.38.47
- átlagsebesség: 16,9 km/h
- max. sebesség: 27,2 km/h
Augusztus 6., kedd
Békés - Gyula
Reggel nem kellett korán indulnunk, mert előre le volt beszélve, hogy Békésen a „kolbászgyárban” kezdünk egy gyárlátogatáson. Érdekes volt megtudni, hogy a különféle szalámikba, kolbászokba totálisan ugyanaz a töltelék kerül – legalábbis náluk. Az ízbeli különbséget az érlelés, füstölés ideje, intenzitása okozza. A látogatás végén még kóstolót is kaptunk!
Innen az egykori zsinagóga épületéhez vezetett az utunk, ahol ma a Békési Pálinka Centrum található. Mivel Bodza nem szereti az alkoholt, főleg a pálinkát, ő inkább kint maradt az árnyékban, vigyázott a biciklikre. Hogy miről maradt le pedig! Ott helyben van egy „látvány-pálinkafőzde”, ahol rendesen lehet főzetni a hozott cefréből. A pincében pálinkatrezor működik, a galérián pedig kóstoltatás, igény szerint. Többszáz féle pálinka van nagy üvegballonokban, és amit választ a kedves vendég, abból csapolnak neki. Mondta az ott dolgozó, minket kalauzoló lányka, hogy nekik munkaköri kötelességük, hogy végigkóstolják az összes pálinkát, amit aztán a vendégek elé tesznek majd. Meg kell mondjam, tátottam a számat, hogy mennyiféle pia készülhet pálinka név alatt. És hogy milyen finom volt! Pedig délelőtt, főként kánikulában, nem igazán szoktam alkoholizálni én sem, de ott kifejezetten jól esett. 
Még szintén Békésen eltekertünk a Csuta alkotótáborba, amit minden nyáron megrendeznek, és csak véletlenül szereztünk tudomást erről. A „kolbászgyáros” hölgy mesélte. Többnyire festők alkottak a telken, de volt ott pl. bőrműves is. Megtudtuk Csuta úrtól, hogy minden évben adnak egy témát az alkotótábornak, ez idén a hal volt. Legalább egy olyan alkotást kell készítenie mindenkinek az ott töltött idő alatt, amin valamilyen formában megjelenik a hal. Sok szép művet láttunk, amit elfogadnék akár a nappalink falára is, de persze volt a másik véglet is, ami semmiképp nem kéne. Érdekes volt egy ilyen alkotótábort belülről látni.
Békéscsabán át vezetett tovább az utunk, hát itt is körbenéztünk kicsit. Bementünk a főtéren lévő templomba, körbenéztünk a Meseházban, majd végiggurultunk a szoborsétányon. Kellemes város, pozitív benyomást tett rám, de sokat nem tudnék róla mesélni. Viszont innen tovább az Élővíz-csatornát követve haladtunk, aszfaltozott, fák árnyékolta úton. Hát az pompás volt!
A csatornás út számunkra Póstelken ért véget, ahol a Széchényi Vadászkastély romjait jártuk körbe. Kár, hogy ez már tényleg rom, és kezdi a természet visszavenni, ami a természeté volt. Hatalmas lehetett valaha, és még lepusztultan is impozáns látványt nyújt. Szívesen barangoltam volna még a pincerészén is, ahova szintén le lehetett jutni, de két okból hagytam ki. Egyrészt erős darázszümmögés hallatszott bentről, és eléggé betojtam, hogyha rám támad egy kaptárnyi darázs, akkor jajj nekem. Egyedül voltam akkor éppen ott. Meg se találnak a többiek. Másrészt meg Hege már előtte is nógatott, hogy idő van, menni kéne, még sok táv van előttünk, és ahhoz képest későre jár.
Gyula előtt nem sokkal Hegével ketten felkaptattunk a gátra, majd annak túloldalán bekéretőztünk a strandra, ami amúgy fizetős. Letettük a nagyesküt, hogy tíz percnél tovább nem maradunk. Amúgy érdekes, mert a strand területéről indul a komp a túloldalra. Vajon aki csak átkelni akar, az is fizet strandbelépőt?
Napi végcélunkat, Gyulát elérve, némi kavarás után megtaláltuk a lefoglalt szállást. Tomi már beharangozta, hogy nem ott fogunk aludni, ahol akartunk, mert pár héttel előtte beszélt a tulajjal, hogy lehet-e nála SZÉP-kártyával fizetni, és akkor említette ezt neki a fickó. De mivel minket nem keresett, mi nem mentünk utána. És valóban, a mi foglalásunk után bejelentkezett egy csoport, akik visszatérő vendégek, és nem voltak hajlandóak máshol megszállni, hát minket kellett kiebrudalni. A csúnya csak az ebben, hogy mikor a szállásokat foglaltuk a túrára, lett volna ennél olcsóbb hely is, de annyira tetszett fotók alapján ez az épület, hogy úgy voltunk vele, bár drágább, de mindenképp ezt szeretnénk. Aztán tessék, kitettek minket belőle. Nem is megyünk oda többet!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 57,13 km
- tekeréssel töltött idő: 3.28.25
- átlagsebesség: 16,4 km/h
- max. sebesség: 26,6 km/h
Augusztus 7., szerda
Gyula - Gyula
Ez volt az egyik ún. pihenőnapunk. Úgyhogy csípőből letekertünk bő 58 km-t. Mivel a szállásunk nem változott, így málháznunk, pakolnunk nem kellett, az indulást sem vettük koraira. Először Szabadkígyósra tekertünk, ahol a Wenckheim kastélyt terveztük megnézni. Na, ez után mondtam Hegének, hogy jövőre én is aktívabban kiveszem a részem a látnivalók összeírásában, és ha ő kigyűjtötte az adott településre jellemző dolgokat, akkor én is átmegyek a listán, és kikeresem az egyes címeket, nyitva tartási időket, telefonszámokat. Ugyanis úgy jártunk, hogy ki volt írva, milyen kiállítások vannak bent a kastélyban, és nagyon érdekelt volna, ráadásul az épület is olyan volt, amit szívesen bebarangolnék. Viszont 10 körül értünk oda, a múzeum pedig csak délben nyitott. Bár volt telefonszám kiírva, amit fel is hívtunk, de a tárlatvezető messze járt a helytől, csak délre tudott odaérni, így nem értünk vele semmit. Ha tudjuk előre, hogy ez így működik, akkor vagy bejelentkezünk korábban, és kinyitják nekünk, vagy fordítva tesszük meg az aznapra tervezett kört, és akkor délután kerülünk erre a helyre. Na mindegy. Ez kicsit fejem-a-falba-verem típusú élmény volt nekem, és bosszankodom kicsit magamra. De majd jövőre!!!
Azért a kastélyt övező parkot megnézegettünk, sétáltunk, gurultunk benne keresztbe-kasul, az épületet meg legalább kívülről megtekintettük, körbefotóztuk.
Ez után Kétegyházára tekertünk, ahol egy Almássy-kastély van. Mint a helyszínen kiderült, ez ma mezőgazdasági suli. Az udvarra beengedtek, de az semmi extra nem volt, be pedig az épületekbe nyilván nem mehettünk. Felejthető volt számomra a hely.
Visszafelé vettük az irányt Gyula felé, de a többiek nem túl nagy örömére még hátra volt egy látnivaló a rekkenő hőségben. Na jó, utólag nem bánták a néhány kilométeres kitérőt! Kétegyháza és Gyula közt a közútról letérve (ki van táblázva!) van a puszta közepén egy Tanyamúzeum. Ez egy igen érdekes hely. Mivel érkezésünkkor ebédidő volt, és érezhetően bográcsban főtt a kaja az udvaron, kérdeztem Hegétől, hogy kivételesen nem ennénk-e meleget ebédre vacsora helyett. Nem mutatott ellenállást! Körbekérdezvén kis csapatunkat, és felmérvén a kínálatot, senkinek nem esett nehezére ez a kompromisszum. A bográcsban ugyanis szürkemarhalábszár pörkölt készült! Mi Hegével még a házi fánkból is kértünk utána desszertnek. Bár nagyon finom volt, de úgy teleettük magunkat, hogy azért az mégiscsak túlzás volt…
Maga a múzeum érdekes, a régi tanyasi világ eszközeit gyűjtötte össze benne a tulajdonos. Berendezési, használati tárgyak, állattartással, háztartással kapcsolatos mindenféle dolgok. Pesti fiatal nőként számomra sok újdonság volt! Kaja után az épülettel szemközti büféből feltöltekeztünk még kávéval, üdítővel, sörrel, mielőtt elindultunk volna. Na, ekkor volt egy kis kalandunk. Jött ugyanis két „kéregető”! Megjelent két helyi, tanyasi csacsi. Szó szerint kéregettek. Szelídek és bátrak voltak. Kicsit nem figyeltünk oda, és mivel semmit nem kaptak, felzabálták a hamutartó tartalmát! Miután kinevettük magunkat, még megnéztük a vadasparknak titulált helyet, ami azonban közel sem hasonlít egy vadasparkra azzal a 3-4 állattal, amit ott tartanak.
Innen már egyenest Gyulára mentünk. Megbeszéltük, hogy a helyi városnézést minimálisra csökkentjük, hogy jusson idő a fürdőben való pancsolásra. Így menet közben útba ejtettük a Százéves Cukrászdát, ahol ettünk sütit, ittunk szódát, és megnéztük a cukrászati kiállítást. Maga az épület és a kiállítás tetszett. De ettem ennél már klasszisokkal jobb süteményt, nevenincs sarki cukikban…
Irány a szállás, ám menet közben Hegével vacsi-reggeli-vásárlás ürügyén még beugrottunk boltba. Valójában egy üveg pezsgőt kellett beszereznünk. Majd szálláson gyors tusolás, és irány csapatostul a várba. Na, ez rohadt drága volt, és rohadtul semmit nem ért – szerintem! Utána már csak a strandon való pancsolás volt hátra a napi kultúrprogramból. Ez jól esett! Vacsora után a szálláson pedig elővarázsoltuk a behűtött pezsgőt! Ennek ugyanis volt apropója, naná! Tamás másnap volt születésnapos, és párja, Évi javaslatára és aktív közbenjárása segítségével egy pár zselés bringa-lámpát kapott az ünnepelt. No meg koccintást. Mindenféle jókívánság után irány az ágy!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 58,39 km
- tekeréssel töltött idő: 3.21.31
- átlagsebesség: 17,4 km/h
- max. sebesség: 30,5 km/h
Augusztus 8., csütörtök
Gyula - Vésztő
Előbb a Fehér-, majd a Fekete-Köröst keresztezve Sarkadra jutottunk. Itt két dolgot akartunk volna megnézni. Először is a kilenc fiatornyos református templomot, ami természetesen zárva volt. Aztán pedig az Almássy-kastélyt, ami suliként funkcionál, így szintén nem juthattunk be. Ráadásul a magas deszkakerítés miatt kívülről sem sokat láthattunk belőle.
Így tettünk egy hátra arcot, és visszatekertünk a Fekete-Körösig. Előbb is elkanyarodhattunk volna jobbra (volt, aki inkább ezt, vagyis a gyorsabb és valamivel rövidebb aszfaltutat vágyta), ám mi Hegével mindenképp gáton akartuk megközelíteni Szanazugot. Megmondom őszintén, egy fikarcnyit sem bánom. Ez volt a túránk során a gátak közül az egyik legszebb, ráadásul az egyik legjobb minőségű is! Balra a víz, néha egy-egy sétahajóval. Mi a töltésen haladtunk, így jobbra-balra mellettünk a rézsű, az érintetlen természet, sokféle lila virággal borítva. Volt vagy három-, négyféle virág, mind más árnyalatú. Persze sűrűn megálltunk, mert egyszerűen muszáj volt fényképezni! Tán ez a rész volt az, amikor kicsit már aggódtam, hogy a sok fotózás miatti „időveszteség” miatt csapattársaink megorrolnak ránk (ettől mondjuk nem készítettem sem gyorsabban, sem kevesebbet a képekből ), ám Tomi ekkor kérte el a túrán készülő fotókat, hogy majd küldjük le nekik mélben, mivel náluk egyáltalán nem volt fényképezőalkalmatosság.
Ilyen előzmények után értünk Szanazugba. Ez nagyon jó hely! Itt torkollik egymásba a Fehér- és a Fekete-Körös, és a víz ezen oldalán szabadstrand van egy kis büfével. (Tán emlékszel, első nap a másik oldalon tekertünk, Hegével onnan is megtekintettük a helyet, a többiek nem másztak fel velünk a töltésre, fáradtságra hivatkozva.) Kis sörözés, szendvicsevés után Évi és Tomi már a vízben is volt. Mi is átöltöztünk Hegével, mivel Bodza felajánlotta, hogy vigyáz a biciklikre. Aztán vártunk, és ittunk még egy sört, míg Bodza a vízben gyönyörködött, és vigyázott értékeinkre, mivel a málhákban volt a teljes útra szánt kp-nk, és a gépek sem a „Tesco gazdaságos” kategóriába sorolhatók, nem szívesen hagytuk őket magukra, látókörön kívül. Végre mi is vizet fogtunk. Kis lubickolás után Hege kiment a fényképezőgépéért (a vízből nagyon jó rálátás nyílt a két Körös összefolyására), én pedig átúsztam a túlpartra. Nagyon jól esett a kellemesen hűs vízben való ejtőzés!
Ez után a kis közjáték és pihegés után hajrá tovább a kánikulában.
Dobozra érve bekanyarodtunk egy udvarra, ami az egykori Wenckheim kastélyhoz tartozott. Sajnos ez is suliként üzemel mai napság, így megtekinteni nem tudtuk. Itt azonban kértünk egy kis telefonos segítséget. Ugyanis túrázós ismerőseim közül az egyik ezen a tájon lakik, és úgy éreztem, hogy anyuék pár éve a bélmegyeri Kárász Vadászkastélyban voltak vele, amit mi is meg akartunk tekinteni. De eszembe jutott az is, hogy csak előzetes bejelentkezés alapján lehet látogatni, vagy valami ilyesmi. Hát inkább felhívtam Kacsát, hogy vaktában ne menjünk oda, ha semmire nem megyünk vele! És milyen jól tettem! Azóta már annyira sem működik a hely, mint annak idején pár éve, úgyhogy semmiképp nem éri meg a kitérőt, hát úgy döntöttünk, nem keresgéljük, inkább megyünk tovább.
Következő útba eső település Tarhos. Itt megebédeltünk egy közért előtt a lépcsőkön, árnyékban. Igaz, volt, akinek túl napos volt még ez is! Kaja után megkerestük az itteni Wenckheim kastélyt, ahova azonban nem engedtek be. Bár elvileg látogatható, de ehhez a békési polgármester előzetes írásos engedélye szükséges! Mivel ezzel nem rendelkeztünk, hagytuk a fenébe az egészet, és rongyoltunk Vésztőre, ahol a szállásunk volt. Még itt, Tarhoson megbeszéltük, hogy Vésztő határában van egy hely, amit érdemes lenne megnézni. Viszont jó lenne másnap korán indulni, hogy a nagy meleg előtt még jó részét megtehessük az útnak, akkor viszont nem jutunk be, mert még nem lesz nyitva. Ma viszont korán érkezünk a szállásra, ahogy az órára néztünk, hát tegyünk kitérőt, és nézzük meg az emlékhelyet még aznap délután. Senki nem ellenkezett! Viszont többek kérésének engedve előbb a panziót kerestük fel lemálházás céljából, és csak utána mentünk ki a történelmi emlékhelyre. Ennek a döntésnek én nem örültem.
Vésztőre beérve többször is kérdeztük a helyieket, merre menjünk. De mindig csak egyenesen. Franc gondolta, hogy ez a település ennyire hosszú! Mikor végre megtaláltuk az utcát, és befordultunk, gyakorlatilag elfogyott a település, mire a szálláshoz értünk. Nagyon hangulatos faház volt egyébként a Holt-Sebes-Körös partján, viszont a tulajdonos nem volt sehol – túl korán érkeztünk, még csak akkor volt úton a takarítónővel, ahogy telefonos egyeztetésünk alapján kiderült. Majdnem egy órát vártunk, mire befutott, hogy lemálházzunk, és elindulhassunk a hátra lévő kultúrprogram megtekintésére. Hááát… Inkább mentem volna málhával az emlékparkba, amíg még lendületben voltunk. Nem támogatom ezt az előbb lemálházunk, majd folytatjuk az utat dolgot…
Szóval eltekertünk a Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhelyre, ahol megnézhettük a Csolt Monostor Múzeumot is. Visszaérve a szállásra fürdés után már érkezett is az előre megrendelt vacsora. Ez volt tán az egyetlen este a túra során, mikor UNO-ztunk!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 74,66 km
- tekeréssel töltött idő: 4.10.11
- átlagsebesség: 17,9 km/h
- max. sebesség: 30,0 km/h
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Annyira kátyús arrafelé a valaha sima aszfalt, hogy kikerülni sem tudtuk a „luk-hátán-lukat”. A lelkünket is kirázta, és hamar nyűgössé tett mindenkit a rosszul járható rész. A gátak is többnyire földesutak voltak, nem betonozottak, melyek a régóta tartó szárazság miatt ekkorra már szétrepedeztek. Mondhatom, nem volt leányálom tekerni rajtuk. Ha néha egy-egy jó minőségű aszfaltútra értünk, hajlamos voltam kihasználni, és odaléptem a „gázra”, hogy egy kicsit haladjunk is. 
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
