Ünnep
Késő ősz volt. A színes levelek lehullottak már a fákról, köd ült a táj fölé. Metsző hidegséggel fújt az északi szél. Ünnepre készülődött a Család. Titokban, suttogva osztották szét a tennivalókat egymás közt. Mindenki izgatottan készült a napra, melyen meglátják Nagyapó meghatottságtól csillogó szemeit.
Indulás előtti este Anna még megejtett egy gyors körtelefont, így biztos lehetett benne, tényleg mindenki ott lesz, senki nem felejtette el a jeles alkalmat.
Nagypapa ma is szülőfalujában élt, egy nagy parasztházban. Egyedül. Feleségét évekkel ezelőtt eltemette már, gyermekei, unokái, dédunokái mind távoli nagyvárosokban éltek. Vendég alig járt hozzá, családja sem tudta gyakran látogatni. Annál nagyobb volt meglepetése, mikor megérkeztek először Annáék, majd apránként a többiek is.
Nagyapó körbenézett a szobában. Nem értette, miért jöttek. Nincs Karácsony, nem kell temetni se! „Egymásnak adják a gyerekek a kilincset. Mekkora jövés-menés! Rá ne lépjek a földön mászó porontyokra! Nincs is ennyi szék az egész házban! Hogyhogy mégis mindenki talált magának helyet? Sötét van már odaki’. Mennyi lehet az idő? Hat óra? Istenem! Vacsorát kéne adnom! De nincs itthon semmi a kamrában! Fél tábla szalonna, néhány fej hagyma. Ha kimegyek az ólba, esetleg néhány tojás. De az sem biztos. Öregek már a tyúkok, egyre kevesebbet tojnak. Miért nem hívott fel valaki, hogy jönnek? Akkor vettem volna legalább kenyeret. Zsír talán van még a spájzba’ valamennyi. De ennyi embernek! Hányan is vagyunk tulajdonképpen? Hirtelen nem is jut eszembe mindenki neve. Vén vagyok már, vén szamár! Milyen nap is van ma? Jézusom segíts! Megvan! Holnap töltöm a nyolcvanadik esztendőmet! Hát ezért a Család!”
A felismerés csintalan mosolyt csalt barázdákkal szabdalt arcára. Újra gyereknek érezte magát. Most már várta az ünnepet.
Időközben mindenki kényelmesen elhelyezkedett a fotelekben, székeken, padlón. Begyújtották a búbos kemencét is, jó meleg volt a szobában. Odakintről beszűrődött a fejsze csattogásának hangja. Valamelyik fiú nekiállt fát hasogatni.
Melegség öntötte el Nagyapó lelkét, amint körbenézett a zsúfolt szobában. Gyerekei halkan beszélgettek, unokái pedig az apró dédunokákat terelgették, foglalkoztatták a padlón heverő játékokkal.
Mikor a régi állóóra elütötte a hetet, vagyis vacsoraidő volt, elkezdett szabódni az ünnepelt, hogy nem tudja a vendégeket semmivel megkínálni. Gyermekei gyorsan leintették.
Megvárták, míg az alkalmi favágó is bejön a házba, majd az asszonyok csendben kiosontak. Feszülten várakozott az öreg, vedlett házicipője orrát bámultam, közben a konyhából beszűrődő neszekre figyelt. Elképzelni sem tudta, mit csinálhatnak lányai, menyei odakint, hisz üres a kamra, abból nem tudnak vacsorát varázsolni úgy, ahogy annak idején gyakran tette Kató, a felesége. Odakint kocsiajtók csapódtak.
Alig pár perc után mindenre fény derült: megrakott tálcákkal egyensúlyozva lépkedtek a szobába a nők, Nagyapó pedig döbbent csendbe merevedve bámulta őket. Ínycsiklandó ételek kerültek az asztalra! A vendégek hoztak magukkal sült húsokat, salátákat, kenyeret, üdítőt – mindent, ami az ünnepléshez szükséges lehet.
A beszélgetés, anekdotázás miatt hosszúra nyúlt estebéd után mindenki keresett magának egy zugot, ahol elnyújtózhatott aludni. Csak az otthon lévő nem bírt lefeküdni – zsongott a feje attól a sok mindentől, amit az este folyamán hallott. Csendben kiosont hát a szobából, magára kanyarította rég megkopott kabátját, fejébe nyomta kalapját, majd kilépett a csípős, csillagfényes éjszakába.
Sokáig állt a némaságban, bámulta az eget, próbálta lecsitítani gondolatait. Felidézte magában feleségét, az egykori tűzrőlpattant menyecskét, Katót, aki már nem lehetett mellette. Jó pár éve súlyosan megbetegedett. Hiába hordták a gyerekek a legjobb orvosokhoz, hiába fizettek sok-sok pénzt a gyógyítására, apránként elsorvadt a Mama. Őt látta most mosolyogni lelki szemei előtt, amint gyengéden megfogta kezét. Sok éve már, hogy eltemette, mégis minden nap hiányzott neki élete társa. A fájdalom súlyosan nehezedett megvénült vállaira. Végül megborzongott, s elindult az ajtó felé. Az épületbe lépve talpa alatt megreccsent a padló. Ijedten rándult össze. Nem akarta felverni a ház csendjét.
Miközben vetkőzött, puha lépéseket hallott a folyosón, de nem akart szólni a kicsiknek. Sejtette a halk kuncogásból, csak a gyerekek lehetnek odakint. Ez az egész ittlét, a nagy Család számukra valamiféle játék volt még. Azonban egyre hangosabban viháncoltak a kölykök, ezért erőt vett magán, kikelt az ágyból, és a nyitott ajtón át rájuk dörrent:
– Gyerekek! Feküdjetek le aludni! – szólt erélyesen.
Mezítelen talpak csattogtak a padlón. A rajtakapottak eliszkoltak.
Végre elhelyezkedett a dunna alatt. Csend, jól eső fáradtság telepedett tagjaira. Újra eszébe jutott felesége, aki sosem láthatta így együtt az egész Családot. Pedig milyen boldog lett volna tőle!
„Hiányzol, Kató! Remélem, odafent jó dolgod van és látsz most minket! Mosolyogsz a sok apró porontyon! Kató!”
Reggel – szokása szerint – jókor fölkelt, csendesen felöltözködött és kiosont a házból. Hátraballagott az ólakhoz megetetni a csirkéket. Bedobta az esti konyhai hulladékot, friss zöldet vágott. Míg ő odakint gondolataiba merülve az állatokkal szöszmötölt, bent nagy sürgölődés kezdődött. Mikor visszaindult, álomtól gyűrött kis arcokat, dédunokái kócos fejecskéit látta a konyha kisablakában. A bejárati ajtót kinyitva frissen főtt kávé illata csapta meg. Már mindenki ott volt, csak őt várták. Kezébe nyomták a kupicát és hangos „Boldog Születésnapot Nagypapa!” kiáltásban törtek ki. Meghatottságában homályossá fakult körülötte minden, könnycsepp reszketett szeme szögletében.
Boldogan nézett körbe vendégein, el-elidőzve az arcokon. Olyan régóta álmodott erről! Ezért imádkozott minden este! Hogy egyszer mindenkit együtt láthasson maga körül! Várta, vágyta ezt a napot, mégse merte elhinni, hogy ez most valóság. Hogy tényleg itt vannak s nem csak álmodik.
Reggeli után körbefogták az ünnepeltet: egy kedves verssel köszöntötték, melyet a gyerekek és a felnőttek felváltva szavaltak mondatonként, soronként – Nagyapó pedig csak forgatta a fejét a hangok irányába. Miután az alkalomhoz illő versnek vége lett, kedvenc költeményébe kezdett a Család. Így az ő szája is járt, bár hang nem jött ki rajta. Végül a gyerekek kiosontak a szobából, majd egy nagy papírdobozzal tértek vissza. Alig bírták becipelni is.
Nagypapa gyorsan elmorzsolta könnyeit és közelebb lépett hozzájuk. Óvatosan felnyitotta a csomagot. Egy szép, új ingaóra rejtőzött benne. Rápillantott a falon lógó kakukkosra, melyet lassan már havonta vinnie kellett a szomszéd falu ezermesteréhez javíttatni, és hálásan nézett körbe szerettein. Fia kiolvasta szeméből a kérést, majd szó nélkül, mosolyogva mozdult. Leemelte a falról a régi, beteges házikót, helyére pedig felállította a diszkrét, mégis tekintélyt parancsoló darabot.
„Látod, Kató?! Bár messze élnek a gyerekek, mégis tudják, mi kell nekem ide, az Isten háta mögé. Neked is tetszene, szép, masszív darab. Ez már kitart halálomig.”
Egész délelőtt nagy volt a zsivaj a házban és a ház körül. Kergetőztek a gyerekek, ismerkedtek az udvarral, a tyúkokkal, egymással. Nagyapó mosolyogva figyelte őket, közben emlékképek tolultak fel benne a saját fiatalságából, mikor még a gyerekei rohangáltak így a kispajtásokkal mindenfelé. Nem akart utánaszámolni, hány éve is annak már...
Egyszer arra kapta fel a fejét, hogy előtte áll Kati lánya, kezében tartja vasárnapi öltönyét, inggel, nyakkendővel. Zavartan nézett rá. Nem értette, mit akar.
– Vedd fel, Apa!
Félve nézett lányára, aki kedvesen mosolygott rá, ezzel bíztatva.
– De ma szombat van. Miért vennék fel öltönyt? – ellenkezett.
– Nézd meg a többieket is. Mindenkin öltöny van. Mindjárt beterelem a gyerekeket, őket is ünneplőbe öltöztetjük. Hisz ma van a születésnapod!
Ez ellen nem lehetett kifogást emelni, így gyermekmód engedelmeskedve magára húzta a féltve őrzött, „nemszeretett” öltöny darabjait.
Mikor mindenki elkészült, Nagyapót kivezették a kocsikhoz. Behajtottak a közeli kisváros elegáns éttermébe, ahol már terített asztallal, gőzölgő tálakkal várták a nagy Családot. Az ebéd fénypontja a 80 szál gyertyával díszített torta volt. Behunyt szemmel kívánt valamit, majd vett egy mély levegőt és egy szuszra elfújt minden lángot. Miután legkisebb unokája mindenkinek vágott a cukrászati remekből, leült Nagyapó mellé. Percekkel később pedig a fülébe súgott valamit. Az öreg megdöbbenve nézett rá. Látta a kislány pirosodó arcát. Lelkében jóleső boldogság áradt szét. Kívánsága, melyet alig fél órája rebegett el a torta felett, úgy látszik, máris teljesül. Annak ellenére nem tudta elhinni, hogy telefonban már sokszor beszélgettek erről, és mindig meg is mondta: jöjjenek nyugodtan bármikor. Hisz unokája eddig mindig csak halogatta a költözést. De most mégis rászánták magukat Jenővel.
Kérges tenyerét rásimította Zsuzska még egyáltalán nem is domborodó pocakjára, pillantásával megkereste a férj tekintetét, s egy alig látható biccentéssel, boldog mosollyal adta tudtukra: nagyon örül döntésüknek. Úgy érezte, ennél nagyobb ajándékot nem adhatott neki az Élet.
2010. október
Megjelent az alábbi kötetben, 2010. decemberében:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
