Ipolyi hepe-hupa

2016. augusztus 17-22.

(készült: 2016. november)

1. nap

Augusztus 17., szerda

Budapest – Salgótarján – Ipolytarnóc

Erre a túrára csak ketten mentünk. Vagy az időpont, vagy a családi költségvetés nem engedte azoknak túratársainknak a részvételt, akikkel ezeket a nagyobb csomagos túráinkat szervezni szoktuk. Persze, tudom, nem is kezdtünk neki korán a dolgok fixálásának (mondhatni, utolsó pillanatos szervezés volt), de mentségünkre legyen szólva, annyi minden volt az idei évben, hogy mindig csak az egyik esemény lezajlása után láttuk az anyagi és szabadságos helyzetünket, és tudtuk eldönteni, hogy belefér-e a következő napirendi pont a keretünkbe, vagy sem. Így volt ez az Ipoly-túrával is, melynek útvonalát már tavaly kinéztük magunknak. Valami evezős túrakiírás illusztrációjaként becsatolt fotó alapján néztem rá a környékre a térképen, és vetettem fel Hegének, hogy vajon az Ipoly mellett nem lehetne egy bringatúrát lezavarni? Beletettem a bogarat a fülébe, hamar összedobtuk közösen a tervezett, majd többször módosított útvonalat, majd ehhez Hege megcsinálta a látnivalós kigyűjtést is. Tetszett neki az ötlet, mert víz mellett vezet az útvonal, ami a gyengéje, és mert még ő sem járt ezen a részén kicsiny hazánknak. Mégis csak sok hónappal később mertük kimondani az igent, hogy valóban megnézzük ezt a területet.

Szóval, mint fentebb jeleztem, erre a túrára kivételesen csak ketten mentünk, így az indulás reggelén senkihez nem kellett igazodnunk. „Senkihez” nem, de a „semmihez” igen. Mármint hogy volt olyan, amihez igen, és ez a vonat. Mivel erre a napra beterveztünk egy jó kis tartalmas látnivalót, így koránra terveztük az indulást. Nagyon koránra. Mennyire is? Háromra állítottuk az ébresztőt. Hegét ugyan kicsit hamarabb kidobta az ágy – félt, el ne aludjunk véletlenül  –, így mire felkeltem, ő már előkészítette a reggelit és lefőzte a kávét. Miközben kászálódtam ki az ágyból, arra lettem figyelmes, hogy az ég egyre csak morog, és hallhatóan egyre közeledik a vihar. Nem volt túl megnyugtató, sejtheted! Úgy döntöttünk, ahogy elkészülünk a szokásos reggeli körökkel, azonnal indulunk a pályaudvarra, akármennyi is lesz az idő, hátha még az eső előtt elcsípnénk a vonatunkat. Így végül 3.54-kor elindultunk otthonról, jó negyed órával korábban az eredeti tervhez képest. Nem mondom, hogy jó döntés volt, de ezt persze így utólag már könnyű kijelenteni. Ugyanis még nem jártunk félúton se, amikor egy kereszteződésben megérkezett az első néhány esőcsepp. Mire átértünk a túloldalra, már esett, alig pár méter múlva már szakadt. Ekkor megálltunk, és gyorsan előkaptuk a vékony szél-eső-kabátokat, meg a kormánytáskára az esővédő kukazsákot. Mire beöltöztünk és újra elindultunk, már újra csak kicsit esett, nem sokkal később pedig elállt. A vonatra felszállva szinte már meg is száradtunk.  Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy irtó korán kint voltunk a pályaudvaron, így a zárt váróban volt időnk lecsöpögni.

A hatvani pályaudvar, ahol át kellett szállnunk, nem biciklibarát, főként málhával, ezt kénytelen voltam megállapítani. Mint sok vidéki vasútállomáson, itt is a föld alatti alagúttal kötötték össze az egyes peronokat, amivel még nem is lenne baj. A sínek azonban lépcsőn közelíthetőek meg. Még ez is elmegy, ott, ahol van sín a lépcső szélén a kerékpároknak. Nos, Hatvan pont nem ilyen. Nem mondom, hogy nagyon szentségeltem az átszállásnál, Hege természetesen segített is, de azért jól nem esett ez a kis reggeli torna…

Mikor Salgótarjánban leszálltunk, először is előszedtük a meleg, de legalábbis hosszú ruhákat. Itt feltételezem, nagyobb eső lehetett, mint amit mi kaptunk ki, legalábbis a pocsolyákból és a hőfokból ítélve. Eztán nekiindultunk a tulajdonképpeni bringatúrának, mely során egészen hazáig terveztünk tekerni – persze nem a legrövidebb útvonalon.

Miután egy utunkba eső Pennyből feltöltöttük a gyomrunkat némi doppingoló gyümölcslével, nekigyürkőztünk a nap nagy szintemelkedésének, melyet még a városon belül le kellett gyűrnünk. Egyébként az állandó emelkedések és szintvesztések (vagyis a hepék meg a hupák) végigkísérték ezt a túránkat. Utólag meg is állapítottuk Hegével, hogy fizikailag talán az egyik legkeményebb utunk volt ez, hiszen mi inkább síkon szoktunk tekerni, szintben szoktunk haladni, ebben meg bőven volt más is.

Ahogy faltuk a kilométereket, gyönyörködtünk a tájban, kattogtattuk a fényképezőgépeket, egyszer egy satufékes megállást is produkáltunk. Ugyanis nem voltunk rá felkészülve, hogy Karancslapujtőn van egy bányászoknak emléket állító minikiállítás, a tavaly nyári-őszi látnivalós összeírásban ez még nem szerepelt. Bár kinézett annyira újnak, hogy lehet, még nem is volt meg akkor. Mindenesetre sürgősen meg kellett állnunk, hogy megtekintsük ezt is, ha már itt járunk!  Nem messze innen volt egy gyönyörű templom is egy kis dombon. Ezt csak messziről néztük, és fotóztuk, én közben, hogy nagyon divatos legyek (avagy Hege szava járásával élve „lancmókos”, avagy „pámpillás” volt a kinézetem), a rövidnadrág-szandál kombóhoz még felhúztam egy zoknit is, hogy kicsit melegítsen, mert szinte fogvacogtató volt az időjárás.

Következő nagyobb megtekinthető nevezetességünk Mihálygergén volt, ahol hazánk legnagyobb millenniumi emlékműve mellett visz el a főút. Megálltuk, körbefotóztuk, de csak azért, mert ez egy „leg”. Valójában egy általam csúnyának talált valamiről van szó, ami mellett simán elmentünk volna, ha nem tudjuk, mi az. (Na jó, Hege tuti megállt volna lefotózni, ha már ekkora a valami! )

A táj, amerre haladtunk, végig lenyűgöző volt. Dimbes-dombos, rengeteg erdő illetve rét, művelt területekkel váltakozva. A faluk láthatóan jómódúak, szépen karbantartott házakkal, rendben tartott portákkal. Ráadásul az idő annyiból kegyes volt hozzánk, hogy újabb esőt a reggeli után nem kaptunk ki, még az ég is kitisztult, csak hideg maradt – mármint ami egy augusztusi elvárt hőmérséklethez viszonyítottan hidegnek nevezhető. Viszont a kitisztult kék égen szép felhőpamacsok díszítették a láthatárt, ami igazán impozáns és fotózásra ingerlő volt!

Ipolytarnócra beérve először a szállást kerestük fel, mert a tulajdonossal Hege úgy beszélte meg, hogy a kulcsot a „lábtörlő alatt” hagyják számunkra, és le tudjuk a gépeket málházni. Sajnos nem volt a megbeszélt helyen a kulcs, így inkább nekiindultunk a helyi látványosságnak, az Ipolytarnóci Őslényparknak. Később ugyan kiderült, hogy a kulcs azért nem került akkor még oda, mert a tulajdonosék szemben laknak, és otthon voltak, de ezt sajnos akkor nem tudtuk.

A főbejárat mellett megnéztük a megkövesedett ősfenyőket, majd a miocén parkon keresztül (ahol a régen kihalt állatok élethű, méretarányos makettjei vannak kiállítva természetes közegükben) felsétáltunk az idegenvezetés kezdőpontjáig. Itt megvártuk, hogy összegyűljön a csoport, illetve megérkezzen az idegenvezetőnk, majd kezdetét vette az időutazás, mely során visszamentünk egészen addig az időig, mikor egy vulkánkitörés következtében a láva és a vulkáni hamu elborította a környéket, ezzel konzerválva egy csomó állat csontozatát, lábnyomait, fákat kövesített meg…. Itt még egy 3D filmvetítésen is részt vettünk, ahol a régen kihalt állatok életét próbálták bemutatni.

Visszasétálva a fogadóépülethez, várnunk kellett egy kicsit, majd egy másik családdal együtt bementünk a vetítőterembe, ahol 4D-s vetítésen vettünk részt. Én nem voltam felkészülve erre az élményre, semmilyen elképzelésem sem volt arra vonatkozóan, mi várhat majd ránk. Hege annyiból előnyben volt hozzám képest, hogy ő vette a jegyeket, én addig kint őriztem a bicikliket, és neki a pénztáros elmondta, mire lehet majd számítani, ő viszont nem adta tovább az információt.  Ez a vetítés mindenesetre hatalmas volt. Becsatoltuk a székeket, ezzel „beültünk egy űrhajóba”, mely időutazást tett velünk, kb. ugyanabba az időbe, amibe fent a 3D vetítés is vitt, csak itt 4. D-ként a székek programozott mozgatásával keltették a helyváltoztatás illúzióját bennünk. Így tényleg úgy lehetett érezni, hogy gyorsulunk az űrhajóval, vagy éppen tolatunk, fordulunk, leszálláskor rázkódtunk. Számomra fantasztikus élményt nyújtott ez a kb. negyed órás szösszenet!

Eztán felmentünk a helyi büfébe, hogy végre ebédeljünk is valamit, de épp egy kisebb csoport volt bent, és kiszállításra is több előjegyzésük volt, így egy nyomorult melegszendvicsre is kb. 3/4 órát kellett volna várnunk, így ezt inkább kihagytuk.

A komplexum bejárása során számunkra két dolog sajnos kimaradt. Egyik a kőszikla tanösvény, melyet lezártak villanypásztorral, és egy medveveszélyre figyelmeztető tábla volt mellette. Később kiderült, hogy vaklárma, a parknak vannak birkái, ezért éjjelre le szokták zárni ezt a bejáratot, reggel meg a dolgozók elfelejtették kinyitni – csak véletlen egybeesés a medvés plakát. Ezt könnyen megemésztettem.  Ami nagyobb szívfájdalmam, hogy a lombkorona tanösvény sem volt járható az éjszakai esőzések miatt, mert az meg csúszós, balesetveszélyes hely volt éppen. Na mindegy, legalább lesz miért visszatérni.

Bementünk a központba, ahol a falu egyetlen boltjából vásárolt kajából megebédeltünk, majd letekertünk a vízpartra. Ha már Ipoly túra ugye, lássunk is valamit a folyóból! Eztán a szállásra visszatérve megtaláltuk a kulcsot, bekukkantottunk a házba, ami alapvetően nagyon pöpec kis hely, bár számomra irtó furcsa, hogy ugyan vendéget várnak, mégsem volt az áram és a WC tartályba vezető víz felkapcsolva. Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajunk, Hege pikk-pakk orvosolta!  Ekkor úgy döntöttünk, hogy még mindig nem málházunk le, inkább begurulunk egy sörre a helyi kricsmibe.

A szállásra visszatérve megjelent a nagyon kedves tulajdonos hölgy, akivel megbeszéltük, hogy a beígért vacsorát kb. hat felé szeretnénk majd elkölteni. Lemálháztuk a bicikliket és kiültünk a teraszra, ahol letudtuk a családi bejelentkező köröket, majd az előszobai asztalkán talált társasjátékok által nyújtott élvezeteknek adtuk át magunkat. Szerencsénk volt, mert bár minden túrán szokott lenni nálunk UNO kártya, ezt most direkt nem vittünk magunkkal, hisz két főnek az nem annyira élvezetes, azonban a másik játékot, amit vinni akartunk, otthon felejtettük. Így legalább, mivel itt volt némi választék, mégis volt alkalmunk elütni az időt.

Mikor már a fáradtság (előző nap még melóztam, aznap nagyon korán keltünk) majdnem kiütéssel győzött felettem, visszasétáltunk a kocsmába még egy sörre, étvágycsinálónak. Én kicsit tartottam a vacsitól, mert bár Hege lelkesen megbeszélte a hölggyel, hogy készít nekünk sztrapacskát, én ódzkodtam ettől. Ugyanis korábban egyszer ettem ilyen ételt, az nem ízlett. „Jajdekínoslesz”, ha otthagyom az ételt lelkes házigazdánk tányérján (ráadásul korgó gyomorral lefeküdni sem nagy élmény). Pont ezért elsőre csak egészen keveset mertem kiszedni a tányéromra, holott egy nagy jénaival kaptunk kettőnkre, de annyira ízlett, hogy végül még kétszer szedtem belőle.

Vacsora után társasoztunk kicsit, majd elvonultunk ágy iránt.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                     43,12 km
• tekeréssel töltött idő:      2.50.43
• átlagsebesség:                  15,2 km/h
• max. sebesség:                 36,5 km/h

Folytatás »»»

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2016.12.02. 13:04 csiga persze ezt egyszusszra nem lehet elolvasni, de élvezetes és kedvcsináló is köszönjük _@o"