Anyai drámafestés
Szikrázó napsütésben indultam hazafelé. Az elmúlt napok szinte folyamatos esőzése után jól esett a melegen simogató fény felé fordítani arcomat a villamosmegállóban, míg zajosan be nem gördült a nagy sárga doboz.
Kora délután volt, így viszonylag kevés utas szállt fel a járműre. Egy üres székre telepedtem, ahol viszonylagos kényelembe helyezkedésem után elővettem táskámból a könyvemet, és olvasni kezdtem. De annyira más világban járt olvasnivalóm tartalma és a napsugár, mely most szinte perzselte az ablaküvegen át a bőrömet, hogy képtelen voltam a betűkre koncentrálni. Pár bekezdés után ezért inkább hagytam becsukódni a kötetet, majd vissza is helyeztem a táskámba, és inkább a külvilágra koncentráltam.
A következő megállónál egy anyuka szállt fel három aprósággal. Azonnal felálltam, majd úgy helyezkedtem, hogy a közelükben maradjak. Szeretem figyelni az ilyen kis maszatos, vigyorgós energiagombócokat. Természetesen ők is, mint minden kisgyerek, tele voltak kérdésekkel. Mamájuk pedig tele türelemmel, válaszolt mindenre, amennyire tőle tellett. Mikor valami műszakibb jellegű kérdése akadt a legnagyobbnak a távcsővel kapcsolatban, egy közelben álló idős bácsi segített a válaszolásban, és nagyvonalakban elmondta, hogy is működnek a benne lévő tükrök, lencsék. Felnőtt fejemmel is szívesen hallgattam a magyarázatot, és jólesőn simogattam pillantásommal a nagypapakorú férfiembert.
Amikor felpillantottam, észrevettem, hogy annyira belefeledkeztem a család szemlélésébe, hogy már át is robogtunk a városon, és a következő megállónál le kell szállnom. Így kelletlenül mozdultam az ajtó felé, és jeleztem. Azonban a hátam mögött is mozgolódás támadt, és izgatottabbak lettek a gyerekek. Megfordultam, és örömmel láttam, hogy ők is leszállnak, így pár pillanattal tovább maradhatok velük.
Mikor már a megálló peremén lépkedtem, elszáguldott mellettem az egyik kölyök a műanyag motorján, megtalálva a hömpölygő tömegben azt a kis rést, ahol pont elfér a lábak között. Anyukája természetesen megijedt, és utána kiabált, hogy álljon meg, de a kissrác erre ügyet sem vetett. Mamája végül kétségbeesésében teljes szigorát latba vetve ezt kiáltotta: „Ha aláesel a villamosnak, meghalsz, és még meg is verlek!”
Széles mosolyra húzódó szájjal mentem le az aluljáróba. A képtelen fenyegetés, a dráma egy mondattal való megfestése a gyerek észjárását figyelembe véve egész délutánomat jókedvre hangolta aznap.
2010. május
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Üde!
Jólesett elolvasni!
Ez különösen tetszett, fülig ért a szám, amikor olvastam:
"elszáguldott mellettem az egyik kölyök a műanyag motorján, megtalálva a hömpölygő tömegben azt a kis rést, ahol pont elfér a lábak között"
Profundis