Lejtő
Napok óta penetráns bűz terjengett a folyosón. Mikor ideköltözött a hátsó szobába a kölyök, akkor kezdődött a furcsa szag reggelente, mostanra azonban már-már elviselhetetlenné fokozódott az áporodottság. Elhiheted, többször szóltunk az elmúlt hónapokban a főbérlőnek, hogy csináljon valamit, de mindig hárított. Okai többé-kevésbé jogosak, így kénytelenek voltunk befogni a szánkat és tűrni.
Ma azonban történt valami. Amikor visszaértem ebéd után, a lépcsőházban két rendőr jött velem szembe, köztük a kölyök, megtört arcvonásokkal, testtartással, csuklóit bilincs fogta össze. Döbbenetemben szó nélkül haladtam el mellettük, és utánuk fordultam, mert nem hittem a szememnek. Mikor eltűntek a lépcsőfordulóban, újra elindultam, ekkor már szaporázva lépteim. Kíváncsi voltam, mi történhetett.
Az ajtóban kis híján beleütköztem Szilárdba, a főbérlőnkbe. Kérdő tekintettel néztem rá:
- Mi történt? Hogyhogy rendőrök?
Csak pár szót volt hajlandó mondani. Okirat hamisítás, visszaélés. Emiatt vitték el. De ennél jóval több sara van, jobb, ha nem tudok róla.
Elkomorodva lépkedtem az iroda ajtaja felé. Ezzel a kölyökkel laktunk egy emeleten, gyakorlatilag egy fal választott el tőle. Azt eddig is tudtam, hogy egy lecsúszott ember. Mint költözése után nem sokkal Szilárdtól megtudtam, a reggelente érzett fura szag a füves cigitől származik. Az is nyilvánvaló volt, hogy nincs munkája, párszor láttuk is utcazenéléssel aprópénzt keresni a belvárosban. Néha elgondolkodtam, hogy miből telik neki bármiféle kajára, pláne kábítószerre. Időnként megtöltötte a közös hűtőt szeletelt kenyérrel, vagy épp zacskós tejjel, néha elfogyasztotta a vajunkat. Ezen él? Persze, ránézetre van vagy ötven kiló mindenestül, látszik, hogy alultáplált. Valaki pletykálta a folyosón, hogy a szupermarket hátsó ajtajánál kidobott, lejárt szavatosságú termékeknél látta, mikor épp vacsorázott. Lehet, aznap az első étkezése volt. Sose fog kiderülni.
Mikor fél évvel ezelőtt beköltözött, hetekig nem is láttam. Tudtam, hogy itt lakik valaki, aki éjszaka füves cigit szív a haverokkal, de napközben nem mutatkozott. Aztán amikor először megláttam, akkor meg azt mondtam, nem szívesen akadnék össze vele éjjel egy sötét utcán. Rémisztően néz ki. Csupa fekete holmiban jár, sminkeli magát, szoknyát visel a nadrág fölött, holott láthatóan fiúnak született. Idővel persze megszoktam, hogy jön-megy az emeleten, de mindig rossz érzéssel töltött el, mikor láttam.
Azon meg, hogy mostanra elviselhetetlen szag árad ki az ajtó résein az általa használt szobából, nem is csodálkozom. Évekig az utcán lakott állítólag, nincs hozzászokva a szocializációhoz, az emberi körülményekhez. Gyanítom, az elmúlt fél évben egyszer sem volt ablak nyitva a helyiségben, a bódító spanglik pedig napi szinten fogytak. Mindig ugyanazt a ruhát lehetett látni rajta, nem is volt lehetősége mosni sehol. Ha fürdött is olykor, tiszta ruhát valószínűleg évek óta nem látott. Vagy a fene se tudja, milyen életet élt valójában.
Emlékszem, egyszer beszélgettem a folyosón egy másik bérlővel. Hozzá bejárt időnként a kölyök, mondjuk úgy, jóban voltak, már amennyire egy ilyen alakkal kapcsolatban használható ez a kifejezés. Ő mesélte nekem egy délutáni kávészünetben, hogy milyen jól gitározik a srác. Meg hogy folyékonyan beszél és levelezik angolul és latinul. Mondhatom, elkerekedett a szemem, mikor ezt hallottam. Angol még hagyján, mert ha normális családban nőtt fel, csak később, ifjú felnőttként züllött el, kaphatott jó nevelést. Angolul pedig tulajdonképpen bárki megtanulhat. De latinul? Úgy képzelem, az a nyelv nagyon nehéz, ahhoz már komolyabb képesség, készség kell, hogy valaki elsajátítsa, és még csak el se felejtse évek múlva, mikor már nem használja napi szinten az iskolai kényszer miatt. Mi rejlik ebben a fiatalban? Hogy lett a vélhetően jólszituált családból származó gyerekből züllött felnőtt?
Pár nap múlva Szilárdtól azt is megtudtam, hogy pénzbüntetésre ítélték a kölyköt, de mivel neki nincs egy vasa sem, és a környezetében nincs is olyan ember, aki kifizetné helyette, 400 nap elzárást kapott. Sejtem, nem lesz könnyű élete. Huszonegynéhányéves kábítószerfüggő, aki ráadásul az identitásában is bizonytalan, bekerül egy börtönbe. Csupa keményfiú közé. Komoly kiképzésben lesz része. Mit is szoktak mondani? Bekerül csalóként, bent pedig bűnözővé válik. Hurrá. Éljen az állami gondviselés. Lehet, valami elvonóval, pszichiátriai klinikával, integrációval foglalkozó intézménnyel mindenki jobban járna az ilyen és ehhez hasonló esetekben.
Persze, ahogy minden csoda három napig tart a közmondás szerint, mi is csak pár napig, pár hétig foglalkoztunk az esettel. Előkeresték a kölyök által lakott helyiség pótkulcsait, és pár óra múlva felnyitották a rendőrök jelenléte mellett az ajtót. Mikor az egyenruhások átvizsgálták a bent lévő dolgokat, és azt mondták, már nincs szükségük semmire, négy zsák szemetet hordott ki a takarítónő az utcára a szobából. Az ablakokat természetesen sarkig tárták, próbálván az áporodott bűztől megszabadítani a teljes folyosót – kevés sikerrel. Így az a döntés született, hogy hétvégén festés lesz. Bár meggyőződésem, hogy az a szagon nem változtatott, az idővel magától is elhagyta a terhelt múltú helyiséget, de higiéniai szempontból egy ilyen lakó után elengedhetetlen volt megtenni.
Aztán eltelt pár hét, és már senki nem emlegette a kölyköt, új bérlők is jöttek, akik már rendesen, irodai célra vették ki a szobát, nem lakni akartak benne.
Már-már teljesen feledésbe merült bennem a történet, mikor bő egy évvel később egyik este a belvárosban volt dolgom, ahova kocsival nem lehet eljutni. Mivel kellemesen langyos nyárvégi este volt, jól is esett a séta. Az egyik tér szélén, egy padon ülve, gitárral a kezében, ismerős arcra lettem figyelmes. Fekete nadrág, fekete szoknya, fekete pulcsi. Félhosszú haj. Smink. Kiugró, férfias arccsont. Töprengve továbbmentem, és csak percek múlva döbbentem rá, hogy ez az egykori kölyök a szomszéd helyiségből. Ezek szerint letelt a 400 nap börtönbüntetés?! Arcvonásain látszik, hogy megtört, megfáradt, megöregedett. Megtanult félni.
Mikor villamosra ültem, behunytam szemem. Belső mozimban egy film kezdett peregni, arról a bizonyos ebéd utáni irodába való visszatérésemről, mikor a fura figurát közrefogva rendőrök jöttek velem szembe a lépcsőházban.
Ennél jobban azonban nem foglalkoztatott a gondolat, hamar továbbléptem a saját problémáim felé.
Hetek múlva egyik kedves barátommal beszélgettünk mindenféléről, többek között a tanulmányairól. Szociológia szakra járt, és épp témát kellett választania szakdolgozatához, hogy a címét leadja a tanszékvezetőnek. Kíváncsian kérdeztem, választott-e már, illetve hogy ezen a szakon ezt hogyan kell elkészíteni.
Pali pedig lelkesen mesélt – láthatóan nagyon szereti, amit tanul. Így megtudhattam, hogy itt is van könyvtárazási munka, mint minden más szakon, amikor a szakirodalomból a témájához kapcsolódó részeket összedolgozza – ezzel alátámasztva saját vizsgálatát, esetleg megcáfolva tapasztalataival, eredményeivel a korábbi elméleteket. De ezen felül komoly kutatómunkát is fog végezni – az utcán. Vagyis a választott tárgykörben meg kell keresnie a vonatkozó rétegcsoport néhány tagját, és meg kell ismernie életüket, múltjukat, viselkedésüket. Végül azt is megtudtam, hogy milyen témát választott: kábítószerfüggővé válás a kamaszok körében.
Izgatott lettem, ugyanis ismét eszembe idéződött a figura a parki padról. Elkezdtem faggatni Palit, hány fiatalt akar megkeresni, hogyan és hol akar függőségben élő srácokat találni, esetleg van-e már alanya, akivel elbeszélget a tapasztalatairól. Türelmesen válaszolgatott barátom, de mivel jól ismer, azonnal feltűnt neki felindultságom. Rá is kérdezett, mi lelt. Elmeséltem a több mint egy évvel ezelőtti történetet, majd a pár nappal ezelőtti találkozást. Kissé félve vetettem fel a végén az ötletet, miszerint ha nincs ellenvetése, megpróbálnék beszélni a kölyökkel, hátha tudna vele találkozni. Talán lehetne ő az egyik alanya a diplomamunkájának. Mosolyra húzódott a szája, és örömmel fogadta el ajánlkozásomat. Abban maradtunk, hogy másnap este úgyis ráérek, bemegyek a központba, hátha megtalálom a srácot. Viszont Pali azt ajánlotta, ne rontsak ajtóstul a házba. Hisz ha valóban kábítószerfüggő, ha még ma is az, és valóban megjárta a börtönt, nem lesz egyszerű szóra bírni. Beszéljek azért vele, ahogy, amikor tudok, aztán pedig hívjam fel, hogy mire jutottam.
Megfogadtam a tanácsát. Másnap estefelé besétáltam, és ugyanott, a park szélén álló padon ült a figura. Egy szívfájdítóan szomorú dalt játszott gitárján. Távolabbról figyeltem, néhány számot végigvártam, végül egy pénzérmét dobtam az előtte lévő kosárba. Ezt még megismételtem párszor néhány naponként, így lassanként megismerte az arcomat, megszokta a jelenlétemet.
Később leültem mellé a padra, és továbbra is csak szó nélkül hallgattam, majd egy pénzérmét nyújtottam felé. Ő elvette, én pedig távoztam.
Tán két hét telhetett így el, mikor érdeklődést láttam lobbanni emberem szemében. Megfogalmazódott benne a kérdés, hogy mit is keresek én mellette a padon időről időre. Félve, tekintetemet kerülve, szóvá is tette.
- Mit akar maga tőlem? – rekedtes, szinte nőiesen vékony volt a hangja.
Csendesen válaszoltam:
- Talán emlékszel még az arcomra. Nagyjából másfél évvel ezelőtt azon a folyosón laktál az egyik szobában, ahol én dolgoztam.
Felismerést láttam csillanni szemében. Hallgatott, majd egy újabb dalt játszott el, én pedig maradtam. Ekkor letette gitárját maga mellé, és újabb kérdést tett fel.
- Emlékszem. De miért jött ide? – bár annak idején én egyetlen mondatot sem váltottam vele, köszönésen kívül nem volt kapcsolatunk egymással, mégis más hanghordozás, viselkedés rémlett vele kapcsolatban. Akkoriban igencsak félénk, bocsánat-hogy-élek típusú volt. Most inkább támadást éreztem minden egyes kimondott szavában, szeme villanásában. A börtönben szerzett tapasztalatai tették vajon ilyenné? Vagy csak másnak gondoltam annak idején, mint amilyen valójában volt?
- Pár hete, egy hónapja körülbelül, erre volt dolgom, és megláttalak itt, ezen a padon. Játszottál. Elmentem melletted, de az arcod megragadt az agyamban, mire percekkel később végre ráeszméltem, honnan is ismerlek. Aztán ismét elfelejtettelek, nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Viszont néhány nappal később találkoztam egy barátommal, aki egyetemre jár és épp a diplomamunkájára készül. Akkor jutottál eszembe, mert kiderült, olyan a témája, ami miatt szívesen beszélgetne veled. Ha vállalod.
Ahogy csendben beszéltem, láttam, arcizmai ellazulnak. Talán hitt nekem, de tapasztalatai megtanították rá, hogy a bizalom számára veszélyes. Ezért hallgatott. Elfordította tekintetét, valahova a messzibe révedt.
Zsebébe nyúlt, kivett egy cigit, meggyújtotta. Újra éreztem a folyosói reggelek nehéz bűzét. Tehát továbbra is füves cigin élt.
Vakon tapogatott gitárja felé, és újra játszani kezdett. Lassan felálltam és elsétáltam.
Mikor legközelebb mentem, és leültem, hosszú ideig csak zenélt, nem nézett rám. Végül letette a hangszert, de nem szólt, hallgatott. Aztán rám emelte tekintetét, a csendet pedig én törtem meg:
- Gondolkodtál azon, amiről beszéltünk? Van kedved beszélgetni Palival, a barátommal? Szívesen készítenék valami vacsorát is.
Figyeltem az arcát. Először elfelhősödött a homloka, majd mosoly futott át tekintetén. Pár pillanat az egész és vonásai visszarendeződtek a komorság kemény maszkja mögé. Elfordította rólam pillantását, láttam, nem tudja, mit válaszoljon. Nem sürgettem. Én ráértem. Néhány percnyi habozás után kérdést szegezett nekem.
- Mit akarnak tőlem? Miért akarnak beszélgetni velem?
Türelmesen ismét elmagyaráztam neki az indíttatásunkat.
- Ha tényleg kapok jó vacsorát a beszélgetésért, és ha nem leszek a tanulmány alapján felismerhető a későbbiekben, nem bánom. Mikor akarják?
Megbeszéltük, hogy szombat koradélután itt találkozunk a padnál, és elmegyünk hárman valami csendes helyre, ahol nem fognak minket zavarni. Kelletlenül húzta a száját. Éreztem, hogy bár belement a találkozóba, nem teszi szívesen. Fél. Végül felajánlottam neki, hogy itt is maradhatunk a parkban, csak egy kevésbé forgalmas helyet fogunk keresni, ha ez számára is megfelel.
Aznap este, mikor hazaértem, mosolyogva hívtam fel Palit. Csodálkozott. Már-már el is felejtette a kölyköt, és valójában nem is bízott benne, hogy sikerül ezt a találkozót vele megszerveznem, hisz ismeri valamennyire ezt az embertípust. Zárkózottak, magányosak. Nem tudnak beszélgetni. Így viszont annál nagyobb örömmel várta a szombat délutánt, mert valóban jó anyagnak ígérkezett a munkájához.
Izgatottan készülődtem a találkozásra. Elővettem a gardróbból a hűtőtáskát, beletettem néhány doboz sört, gyümölcslét, rágcsálnivalót, és az előző este megsütött húsokat, valamint kovászos uborkát és kenyeret. Beraktam a kocsi csomagtartójába, elindultam. A park szélén tudtam csak leparkolni. Kiszedtem a cuccot, ekkor ért oda Pali is a parkolóhoz, így együtt sétáltunk a padhoz a holmikkal. A kölcsönös bemutatkozás után egy csendesebb részen letelepedtünk.
Először csak általánosságok kerültek szóba, beszélgettünk Kristóf mindennapjairól. Három és fél hónappal azelőtt telepedett a parki padra zenélni. Mivel nyár volt, sok turista járt a belvárosban, így mindig akadt, aki pénzt dobott a kosarába. Az étkezését ebből – bár elég felületesen – meg tudta oldani. Többnyire a hipermarket hátsó ajtajánál talált dolgokat fogyasztotta, mint akkor, mikor átmenetileg az irodaépületben lakott, inkább csak a pékáruért ment be boltba, illetve néha innivalóért, mert a hosszú szavatossági idő miatt az nem nagyon került a szemétdombra – ahogy nevezte élelmiszer-beszerzési helyét.
Mivel tudtam, honnan jött Kristóf három és fél hónappal azelőtt, óvatosan megpróbáltam kipuhatolni, hogy azóta hol lakik. Ahogy az várható is volt, nem kaptam egyértelmű választ. Az éjszakákat a haverokkal töltötte, mindig másutt. Délután és este a parkban zenélt alamizsnáért, délelőtt pedig aludt egy félreeső padon, vagy a fűben. Vagyis továbbra sem volt hova hazamennie, ahogy az irodai szoba előtt sem volt.
- Ott, ahol én először találkoztam veled, nyugodt helyed volt. Kaptál egy lehetőséget az élettől az újrakezdésre. Miért nem használtad ki?
- Komolyan kérdezi? Fogalma sincs róla, milyen az utcán élni évekig. Megszokja az ember, minden kellemetlenségével együtt. Nem kell senkihez és semmihez alkalmazkodni. Viszont farkastörvények uralkodnak, melyeket be kell tartani az életben maradásért. Nehéz, számomra pedig lehetetlen volt kilépni ebből a körből. A barátaim mind az utcán élnek. Visszavártak, visszahúztak. Nem éreztem jól magam ott a négy fal közé zárva. De tél volt, hideg. Jó volt, hogy nem kellett fáznom, és mégsem kellett fizetnem azért, hogy ott lehetek. De sosem tekintettem kiugrási lehetőségnek.
- Pedig ugrottál végül. Igaz, a lehető legrosszabb irányba. A rendőrök vittek el.
- Erről nem akarok beszélni. Meg amúgy is azt mondta, a szakdolgozat a kábítószerfüggésről szól. Annak pedig semmi köze az én börtönben töltött napjaimhoz.
- Igazad van.
Ettünk pár falatot, csendben üldögéltünk, végül Pali törte meg a némaságot.
- Ha jól értettelek, nem is dolgozol egyáltalán. Egyébként milyen suliba jártál?
- Gimiben érettségiztem. Töri fakultációra jártam, ahol latinul is tanultunk. Érettségi után nem sokkal pedig kikerültem az utcára.
- Sosem dolgoztál rendesen?
- Nem volt munkahelyem. Mindig a zenélésből szereztem pénzt, mióta nem élnek a szüleim. Előtte természetesen, gyerekként, ők tartottak el.
Kristóf mesélt a gyerekkoráról. Boldog volt szüleivel – legalábbis akkoriban boldognak érezte magát. Mindent megkapott tőlük, ám utóbb rádöbbent, hogy ez a „minden” csak anyagi javakat jelentett. Bármit kívánt, megvették neki, bárhova akart menni, elvitték megnézni, később pedig pénzt nyomtak a kezébe és egyedül küldték. Nem volt lehetetlen kívánság. Azonban felnőtt fejjel rá kellett döbbennie, hogy ez mind csak külsőség volt. A szeretetet, az igazi odafigyelést pénzzel helyettesítették szülei. Nem tanították meg szeretni, hisz ő sem volt igazán szeretve. Inkább tárgyként kezelték, mint érző lényként.
Kéttannyelvű gimnáziumba járt, ahol angol volt a fő tárgya, de kötelező volt második nyelvet is választani. Töri fakultás miatt ez egyértelműen a latin lett nála. Azóta is aktívan tudja használni mindkettőt, erről meg is bizonyosodhattunk, mikor kisebb monológot adott elő először latinul, majd angolul. Utóbbit ellenőrizni is tudtuk, hogy valóban értelmes dolgokat mond, ismervén a nyelvet.
Az is kiderült, hogy még általános iskolába járt, amikor szülei unszolására zenélni kezdett. A gitárt választotta. Mivel hamar ráérzett a dallamra, a hangszerrel való érzelemkifejezésre, komolyan vette a tanulást. Legtöbb barátját is ebben az időszakban ismerte meg, pont a játéka kapcsán.
Annak idején vidám, pörgős életet élt. Ma úgy mondanák, két végén égette a gyertyát. Fiatal volt, mindenféle előítélettől mentes még. Barátaival minden éjjel másik szórakozóhelyen, kocsmában lehetett őket megtalálni, sokszor teljesen ismeretlen lányok ágyában ébredt, akiknek még csak a nevét sem tudta. Megtehette, hisz szülei nem kontrollálták, nem kérték számon. Legtöbbször nem is tudtak arról, hogy Kristóf mikor mivel foglalkozik, kivel tölti szabadidejét. Csak arra figyeltek oda kínosan, hogy az iskolába eljárjon, és rendesen tanuljon. Hogy azon túl mi történik fiukkal, nem volt számukra igazán jelentősége.
Érettségi évében történt, hogy összebarátkozott egy korabeli sráccal, valami buliban találkozott vele is. Sokszor lógtak együtt. A haver dobolt egy szárnyait bontogató zenekarban, Kristóf pedig gyakran elkísérte a próbákra, néha beállt közéjük gitározni is. Pár hónapnyi ismeretség után egyik beszélgetésük során megtudta, hogy el kell költöztetniük a próbatermet, mert a szomszédok balhéznak. Fogalmuk sincs, hogy tudnák ezt megoldani – bár az új garázs már megvan, de a mindenféle zeneszerszám mozgatása nem túl egyszerű, és nekik nincs kocsijuk. Kristóf rögtön rávágta, hogy a szüleitől lehet, el tudja kérni az övéket, és szívesen segít. Felderült haverjának az arca, láthatóan nagyon örült a lehetőségnek.
Este otthon meg is kérdezte az édesapját, akinek nem volt kifogása ellene. Így hát megbeszélték, hogy hétvégén nyélbe ütik a dolgot, amit még aznap este telefonon el is újságolt Tivadarnak.
Szombaton a megbeszélt időben meg is jelent az addigi próbatermüknél. Segíteni akart a pakolásnál is, de ezt nem hagyták, mondván, hogy nagyon érzékenyek a hangszerek, és mivel csak a gitárokhoz ért, jobb, ha hozzájuk sem nyúl, nehogy kárt tegyen bennük. Kicsit duzzogott ugyan, de belátta igazukat, így a kocsi körül lődörgött, és cigarettára gyújtva várta, hogy elkészüljenek a fiúk a pakolással. Természetesen egy kanyarral nem tudtak mindent átköltöztetni, fordulni kellett párat, de hát ráért, tanítási szünet volt, meg egyébként is hétvége, más dolga pedig úgysem akadt aznapra.
Mikor mindent átpakoltak, láthatóan az együttes tagjai beérték volna egy köszönömmel, meleg kézszorítással. Kristóf viszont úgy gondolta, nem ez a megfelelő módja a hálának, hisz az autó nem az övé, és a fele tankot kiszippantották aznap az ingázással, így hát szóvá tette, hogy tán meg kéne tankolni, amit a bandának kellene állni. Erre zavartan egymásra néztek a tagok, nem tudtak mit mondani. Végül Tivadar megköszörülte párszor a torkát, és közölte, hogy le vannak égve, egy korsó sört sem tudnának megvenni, ha este lemennének valahova bulizni. Ő viszont nem tágított, úgyhogy nagy kínnal felajánlották, hogy szereznek neki füves cigit, fogadja el azt a tankolás kifizetése helyett – ha az értékét nézi, így még jobban is jár Kristóf.
Mivel – bár nagykanállal ette az életet – ezt a fajta szórakozást addig nem próbálta, így néhány pillanatnyi habozás után elfogadta az ajánlatot. A kocsit hazafelé megtankolta a félretett pénzéből (volt egy rossz érzése reggel a banda miatt, ezért szerencsére eltette a zsebébe indulás előtt), este pedig találkozott a srácokkal a próbaterem közelében. Kezébe nyomtak néhány spanglit, majd tanácstalan arcát látva magukkal vitték a dobok, miegyebek közé, és együtt szívták a bódító rudacskákat.
Másnap ugyan otthon, az ágyában ébredt fel, de fogalma sem volt, hogy ért haza, és szaggató fejfájással küzdött egész nap. Ennyire rosszul még sosem volt éjszakai kilengései után, pedig jó néhányszor összeivott mindenfélét, ami kiütötte. De ilyen émelygős, fájós érzést addig még nem tapasztalt. Akkor úgy érezte, hogy az élvezetnek ez a formája soha többé nem érintheti meg. Idővel kiderült – tévedett.
Kristóf egyre több időt töltött a bandával, a többi taggal is szorosabb barátságot kötött. Befogadták maguk közé. Lassan tagnak tekintették, és bevették a csapatba gitárosnak. Rendszeresen részt vett a próbákon, aktív szerepet vállalt az új dalok szövegírásában, hangszerelésében is. Viszont mivel a füvezős lazulásokból mindig kivonta magát, nem tekintették egyenrangú partnernek, ettől pedig rosszul érezte magát. Így egy idő után néha ottmaradt velük próbák után is, és bele-beleszívott a felé kínált spanglikba. Végül lassanként ő is hozzászokott, ráérzett a szer okozta bódulat ízére.
Közben letette az érettségit, és már komolyabb fellépéseik is akadtak az együttessel, melyeket sosem hagyott ki. Élvezte a pörgést, az életét, a zenét. Hálás volt családjának a banda anyagi támogatásáért. És a pénzt csendben használta a füves cigik beszerzésére is – bár erről természetesen szülei nem tudtak. Fel sem tűnt számukra fiuk életének züllése, az érzelmi kielégítetlenség, mely elindította őt ezen a lejtőn.
A felvételi előtt néhány nappal azonban tragédia történt. Szülei kocsival utaztak valahova, mikor szembejött velük egy ámokfutó az autóúton. Frontálisan ütköztek. Azonnal az életüket vesztették.
Kristóf ekkor elvesztett minden szálat, mely valamennyire még a többség által normálisnak mondott világhoz kapcsolta, a bandába merült. Gyengeségből, elkeseredésből, valahova tartozni akarás érzésétől áthatva teljesen elmerült az őt körülvevő szennyben, és süllyedni kezdett. Mivel barátai gyakorlatilag kizárólag a banda tagjai voltak, szülein kívül pedig korábban sem volt élő rokona, halálukkal már nem volt senki, aki segíthetett volna számára a talpra állásban.
Mivel az otthonról érkező anyagi támogatás megszűnt, egyre nehezebb lett Kristóf élete. Állandó bevétele nem volt, amit a koncertek után kapott, az pedig kajára is épphogy elég volt, így a lakás rezsijét nem fizette. Egy idő után akkora tartozást halmozott fel rá, hogy kilakoltatással fenyegették. Inkább eltűnt. Hogy mégis legyen miből élnie, és füves cigit venni, apróbb-nagyobb lopásokra adta a fejét, később már hamisításba is kezdett. Ilyen múlttal került az épületbe, ahol én ma is dolgozom, ahonnan végül a rendőrök vitték el bilincsben.
Mivel időközben ránk sötétedett és a hűtőtáska tartalma is rég elfogyott, feltápászkodtunk, és visszatértünk a parkba, Kristóf törzspadjához. Elbúcsúztunk egymástól.
Később többször jártam arrafelé, szerettem volna még beszélgetni a kölyökkel, de nem találtam többé a padon.
2010. május
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
