Ipolyi „felle”!

(Vagy inkább fel-le?)

(2016. 08.17. – 2016. 08.22.)

Legyen ez a túránk mottója (Szami után szabadon): „Hú de szép minden! Szeretem!”

Hadd nagyzoljak! Már korábban megígértem Szaminak, hogy idén elmegyünk külföldbeEeEeEeEeEeE! Ígéret szép szó! Így is történt, ha már megígértem nekijje’.. tartottam is a szavamat... Nem akárhová vittem ám el a ’zasszonyt... hanem egyenesen a Grand Canyonhoz. Na mit szólsz? Megy ám a dőzs Hegééknél!!!!

Hogy a külföld az csak Szlovákia volt, egy múzeumlátogatás ürügyén... és a Grand Canyon, az csak a "Palóc" Grand Canyon volt kis hazánkban? Remélem nem vette észre párom.

És mi is a valóság? Hogy hol is jártunk valójában? Elárulom! Egy bicajtúrát tudtunk le... az Ipoly völgyében.

Ennek a túrának az ötlete, kitalálása, kidolgozása úgy kezdődött, hogy…

Szóval!!! Ezzel a történettel úgy vagyok, mint Quintus Pontius Pilatus: „mosom kezeimet!!!” („…vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok! (Mt. 27,24))” Tisztelt bíróság! Tisztelt Esküdtszék! Én kérem, ebben a kirándulás kiötölésében ártatlan vagyok!!!

Az alapötlet, hogy tekerjünk egyet az Ipoly mentén, Szamitól származik, aki több fotót látott erről a tájegységről és úgy gondolta, megérné ide egy tekerős túrát szervezni. Az ipolytarnóci kitérő gondolatát szüleitől „loptuk”, akik már jártak az „Ipolytarnóci Ősmaradványok”-nál és ők ajánlották, hogy ezt semmi esetre se hagyjuk ki.

Na jó! A „merre tekerjünk” kidolgozásában már nekem is volt némi-nemű, jelentős, szerepem. Az útvonalterv, a látnivalók összeírása már az én kezem munkáját is magán viseli. Eredetileg ez a terv több verzióban is elkészült. Volt itt rövidebb, hosszabb útvonal, ami Szami ötlete(i) alapján módosult, kiegészült (pl. a Palásti kitérő a Palóc Néprajzi Gyűjteményhez, ami Szlovákiában található.) Volt időszak, amikor úgy tűnt, ebből a túrából nem lesz semmi. Már javában benne voltunk a nyárban, amikor kiderült, hogy az idei időkeretbe és a költségvetésbe belefér a rövidebb verzió. (Főleg Szami éves szabadságkerete miatt választottuk ezt az útvonalat.)

Majd jött a túra „gyorsított” szervezése, ami ekkor már lényegében csak a szállások keresésében, lefoglalásában merült ki, hisz már régóta rendelkezésünkre állt a saját kigyűjtésünk, a látnivalókkal, a napi távokkal, tervezett (városszintű) alvóhelyekkel kiegészítve. Így tényleg csak a pontos szállás kikeresése, lefoglalása várt ránk. Ezzel nem is volt igazán nagy gond. Nehézség tán csak annyi volt, hogy ha kisebb településen akartunk szállást foglalni, nem igazán volt választék. De megoldottuk! Amit azért megjegyeznék ezzel kapcsolatban, az már a Duna-kanyarhoz kapcsolódik. Szobon, vagy Pilismaróton szerettünk volna megszállni. Lett is volna szálláslehetőség dögivel. De!! Vagy foglalt volt, és így értelemszerűen nem adták ki nekünk, vagy… Ami most is, és már korábban is meglepett, hogy a szállásadók egy éjszakára nem hajlandóak embereket „bekvártélyozni”. Még akkor sem, ha fizetnek ezért. Na mindegy, az ő dolguk! Keressünk kicsit távolabb! Ennek köszönhetően jutottunk el Zebegénybe, ahol a túránk (látványban) legjobb szállását sikerült lefoglalni egy domboldalban, Dunára néző, csodás kilátással rendelkező szobát szereztünk! (Erről majd később írok még bővebben!) Így utólag köszönet azoknak, akik nem voltak hajlandóak minket egy éjszakára befogadni a tervezett helyeken! Ez a lehetőség mindenért kárpótolt minket!

Hogy mi foghatta meg Szamit az Ipolyságban, miért ezt találta ki számunkra? (És így utólag már én is azt mondom, meg tudom érteni a döntését): „Az Ipoly a Duna egyetlen bal oldali mellékfolyója Magyarországon. Szlovákiában, a Vepor-hegységben ered, az Ipoly-hegy tövében (1058 m). Eleinte dél felé folyik, majd belépve a Nógrádi-medencébe Magyarországot Ipolytarnócnál éri el. Balassagyarmat és Ipolyság közti szakaszon a magyar-szlovák határon folyik megkerülve a Börzsönyt, majd Szobnál ömlik a Dunába. A folyó hossza 212 km, vízjárása rendkívül ingadozó. Magyarországon egyedülálló állat- és növényfajok találhatóak a környéken. Ennek köszönhetően mára a térséget nemzeti parkká nyilvánították (Duna-Ipoly Nemzeti Park). A Dunakanyart övező erdővel borított hegységeket és az Ipoly-völgyének még viszonylag érintetlen szakaszát magába foglaló Duna-Ipoly Nemzeti Parkot 1997-ben alapították. A védett terület nagysága 60.314 ha. Az 1997-ben létrehozott nemzeti park több mint 2000 ha érintetlen területet mentett meg. A folyó Magyarország egyik legszeszélyesebb folyója: volt rá példa, hogy szinte teljesen kiszáradt, volt amikor az idegen szemlélő hajózható folyónak látta. A folyó letkési szakaszán 2009 nyarán egy öt méter hosszú, egyetlen tölgyfából kifaragott bödönhajót találtak. Ez az első hajólelet, ami az Ipolyból került elő. A vizsgálatok szerint a fát legkorábban 1698-ban vághatták ki.”

A mostani túránkon ezt az érintetlen szakaszt szerettük volna megcsodálni és egy kicsit, egész KICSIT, megismerni, és ha lehet NAGYON megszeretni! Hogy ez a túra végére sikerült-e? Olvasd el a beszámolót!

A túra során az alábbi útvonalat jártuk be:

A túra számadatai:

1. nap (szerda)

Budapest (vonat) – Salgótarján- Ipolytarnóc

Vonatunk korán indult, így kénytelenek voltunk hajnali 03.00 órakor felkelni. Ilyenkor a már megszokott rutin szerint jártunk el. Tisztálkodás, reggeli, az előző nap összekészített málha felszerelése a bicajokra. Mindez oly jól sikerült, hogy jóval a tervezett idő előtt elkészültünk.

Reggeli közben arra lettünk figyelmesek, hogy kint, az „égi tekepályán” valaki hangosan gurigázik. Dörgött! Szerencsére még nem esett. Majd jött a nagy ötlet! Gyorsan induljunk el, így talán még az eső előtt kiérünk a pályaudvarra. Az ötlet jónak tűnt, így is cselekedtünk, csakhát…  nem jött össze!

Alig értünk el a Bosnyák térre, amikor a kereszteződés közepén leesett egy csepp eső, majd még egy, majd… alig tettünk meg 20-25 métert, amikor kiborult a bili! Akarom mondani a dézsa! Leszakadt az ég. Gyorsan behúztunk egy fa alá, hogy a dzsekinket felvegyük, így védekezve az özönvíz ellen, majd gyors tempójú tekerés a Keleti pályaudvarra.  Hiába volt minden praktika, 5 perc alatt szarrá áztunk, annyira esett.

Azt, hogy megnyomtuk a tempót tán az is mutatja, hogy kb. 22 perc alatt értünk ki a Keletihez. Így még jócskán volt időnk a vonat indulásáig. De!!! Legalább ezt az időt viszonylag melegben, bent a várótérben töltöttük el. Jól meg is beszéltük, ha nem sietünk, nem akarunk az eső előtt kiérni az állomásra… lehet megúsztuk volna, mivel olyan gyorsan el is állt, mint ahogy jött. Igaz akkor csak „alulról” áztunk volna el, mivel az özönvíz szerű esőt a csatornák nem tudták elvezetni, így ebben a mini tengerben tekerhettünk volna végig.

Végre felmálházhattunk a szerelvényre, és jött a már „megszokott”, unalmas utazás a vonaton. Félkómában a kerekek monoton zajától, és a hajnali keléstől, mit is lehetne erről érdekfeszítőt írni? Vagy mégis? Na jó elmesélek egy jó, és finom történetet. Pogácsáztunk a vonaton. Szamit dicséri ez az újfajta vajas-rozmaringos, finom pogi. Ő jól begyúrta… én jól kisütöttem!

Átszállás, majd következett Salgótarján, ahol megejtettünk egy gyors reggeli pótlást a közeli nagyáruházból.  Sajnos a városban semmit nem néztünk meg, hisz korán volt még (07.40)! Ha várunk a múzeumok nyitására, és elnézelődünk jópár órát, akkor az ipolytarnóci látnivalók (ami ismereteink szerint megér egy egész napot) rovására ment volna.  Így inkább ezt az érdekesebbnek tűnő látnivalót választottuk!

Elindulást követően egy meredek heggyel melegítettünk be erre a napra, csakhogy megtudjuk mi is vár ránk az elkövetkező közel egy hétben. Hááát! Nem voltunk túl lelkesek ettől a tudattól! De ha már itt vagyunk, csak nem fordulunk vissza! Útközben meg kellett állapítanunk: az időjárás borús, viszont a táj csodás. Mai napi utunk összességében kissé dombosnak volt mondható. De a kezdeti nagy emelkedőt leszámítva több a lejtő, mint az emelkedő.

Impozáns, festői képet nyújtott számunkra most (illetve a későbbiek során nap-mint nap) az erdőből felszálló párapamacsok látványa, amit a nap melengető sugarai csalogattak elő, és lebegtettek az erdő fái felett.

Röviden a hegyekről, „hegyfüzérekről”, ami a túránk során végigkísért minket. Ezek a monumentális sziklák, erdők szinte éreztették velünk, hogy „tisztelni kell a hegyet! Mert itt nem te vagy az úr kisember, csak egy kis porszem a hatalmasok közt! És ha nem vigyázol, akkor ez az óriás úgy összeroppant, mintha nem is léteztél volna soha! Ha viszont sikerül megtalálnod a helyed a hegy világában, csodálatos ajándékokkal fog elhalmozni: A zord sziklák helyett természet alkotta gyönyörű szobrokat fogsz látni, zuzmós-mohás kövek között csörgedező friss patakot, zúgó vízesést, a völgyekben virágzó réteket! Az égen a felhők csak neked játszanak majd, öltenek furcsa alakzatokat.” Sőt! A Szlovákiából egyre többször átruccanó medve is csak neked pózol a sziklán!

Egy gyorsított „elszámolás” arról, hogy mit is láttunk, vagy „nem láttunk”. Szinte csak tőmondatokban. Na jó! Én meg a tőmondatok!

Karancslapujtő: 2 kastély, amit még lefotózni sem volt érdemes. Az egyik rossz állapotú, a másik óvoda. Amit érdemes megemlíteni az a Bányász emlékhely. Ez egy új létesítmény, ami kimondottan jól nézett ki, ezért fotózás ezerrel.

Karancskeszi: Az itt található Záhorszky-Prónai Kúria magántulajdon, szép, de zárt ajtók fogadtak, így ide nem jutottunk be. De!!! Egy csomó jó fotótéma található a településen. Templom, szobrok, útmenti hegyek, stb.

Mihálygerge: Az itt található Millenniumi emlékmű inkább érdekes, mint szép. Az ország legnagyobb ilyen jellegű műalkotása (kipipálva).  

Útközben megállapítottuk, hogy a táj még mindig szép! Majd következett… Ipolytarnóc, a mai napunk „fő-FŐ” célpontja, ahová 10 óra után nem sokkal értünk.  

Már korábban lebeszéltük szállásadónkkal, hogy a málhánkat letehetjük, és teher nélkül indulunk el a látnivalók felkeresésére. Itt konstatáltuk, hogy még nincs ott a kulcs a megbeszélt helyen.

Így csomagosan indultunk el az „Ipolytarnóci Ősmaradványok”-at megnézni. A látvány, a látnivaló, a tárlatvezetés fenomenális! Amit erről érdemes tudni: „Világhírű természetvédelmi területünk a régmúlt emlékeit őrzi, egy vulkánkitörés során betemetett miocén kori, ősi kincseket. Fogalmazhatnánk úgy is, jelen idők divatját követve: a katasztrófa turizmus célpontja területünk az „Ősvilági Pompei”.

Miocén Parkunkban cápafogakkal hintett tengerparti föveny, szubtrópusi erdő hatalmas, megkövesedett fái, egzotikus növénylenyomatok, ősvilági szörnyek lábnyomai, a vulkáni tufa áradatában összesült maradványok, s mindezek eredeti helyzetükben, egy geológiai tanösvény mentén ismerhetők meg. S a rejtély a legek birodalmában: csupán a töredékek töredéke került ez idáig felszínre, a múlt nagy része lábunk alatt, még feltáratlan! Az 1836-ban elkezdődött tudományos kutatások eredményeit felfűző geológiai tanösvényünk 30 éve áll a látogatók rendelkezésére. 2015. elején szenzációs újabb nyomokra akadtak! Fedezzük fel együtt kincseit!” Kell erről többet, szebbet, jobbat írni? Szerintem felesleges.

A parkban több helyen találkoztunk „Medveveszély” feliratú táblával. Feltételezésünk szerint emiatt volt az, hogy egyes útszakaszokat lezártak. Ezért a Kőszikla ösvényt kihagytuk a mai napi nézelődésből. Mint a szálláson kiderült, elfelejtették a „zárat” (elektromos villanypásztor vezetékét) levenni. Hurrá!!!

A fentiek tükrében a vezetett túra, a látvány, és nem utolsó sorban a túravezető által tartott előadás szuper volt. A 4D mozi meg egyenesen lélegzetelállító. Szami nem is hallott még ilyenről. Nagyon élveztük ezt a szórakoztató, 3D-s ismeretterjesztős, alattad „székmozgatós” mozit. Mondhatnánk valósághűnek is, mert annyira bele tudtuk élni magunkat. És a végén az utolsó mondat is ezt erősíti meg. „Csak ilyen rövid volt”? Még ellettünk volna jó hosszú időt ebben a szuper „buliban”.  

Terveink szerint kajáltunk volna valami gyorsat a park büféjében. De semmi érdemi táplálékot nem tudtunk itt szerezni, mivel vendégeket, egy komplett csoportot vártak, és nekik főztek. Ezért boltból pótoltuk a kalóriát, hideg kaját vettünk, amit a bolt előtti padon, egy árnyas fa alatt fogyasztottunk el.

Ebéd után eltekertünk az Ipoly folyóhoz, ahol szokás szerint fotóztunk ezerrel. (Érdekes volt az itteni kis „vizecskét” látni, majd a túra végén Szobnál látott nagy folyót összehasonlítani a most látottal. Mekkora méretbeli különbség volt ugyanazon folyót látni a két helyen! Hiába no! Akárki akármit is mond! Itt is kiderült, hogy igenis a „méret a lényeg”!!)

„Hazafelé” még elgurultunk a Bory-kúria mellett ami, zárva volt, illetve eléggé lepukkant volt kívülről. Még egy fotó erejére sem álltunk meg, ami nálunk nagy szó!

Elfoglaltuk a szállásunkat, közben megérkezett a tulajdonos is, akivel egyeztettük az esti vacsoránk időpontját. (Korábban kiderült, hogy a faluban nincs étterem. Amikor ez után érdeklődtem, szállásadónk felajánlotta, hogy igény esetén főz ő nekünk valami finomat, és mi éltünk is a lehetőséggel.) A fennmaradó időt sörözéssel, rejtvényfejtéssel, ejtőzéssel, a másnapi nap megtervezésével töltöttük. Estebédre sztrapacskát kaptunk, ami nagyon finom volt! Szami, akinek ezzel a kajával fenntartásai voltak elsőre, többször is szedett ebből a kulináris remekműből. Kajálás befejeztével még beszélgettünk egy kicsit házigazdánkkal, majd úgy döntöttünk… megérdemeljük a korai alvást. Hiába… korán volt ma a korán. Jóccakát!

Megtett táv (km): 42,96
Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp.): 2:52:39
Átlagsebesség (km/h): 14,9

Összes emelkedés (m): 206

Összes ereszkedés (m): 290

2. nap (csütörtök)

Ipolytarnóc – Csitár – Balassagyarmat

Ami várható is volt, az előző fárasztó nap után jól, és sokat aludtunk. Már 8 előtt elindultunk, és a reggeli kávénkat, kajánkat a faluban, a már tegnap bejáratott padon fogyasztottuk el. Ezt követően feltöltődve lelkileg és fizikailag nem utolsó sorban „kávéilag” nekivágtunk a mai etapnak.

Alig értünk ki a faluból már meg kellett állni, és a jó fényviszonyokban pár fotót készíteni. És kb. itt hangzott el a fenti mottó Szamitól: „Hú de szép minden! Szeretem!”

Már a nap elején sok volt a fel-le, de élveztük. A sok dimb-domb között bújt meg egy csodás kis hely: Ráróspuszta. Az út mellől megcsodáltuk az Ipoly folyót, a mellette növő „brokkolifákat” (távolról úgy festettek ezek a fák, mint egy-egy óriásira nőtt brokkoli), illetve Szami ismét felfedezett egy helyi őshonos állatfajt az „ őőőőő… őzvizslát”. Csodálom ezt a nőt!!! Hogy lehet valaki ennyire jártas a zoológiában? Hisz ismer minden féle-fajta (tán még fel sem fedezett) állatot. Én szegény falusi létemre csak azt mondtam volna, hogy ez egy „mezei” vizsla. De kiderült, hogy nem!!! Ez az állat bizony azonos az őzvizslával!!! Na most megint okosabb lettem!

Következett a mai nap fénypontja a Páris patak völgye: „(Vagy, ahogy a palócok nevezik, a „palóc Grand Canyon”. A természetvédelmi területet Nógrádszakál községtől északra találjuk. A Páris-patak igazából nem is patak, mert nincs állandó vízfolyás a medrében csak csapadékos időben és hóolvadáskor, akkor viszont szép vízesések képződnek a 15-20 m mély, meredek falú völgy hatalmas kövei között. Ipolyhoz közel található. Több millió évvel ezelőtt folyó kanyargott itt, és a felhalmozódott hordalék megkövesült rétegeit lehet megcsodálni. A hajdani folyó úgy vájta ki medrét, hogy ha a szurdokban sétál az ember, fölémagasodnak a hordalékból keletkezett, sziklaszerű építmények. Néhol fagyökerek szövik át a kőrétegeket, itt-ott kidőlt fatörzseken és mohától csúszós kőtömbökön kell átmászni. Indák nyúlnak a gyanútlan vándor után, és szúnyoghadak ostromolják. Tavasszal és ősszel, esőzések idején még csordogál a Páris patak, egyébként a látogató csupán a kiszáradt medret láthatja, amelyben érdekes mintázatú és színű köveket lehet gyűjteni.”

Bicajok miatt felváltva mentünk be, szegények nehogymá’ őrizetlenül maradjanak! Most képzeld el! Mi lenne ha? Valaki teleaggatná 20.000-ekkel? Hogy találnánk meg a becsületes gazdájukat? Végül is senki nem járt erre ebben az időben, de azért mégis így voltam 100 %-ig nyugodt.

A kanyon felderítését Szami kezdte. Úgy 1/2-3/4 óra múlva csalódottan jön vissza, „nem egy nagy durranás”!

Basszus, én ettől (a korábban beharangozott információ alapján) sokkal többet vártam! Na most már mindegy, ha itt vagyunk én is bemegyek! És utólag derült ki, hogy ő a kanyon feletti, jelzett túraútvonalon ment, én pedig a patak völgyében, ahol a valós látnivaló is volt.

Hát de!!! Igen is nagy durranás volt! Olyan „hú ba..d meg, ilyen is van???” érzés volt ez a látnivaló! Nem kell megkérdezned! Elárulom magamtól is. Persze, hogy volt fotózás a kanyonban!

A bicajokhoz visszaérve visszaküldtem Szamit, ő is lásson má’ világot. Ha egyszer elhoztam egy kanyonba, igenis nézze meg! Nem ezért fizettük ezért!!! (0 forintos a belépő ) Ezt neki is látni kell! „Duzzogva” ment vissza, de vigyorogva jött ki… „valóban szép ez a kanyon”!

Amíg páromra vártam, elmerengtem. (Nem nevet! Igenis így történt!) Nagyon is komoly dolgok jártak a fejemben. A gömbölyű kövek „problematikája” a patak meder fenekén. Korábbi tanulmányokból előkotortam, hogy mitől is ilyenek. Erről, vagyis a folyókövek erróziójáról, legömbölyödéséről mindenki tanult az iskolában. Így ezzel nem untatnám most az olvasót. Aki ezen mélyenszántó gondolataimról szeretne többet megtudni, az majd olvassa el tanulmányomat, melynek címe az alábbi lesz… majd ha elkészül: „Az őzvizslák, brokkolifák, és a vízfolyamok hatása a palóc Grand Canyon köveinek legömbölyödésére!” (szerintem megéri majd elolvasni, mert terveim szerint roppant érdekfeszítő lesz! )

A kanyon után utunkat Nógrádszakál felé vettük. Itt a kálvária megtekintése kimaradt, mert füves terepen és meredek hegyoldalon kellett volna feltekerünk, málhával. Így ezt kihagytuk. De hogy mégse maradjunk bámulatba ejtő panoráma nélkül, Szami kitalálta, hogy ugyanmá’ tekerjünk fel a templomhoz a dombtetőre… és különben is, oda betonút visz fel.

Jó tekerjünk! Az útra ráfordulva, amit egyből megtapasztaltunk, „de rohadt meredek”! De tekerjünk fel, hiszen ezt párom parancsba adta, és nála a parancs, az parancs. Tekertünk! Feltekerésnél én nyertem, mivel Szami félúton ki-, illetve leszállt. Valahogy kissé egyoldalú volt így! A parancs csak rám vonatkozott a feltekerés tekintetében, rá csak a feltolás várt! Na jó, elismerem! A panoráma a hegytetőről tüneményes, megérte feltekerni, feledtette velünk ezt a felfelé vezető „kalandot”.

Következő megállónk Pöstyénpuszta volt, ahol egy határátkelő, és nem utolsó sorban az Ipoly található. A hídról fotózás, illetve (isten biz’ csak egy kicsit, vagy 2 méterre) átslisszantunk Szlovákiába! De jó! Máris elmondhattuk, voltunk külföldbeEeEeEeE!  

Szécsényi kalandok: Ezen a településen kicsit jobban körül szerettünk volna nézni, ezért erre több időt szántunk. Elsőre felkerestük R.kat. ferences templomot. Azt már tudtuk, hogy minden egész órakor indul idegenvezetés. Még a kiírt időpont előtt ideértünk. Idegenvezetés az nincs!!! Mert… jóval korábban elindultak. Na itt kissé berágtam! Akkor „mija fa…omnak” írják ki, ha nem tartják be? Amikor ennek hangot adtam az itt dolgozóknak, kissé hülyének néztek emiatt. Nem értették mi ezzel a gondom. Szerinted??? Na mindegy… menjünk nézzünk addig mást, és majd visszanézünk hátha!   

A városban csalingázva felkerestük a Tűztoronyot (Ferdetorony - 18. század elejéről), illetve a Forgách-kastélyt. Na ebben rohadt nagyot csalódtam! A kastély egy nagy nulla! Kívülről szép, de belülről??? Ennyi pénzért már mutathatnának valamivel többet is! Alig volt valami érdemi kiállítva ebben a nagy hodályban (a trófeákat leszámítva).   

Eldöntöttük, teszünk még egy kísérletet a templom megtekintése terén. De még nem volt „egész az óra” így áthidaló megoldásként egy kései ebéd mellett döntöttünk. Be is vásároltunk a közeli boltban, illetve pékségben. Szami „visszafogott” akart maradni, épp csak valami kis péksütit vett, szerinte ennyi is „elég lesz számára” a kemény tekeréshez. (Gondoltam is, most áll neki fogyókúrázni?!?!?!?!) Én tudván, hogy még mennyi fizikai meló (tekerés) vár ránk, ezért jóféle, friss, sült pörcöt vettem. Amikor szépen, csak úgy falusian, mint ahogy nálunk szokás, megterítettünk a padon, és kibontjuk a kajáinkat. Szamin kitört a pavlovi reflex (pedig nem is csengettem, még álmomban sem). Kiderült számára, hogy az „én kajám a jó”. Ettől az energiától még bicajozni is lehet! És mi lett a vége? Szami az én kajámat (is) ette. Még jó, hogy megéreztem ez előre, így egyből akkora mennyiséget vettem, hogy neki is tudjak egy-két kegyelemfalatot odalökni!

Ebédünk elfogyasztása után, bármilyen körülményes volt is, csak bejutottunk a Ferences templomba. Idegenvezetőnknek is szóvá tettem, hogy szerintem a kiírás az nem csak minket kötelez az idegenvezetés indításának tekintetében. Na mindegy verekedés nem lett ebből, és a végén még be is jutottunk, ne forszírozzuk ezt tovább!

Te ez  naggggggyon jó!!! Megérte várni! És ez a pár mondat legyen a legnagyobb szájtátás, csodálkozás, elismerés jele. Ha erre jársz, és érdekelnek az ilyen látnivalók, ezt ki ne hagyd!!! Jó volt a látnivaló, jó volt az idegenvezetés. Bár!! Itt is megjegyeztük, mint már annyi más helyen. Ha csak úgy beengednek minket: „Nesze! Nézd meg, amit akarsz!” Ha nincs idegenvezető, az általa elmondott ismertető, bizony ez a látnivaló is csak egy pipát kapott volna tőlünk. „Itt is jártunk!” De így?!?!?!?!

A nézelődést befejezve gondoltunk egy nagyot… menjünk tovább! Hugyagon kitekertünk az Ipolyhoz ahol egy Csonka hídmaradvány található. (Közlekedési műemléknek számít ez a csonka hídmaradvány.) Emiatt tekertünk 2x4 km-t? Hidd el nem érte meg! Alig látszik ki belőle valami, annyira gazos, düledezik és lassan az enyészet lesz felette az úr. Ezt mondják közlekedési műemléknek? Hááát!

Amit itt még szeretnék elmesélni. Szami „átcsapott” bicajversenyzőbe! Hogy ennek volt-e köze ahhoz, hogy pár kutya jól kinézte őt magának (nem ám a pasik!!!), és jól megkergette, vagy csak ő hitte azt, hogy kergetik? Nem is tudom! Na mindegy… aki a hihetőt és az érdekeset akarja megtudni az olvassa el Szami beszámolóját. Aki az igazat, a valót, az kérdezzen meg erről engem!  Én „igazul”, kertelés nélkül, és nem utolsó sorban őszintén elmondom a tutit!

A 22-es főútról letértünk Csitár felé. Gondoltuk majd jól megnézzük a csodaforrást. Háááát! Kiderült a helybeliek segítségével, hogy mi nem ezt a Csitárt keressük, hanem a Hontit! Röviden… ez a Csitár, nem az a Csitár!

Tekertünk tovább. Persze, hogy felfelé!!! Na már nincs sok vissza Balassagyarmatig. És bevallom: már rohadt fáradtak voltunk. Így megálltunk Patvarcon, egy nívós, és nem utolsó sorban olcsó kocsmában egy sörre. Jól esett ez a kis pihenő, na meg a barna Krusovice. Sördoppinggal felturbózva máris sikerült egy lendülettel begurulni a mai napi célállomásra, Balassagyarmatra. Itt ma nem néztünk meg semmit. Minek is? Hisz’ holnap egy egész napot a város gyalogos felfedezésére szántunk! Megkerestük a szállást. Lemálháztunk, és jól kihasználtuk azt a lehetőséget, hogy ez a „hotel”, nem csak alvásra szolgál, hanem étterem is egyben.

Az étteremben elfogyasztottunk egy ÜNNEPI vacsit, hisz Szami ma érte el a felnőttkort, most lett 18 éves! (Hogy hányszor 18? Azt inkább ne feszegessük! ) Ha már kanyon, akkor Metaxa! Na jó! Ez a hasonlat hülyén hangzik! Szóval ezt a jeles napot Szami Metaxával koronázta meg! Hisz előtte jól megbeszéltük, hogy pezsgőt, majd holnap bontunk (ráérősen, megadva a módját) ezen kiemelkedő nap alkalmából!

Vacsi után már nem vártak nagy feladatok. Vásárlás holnapra, a mellettünk lévő LIDL-ből (+ a pezsgő behűtése).

Mit is mondhatnék erről a napról röviden? Szép volt a táj, de kissé fárasztó is egyben a terep miatt. (Magyarul, kurva dombos volt! Rohadtul elfáradtunk!) Szerinted kellett ma valakinek is altató mesét mondani nekünk?

Megtett táv (km): 64,23
Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp.): 4:06:53
Átlagsebesség (km/h): 15,5

Összes emelkedés (m): 394

Összes ereszkedés (m): 421

Folytatás: ITT.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés