„Térkép hiánypótló túra”, azaz...
Busóföldtől Budapestig a Gemenci erdő mentén és a Kiskunságon át
(2015.május 23. – 2015. június 1.) 

Kezdjük az elején. Vagyis a végső adatokkal.  A tíz nap során letekert távolság (az én órám alapján, háztól-házig) 533,42 km, tekeréssel töltött idő pedig 32 óra, 31 perc, 22 másodperc.

És akkor tényleg kezdjük az elején. Ez egy „hiánypótló túra”, ahogy Hege mondani szokta. Miért is? Az előszobánk falán van egy Magyarország térkép kifüggesztve, amin filctollal jelöljük, merre is tekertünk már. A Duna-Tisza közén konkrétan semmiféle általunk megrajzolt rész nem szerepelt korábban. Hege szerint pedig tűrhetetlen, hogy ez a rész fehér folt az életünkben, nosza rajta, összedobott egy hevenyészett útvonaltervet. Ez még tavaly volt, most kíváncsiságból elővettem a kapcsolódó levelezéseinket – 2014. január 30-án már megszületett az első változat. Szóval alaposan megérleltük, főleg, hogy november 5. volt az az időpont, amikorra eldőlt kettőnk közt a végleges útvonal, a végleges dátum! Addig csak üldögéltünk rajta, matekoztunk, hogy valóban akarjuk-e, vagy más célok felé fordulunk, illetve latolgattuk a túra dátumát, bővítettük az eredeti útvonalat.

Hogy valóban megcsináljuk ezt a túrát, azt azért már tavaly nyáron eldöntöttük, de ekkor még úgy tűnt, hogy Bajáról indulnánk, a sátorhelyi kitérő csak novemberben került be a képbe. Ekkor véglegesítettük magunk közt az útvonalat, valamint a dátumot.

A kitérő oka főként az volt, hogy ha annyira délre levonatozunk, onnan Kölked már nincs igazán messze. Itt található a Fehérgólya Múzeum, amit Hege korábban már többször is emlegetett, én eddig még nem jártam ott, viszont érdekelt. Ha már ezt beterveztük, és ott vagyunk a környéken, akkor menjünk tovább Sátorhelyre, ahol a történelmi emlékpark található.
A túra dátumára pedig a következő okunk volt. A kibővített útvonal látnivalóinak kigyűjtése során került képbe Szeremlén a pünkösdi ladikázás, amire interneten rákeresve, számomra nagyon szimpatikus programnak tűnt, Hege is kedvet érzett hozzá. Úgyhogy ehhez igazítottuk az egész túrát, hisz ez évente egyszer, nevéből is adódóan egyházi ünnephez kapcsolódóan kerül megrendezésre, így már adottá vált az indulás időpontja számunkra.

Mikor minden összeállt, leosztásra kerültek a napi penzumok, szokás szerint jött a szálláskeresés, az ismeretségi/munkahelyi körben való körbekérdezés, hogy nem lenne-e valami baráti (áron elérhető) szállás. Lett. Baján Évi egykori egyetemi ismerősénél tudtunk aludni (ez persze a „legpénztárcabarátabb”), Kunfehértón pedig Hege tudott céges üdülőben szerezni két szobát.

Alig vártuk, hogy végre jó idő legyen, jöjjön a tavasz, felülhessünk a gépekre. Ennek persze több oka is volt:
- imádunk tekerni, és tél végére már mindig jelentős hiányérzetünk van biciklizést tekintve,
- idén nagyon korán lesz a nagy túra, előtte fel kéne rá készülni fizikailag,
- tavaly szeptember közepén a lábsérülésem miatt kényszerből letettük a bringákat, és az idei első jóidőkig csak a folyosón tudtuk őket kerülgetni, így már extrán volt mozgáshiányunk, és megcsappant kondink, amiket bizony május végéig a túra kezdetére pótolnunk kellett,
- ráadásul az őszi lábfejműtétem miatt még azt sem tudtam, hogy fogok-e tudni egyáltalán biciklizni, nem lesznek-e fájdalmaim, egyéb panaszaim, szóval ezt is időben kellett csekkolnunk.
Úgyhogy amint kijöttek az enyhébb tavaszi napok – jól beöltözve ugyan – elindultunk mindenfelé Budapest környékén, már ismert, vagy eddig ismeretlen utakon, két keréken felfedezni a világot. Eleinte persze nagyon is éreztem magamon, hogy nem olyan az állóképességem, mint szeretném, de tudatosan igyekeztünk úgy szervezni a hétvégéinket, hogy egyik nap szabad legyen, tekerésre fordítható (persze, időjárástól függően), húsvétot pedig úgy oldottuk meg, hogy bár itthon aludtunk, mindhárom nap biciklizni mentünk, szoktatván magunkat a távhoz, a sorozatterheléshez.

Ahogy közeledett a túra időpontja, és már május elejét írtunk, igazából ekkor kerültem tudatába annak, hogy mindjárt nyaralni megyünk. A korábbi túrák júliusi, augusztusi dátumaihoz képest május még baromira nem nyár, hogy lehet ilyenkor nyaralni? Mi lesz a valódi nyarunkkal, ha már most ellőjük a szabimat? Mindegy, így akartuk, nincs visszaút, a túra akkor is szuper lesz, a további szabikkal, pihenésekkel meg majd kitalálunk valamit!

Végül csapatunk négy fős lett erre a 10 napos kiruccanásra. Évivel és Tamással a május elsejei hosszúhétvégét is együtt töltöttük vidéken, akkor beszéltük is, hogy milyen szuper időt ígérnek a túra időtartamára, minden milyen király (vagy Évi szóhasználatával élve zsír!) lesz. Még a túra előtt két héttel is azt mondták, hogy 20-25 fok, napsütés várható. Majd ahogy múltak a napok, egyre negatívabbra fordultak az előrejelzések, és az aktuális időjárás is. Hideg volt, eső. Egy ideig még reménykedtünk, végül beláttuk, hogy nincs miben bízni.

A túra szombat hajnalban indult, Hege pénteken már szabin volt. Csütörtök este előszedtem a létező összes esőcuccunkat a szekrényből. Tudtam, hogy Hegének van esőnadrág-kabát kombója, bár még sose használta. Kiszedtük a tasakból, felpróbálta, meg persze azt is csekkoltuk, hogy nem mállott-e szét esetleg állásában – szerencsére jól működött. Nekem viszont csak a klasszikus, gyerekkoromból visszamaradt esőkabátom van, de az bringán kényelmetlen, meg attól még lábilag pont szétázok. Nosza, google a barátom. Kerestem a közelünkben munkavédelmis boltot, Hegét pedig péntek reggel „elszalajtottam” egybe, hogy vegyen nekem is ilyen védőeszközt, különben baj lesz. Valami 2700 Ft, nem tétel, viszont utólag mondom, nagyon hasznosnak bizonyult!

Pénteken a pünkösdi hosszúhétvégére tekintettel minket már délben hazaengedtek, így ráértem otthon kapkodás nélkül, komótosan összecsomagolni, virágot locsolni, meg ami még szükséges házimunka adódott, elvégezni. Este korán feküdtünk, és meglepő módon már fél kilenckor mindketten aludtunk is. Muszáj volt, mert másnap 04.55-kor indult velünk a vonat a Déli pályaudvarról, úgyhogy az ébresztőket 02.15-re állítottuk. Grrrrrrrrrrrr!

2015. május 23., szombat

Előző este úgy pakoltam össze a csomagomat, hogy reggel (nem esőre, hanem hidegre készülve) felveszem a vadiúj esőgatyót, -kabátot. Hege ezeket csak bepakolta a zsákba, egy széldzsekit vett fel szigetelésnek, ami pici esőt is kibír azért. Mivel mindig az ő bringája áll kívül a folyosón, ő szokott először lemenni az utcára, én zárom a lakást, aztán megyek utána. Nos, ő már úton volt lefelé, mikor utolsó pillanatban elkezdtem hezitálni. Nem lenne jobb nekem, ha követném az uram példáját, és én is inkább a széldzsekit venném fel? Végül elvetettem az ötletet – alapból be sem tettem a motyóba, volt így is épp elég cuccom. Később azért ezt megbántam, de nem ezen a reggelen!

Öltözés, reggeli, fogmosás, a csomagokon történő utolsó simítások, majd felmálházás és indulás. A pályaudvar nekünk uszkve 16 km otthonról, úgyhogy időben neki kell indulni! Az utcán igen hűs, ám száraz idő fogadott minket. Cél: Déli pályaudvar. Nyeregbe, hajrá! Már épp kezdtünk örvendezni, hogy megússzuk eső nélkül a hajnali testmozgást, amikor is a Mamut Bevásárlóközpont (ez itt a reklám helye!) mellett elkezdett csöpörögni az eső. Ahogy araszoltunk tovább, a csöpörgésből egy jó kis eső kerekedett, ami ugyan nem tartott tovább 10 percnél, azonban gyakorlatban ez azt jelentette, hogy majdnem a pályaudvarig kaptuk a nyakunkba az égi áldást, az utolsó pár méteren állt csak el. Mint később kiderült, ez is csak átmeneti volt, na de ne szaladjunk előre.

Még a vonaton voltunk javában, amikor újra elkezdett esni. Mit esni, zuhogni! Megnéztem a mobilomon az előrejelzést, ami közölte velem aznapra, hogy semennyi eső nem várható. Köszi. Időközben egyeztettünk telefonon túratársainkkal is, mivel ők Kaposvárról érkeztek, kb. egy órával előbb értek Bátaszékre, mint ahogy mi Budapestről befutottunk, hogy az állomás mögött van valami kocsma, ott várnak ránk, mert a teraszra be lehet tolni a bicikliket, így nem áznak. Oké. Lecuccolás után felkerestük az említett vendéglátóipari egységet, legurítottuk a napindító kávékat, aztán nemszeretem módon, beöltözve az esőcuccokba (ekkor már Hege is felvette!), nekiindultunk a 10 napos kalandnak.

Még itt, Bátaszéken, esőben körbejártuk az egykori Ciszterci monostor romját, és bementünk az apátsági templomba, a belső ajtóig, mert az zárva volt, így csak az üvegen át pillanthattunk be a templomhajókba. Mikor innen kiléptünk, már csak kicsit csöpörgött az eső, ami később el is állt – de gyakorlatilag a túra első felében végig ezt játszotta velünk, így erre nagyon nem is szeretnék kitérni a beszámoló írása során.

Dunaszekcső felé vettük az irányt, ahol megtaláltuk az egykori templomból átalakított Magtárban helyet kapott kiállítást. Nem volt rossz, bár igazán nem a kiállítás volt a jó, hanem a körítés, mert a tulajdonos bácsi körbevitt minket és mesélt. Így azért a legtöbb múzeum élvezetesebb, mint ha csak végignézi az ember a tárolókat! Még egy hajókürtöt is megszólaltatott az úr, na az az igazi szívinfarktust okozó hang!

Mire Mohács határába érkeztünk, az esőcuccokban már mindenki szaunában érezte magát. Tök jó, hogy nem enged elázni minket ez az esővédő ruházat, azonban műanyag az egész, nem szellőzik, tehát izzadás van. Mivel az eső elállt, a nap kisütött, az idő felmelegedett, így már a hőguta kerülgetett minket, úgyhogy félrehúzódtunk, vetkőzni! A városban a komp felé kanyarodva a sarkon felfedeztünk egy péket, gyorsan visszagurultunk. Az ebéd beszerzése után kis tanakodást követően legurultunk a partra, kerestünk egy szimpatikus, napsütötte padot, ott telepedtünk le kajálni, majd a komp környékén egy kocsmában még sört és kávét is vételeztünk.

Bár szállásunk Mohácson volt aznap, a terv úgy szólt, hogy előbb déli irányban teszünk még egy kis kitérőt, úgyhogy sokat nem is időztünk itt, hanem felnyergeltünk a gátra, irány Kölked, azon belül pedig a Fehér Gólya Múzeum! Hege már többször járt itt, időnként szóba került köztünk, én pedig mindig lelkesen bólogattam, hogy menjünk. Valahogy korábban nem úgy alakultak a dolgok, hogy az ország ezen részére eljussunk. Most viszont, ha már úgyis arra járunk (hisz Bajáról indult volna eredeti terv szerint a túra, onnan Mohács már nincs olyan igazán messze, tehát hozzáilleszthető a programhoz), lecsaptam a lehetőségre, „rábeszéltem” a pasit (nem kellett győzködni, vevő volt az ötletre), hogy valahogy kerüljön be az útvonalba ez is. Nem bántam meg! Megtudhattunk pár érdekes dolgot a gólyákról a múzeumban lévő tárlatvezető fiatalasszony jóvoltából – aki amúgy épp babát vár, de gyanítom, nem a gólya hozta.  Valamint most láttam és hallottam először olyan gólyakelepelést, amivel a madár a párját szólítja.

Eztán még délebbre eveztünk, akarom mondani tekertünk. Sátorhelyen a Mohácsi Történelmi Emlékhely volt a cél. Én pár éve voltam itt szüleimmel, Hege már szintén látta korábban, így arra gondoltunk, hogy Évi és Tamás bemennek, mi pedig vigyázunk addig kint a biciklikre. Mivel itt derült ki, hogy már Tamás is látta, ő sem menne be, Évi megmakacsolta magát, inkább kint maradt velünk. Szóval tartoztunk az ördögnek egy úttal. Nem baj, a belépőjegyek árát Kölkedre visszatérve elkocsmáztuk, hisz eddigre már kellemes nyári meleg lett, szükséges a folyadékpótlás.

Visszaérve Mohácsra megnéztük a főtéren a dzsámi kinézetű katolikus templomot, ami esküvői díszbe volt öltöztetve. Nem csoda, szombat volt, az esküvők napja! Mikor kijöttünk, láttuk, hogy a közeli városháza épülete előtt épp násznép gyülekezik, úgyhogy megvártuk, míg kijön az ifjú pár, akiket jól megbámultunk, csak utána mentünk tovább utunkra. A Busó Udvarban megnéztük a Busó Múzeumot. Nekem nem adott igazán nagy élményt, igaz, én már kétszer voltam lent a busójáráskor, élőben egész más, mint így, steril körülmények között. Viszont túratársaim közül senki nem vett még részt ezen a télűző rendezvényen, nekik nagy élményt jelentett, és kedvet kaptak rá, hogy esetleg jövőre bepróbálkozhatnánk egy mohácsi randival, ugyanazon a szálláson, ahol most is voltunk, mert ez jó buli lehet.

A múzeum mellett egy étterem is van, ahonnan nagyon finom illatok terjengtek, úgyhogy megbeszéltük, hogy a szállás elfoglalása, önmagunk tisztába tevése után itt fogunk vacsorázni. Mint utóbb kiderült, nem volt a legjobb választás. Bár én kattantam rá az étteremre, nekem ízlett legkevésbé az étel. Ízetlen, fűszertelen volt minden számomra.
Még vacsi előtt, míg Hege tusolt, elkészítettem a védőitalainkat. Ugyanis az ilyen túrákon jellemzően este a szálláson meg szoktunk inni egy-egy pezsgőtablettás keveréket mindketten (multivitamin és magnézium). Ha másra nem, folyadékpótlásra mindenképpen jó! Viszont ahogy szedtem ki a tablettákat a tokjukból, négyből egy valahogy kiesett a kezemből, konkrétan „elgurult a gyógyszerem”. Bárhogy kerestem, nem találtam meg, pedig egy pezsitabi nem egy pici pöttynyi valami! Hát, így jártam, csak fél italom lett aznap.

Még valami lényeges erre a napra! A Busó Múzeumban és a mellette lévő étteremben is kedvesen felhívták rá a figyelmünket, hogy aznap este „jánoskázás” lesz, hallottuk-e ezt a programot. Nem, azt sem tudjuk, mi fán terem ez! Akkor annyit tudtunk meg róla, hogy a Dunán csónakból égő gyertyákat bocsátanak vízre, ezt követően pedig tűzijáték is lesz. Persze, hogy ezt látnom kellett! Úgyhogy a szükséges időben felkerekedtünk, kisétáltunk a partra – ami amúgy nem is volt messze a szállástól. Nagyon hangulatos az egész esemény, örülök, hogy ott lehettünk, bár nem ehhez időzítettük a túrát, hanem a másnapi ladikázáshoz, mégis ebbe is bekapcsolódhattunk. Utólag Hege rákeresett neten, hogy pontosan mi is ez a jánoskázásos népszokás: egy 1989. óta élő hagyomány, mely során Nepomuki Szent Jánost, a vízen járók védőszentjét ünneplik.
Ennek a napnak számomra volt még egy hozadéka. Mivel ősszel cseréltük le a fényképezőgépem, azóta csak tájképeket készítettem vele, ma pedig volt sötét templom/múzeum, tűzijáték, vízen úszó gyertyák is. Némi segítséggel Hege részéről, végre rájöttem, hogy is kell ezeket a nem jól megvilágított, nappali fotótémákat a gép beállításaival – a korábbi gyakorlatommal szemben – jobban kifotózni! (Persze, ezt az uram majd megcáfolja jól, mikor nekiáll a túra során készített képeimet „megbindzsizni”! )

A nap mérlege számokban:

• megtett táv: 75,17 km
• tekeréssel töltött idő: 4.54.27
• átlagsebesség: 15,3 km/h
• max. sebesség: 32,0 km/h

2015. május 24., vasárnap

Még előző este, a Busó Múzeumban nem csak a jánoskázásra hívták fel a figyelmünket, hanem kiszúrtam egy szórólapot a Szent Miklós vízimalomról, amit már a túra tervezése során kinéztem magamnak, viszont valahogy a nap során kimaradt a programból. Itt a szóróanyagon láttam, hogy másnap taposómalom átadás is lesz délután. Kedves volt a pénztáros hölgy, mert amíg a múzeumban bóklásztunk, felhívta őket megkérdezni, mikor nyitnak, ugyanis a net szerint előre be kell jelentkezni ahhoz, hogy az ember bejusson. Mivel nagy hepaj várható másnap, így már reggel kb. 10-től ott lesznek, mehetünk nyugodtan. Bár Hege húzódozott, de végül sikerült elérnem, hogy mégis kezdjük itt a napot. Húzódozásának igaziból egyetlen oka, hogy ez totál visszafelé van a mai napra tervezett útirányunkhoz képest, előző délután meg simán útba esett, ott mentünk el szinte mellette, miért kell nekünk ilyen kitérőt tenni. (Félt, hogy ezzel a kitérővel nem fogjuk elérni a szeremlei ladikázást.)
Szóval reggel odagurultunk a malomhoz, amit jól körbesétáltunk, már a bringáknál voltunk, mikor távolról bekukucskálva egy épületbe felfedeztem, hogy ott még nem is voltunk, holott az lett volna a lényege a kiruccanásunknak, emiatt némileg szontyolgtam. Hegének megesett rajtam a szíve, visszacaplatott velem. Milyen jól tettük! Ugyanis ott található a taposómalom, amit még csak aznap délután adtak át hivatalosan, és amit korábban még sose láttam – de Hege sem. Érdekes eszköz, szívesen ki is próbáltam volna, azonban erre akkor sajnos nem volt lehetőség. Szóval én azt mondom, nagyon megérte ez a kis kitérő, amit megtettünk aznap reggel.

Visszagurultunk a városba, irány a komp, át a Duna túlsó partjára, fel a gátra! Végre, csak a természet és mi! Balra víz, ártér, jobbra mező, szántó, tanyák, felettünk a kék ég, körben mindenütt madárcsicsergés! Ez a nekem való terep! Egészen Szeremléig tekertünk, ahova délre értünk be kb. Nem láttunk semmiféle „felfordulást”, de polgárőrök láthatóan szervezkedtek, terelgettek már, így Hege megkérdezte, hol és mikor kezdődik a rendezvény, lehet-e enni-inni valahol. Kiderült, hogy az egész buli csak kb. kettőkor kezdődik, addig nincs itt semmi még, csak pakolászás. Úgyhogy kerestünk egy kocsmát, ahol a gyomos udvaron egy műanyag kerti garnitúrára letelepedve szárítkoztunk (nem az eső, hanem a cuccba való beleizzadás okán), iszogattunk, majd elővettük az UNO-kártyát is unaloműzőnek!

Kettő magasságában bementünk a kultúrház udvarára, ahol megkóstoltuk a nagyon finom borsos kalácsot, Hege valami kolbászfélét is evett, Éviék halba ruháztak be, közben meghallgattuk-néztük a néptáncos lányokat, majd a májusfa kidöntését. Ezek után összeszedtük magunkat, mert a fő attrakció máshol volt, ezért legurultunk a Duna-partra a komphoz. Ide érkeztek a fiúk ladikokkal, a lányok pedig énekelve, táncolva, majd apránként a fiúk áthordták a lányokat a Sugovica túlpartjára. Szerintem irtó jó hangulat volt, lehetne ebből simán egy nagyobb fesztivált is csinálni, csak propaganda kéne hozzá.
És amit a netről megtudhattunk eme népszokásról:
„Egykor házasságok köttettek egy-egy felejthetetlen zenés-dalos ladikázás után. Főleg, ha az udvarló az eladósorban lévő leányt arra is megkérte, hogy hozza magával az alkalomra díszesen kifaragott kisevezőjét. A ladikázó lányok – ha elfogadták a meghívást – bazsarózsával, orgonavirággal, színes szalagokkal, cifra zsebkendővel díszítették fel az ágakkal megtűzdelt csónakokat. Mára ez a díszítgetés háttérbe szorult. Újabban azonban a még mindig kézzel vontatott kompon kapnak helyet a muzsikusok és a táncosok. Padokat hoznak ki a töltésre, kaláccsal, süteménnyel, borral és üdítővel kínálják a vendégsereget.”

A látványosság végeztével Bajának vettük az irányt, ahol Évi ismerősénél töltöttük az éjszakát. A haver halászlét főzött nekünk bográcsban, még egy baráti párt áthívott magához, majd jött a buli-rész. Iszogatás, éneklés, tánc. Mi Hegével tartottuk a mértékünket, a többiek viszont nem voltak ennyire visszafogottak. Úgy 10 óra tájban a mi párosunk elvonult fürdeni, feküdni, az est hátralévő részét pedig fedje jótékony homály.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv: 52,48 km
• tekeréssel töltött idő: 3.03.41
• átlagsebesség: 17,1 km/h
• max. sebesség: 37,5 km/h

2015. május 25., hétfő

Reggel sikerült mindannyiunknak időben felkelni, összekészülődni, még úgy is, hogy Évi szemüvegét keresgéltük egy ideig az este hagyott felfordulásban. Szerencsére meglett, a sáron kívül egyéb baja nem is esett! Megköszöntük a szíves vendéglátást, majd éjjel-nappaliban beszerzett reggelikkel legurultunk a Sugovica partjára, ahol kellemes környezetben el is fogyasztottuk.

A város határában áttekertünk a hídon a Duna fölött, majd a főúton haladtunk jó darabon, szitáló esőben. Őszintén szólva, ezt a részét untam a túrának legjobban. Nem tudnám megmondani, miért. Nem volt a forgalom sem nagy, sem zavaró, az út kellemes erdei környezetben vezetett, az eső sem volt vészes, és valahogy mégis, szerettem volna minél hamarabb túl lenni már rajta. Végül elértünk Pörbölyre, ahonnan a kisvasút indul, de a cél persze nem ez volt. Igénybevettük a mosdó- és kávészolgálatot, majd áthajtottunk a gáton az eredeti terv szerint, ugyanis a túloldalán, az ártérben, mikor mi ott jártunk három illetve négy évvel ezelőtt, volt egy vadaspark, amit szerettünk volna megmutatni Éviéknek is. Én mentem elöl, de a soknapos esőtől annyira felázott már a föld, hogy egyszerűen képtelenség volt haladni, úgyhogy a csapat lefújta ezt a programot. Ők még vígan visszatértek az aszfaltos gátra, én meg szívtam hátul, mint a torkosborz. Ugyanis Ilikén (a bicajomon) a sárhányó jóval közelebb van a kerékhez a többiekéhez képest, így iszonyatosan alá tud szorulni a felhordott trutyi, ami borzasztóan megnehezíti a bicikli tolását is. Mire felértem, szinte még a fülemen is sárkoloncok lógtak. A többiek bringája csak koszos lett, az enyémnél ágdarabbal kellett levakarni a mocskot a kerekekről meg a fékekről, hogy egyáltalán el tudjak vele indulni. Nem volt a legfelemelőbb történet, gondolom, mindenki marhául örült nekem, a hidegben álldogálni, vakargatni a problémámat.

A Lankóci Vízügyi Múzeumnál is megálltunk. Korábbi években vegyes tapasztalatot szereztünk. Először is, kötelező a bejelentkezés, de a telefonszám, amit a neten találunk, nem igazán jó, mert sose veszi fel senki. Elsőre szerencsénk volt, pont ott tartózkodott a gátőr, beengedett, végigvezetett. Másodjára szintén ott volt, azonban mivel nem voltunk bejelentkezve, konkrétan elhajtott minket a francba. Most pedig a felesége jött ki, ő vitt végig minket – csakhogy ő nem ért ezekhez, úgyhogy nem igazán tudott mesélni. Az mindenesetre kiderült, hogy 20 éve élnek már ott, a gát mellett, tulajdonképp a világtól teljesen távol, két gyerekkel. Mesélte, hogy néha télen hetekig be vannak zárva, olyanok az útviszonyok, hogy a gáton nem tud kijutni a főútvonalig. Kemény élet lehet azért ez is.

Következő megállópontunk innen már nem volt messze, a Keselyűsi Csárdát céloztuk meg. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban zárva találtuk. Láthatóan nem csak átmenetileg, hanem stabilan. Pedig úgy terveztük, hogy mivel csárda, valami szendvicset, pogácsát, ilyesmit tuti lehet majd venni, és itt ebédelünk. Ne feledjük, hogy pünkösd hétfő, vagyis a boltok zárva, tehát eléggé necces az ügy. Mondjuk, van a zsákban még mazsola, valameddig ki lehet bírni vele, de nálam az éhezés tűrése igencsak véges szokott lenni. Mikor azonban felértünk a töltés tetejére, észrevettünk valamit, ami gyanúsnak tűnt, így közmegegyezés alapján nem indultunk tovább, hanem a gát túloldalán az úton legurultunk, közelebbről is megvizsgálni a látott épületet. Milyen jól tettük! A Pörbölyről induló kisvasút másik végállomása van itt ugyanis, egy kis büfével az épületben, ahol tudtunk venni ropit és előre csomagolt croissant-t, úgyhogy az ebédet így mégis sikerült kipipálnunk.

Innen már nem volt sok eseményünk, mikor beértünk Kalocsára, a városnak a felénk eső részén foglaltunk szállást, főút mellett, könnyen megtaláltuk. Maga a szállás kellemes – lesz. Ugyanis valamikor leégett, és még tart a felújítás. Mit is jelent ez? Az a két szoba volt még csak késznek mondható, amiben minket elszállásoltak, de pl. a fürdőben a tükör fölött még csak kábel lógott, lámpa nélkül, nem voltak lerakva a küszöbök. A másik szobában a WC kagylóba a melósok beleborították a maradék maltert, ami odakötött, így csak a víz ment le benne. A kazán éppen elromlott, így az előre megbeszélt időre bekapcsolták, kb. egy órát ment, felmelegítette a vizet nekünk, aztán lekapcsolták, vagyis csak naponta kétszer volt meleg víz. Ami még nem tetszett, hogy a mi szobánk, ahol Hegével aludtunk, irtó pici volt, egy éjjeliszekrény, valamint egy TV polc fért el benne összesen, szóval semmiféle pakolási lehetőség nem adódott, ráadásul az összes szobát ugyanazzal a kulccsal lehetett nyitni, így nem volt túlzottan biztosítva az elszeparáltság, és hogy az értékeinket ott merjük hagyni. Mosni akartunk, de a mi fürdőnkben nem találtunk a mosdóban dugót. Kérdeztem a tulajdonos hölgyet, azt mondta, hogy valamelyik vendég elvitte, még nem pótolták. No komment. Kinek kell egy nyomorult mosdódugó, hogy elcsórja a szállásról?? (Végül másik szobában talált Hege, ekkor derült ki a kulcsos történet.) Mindegy, túrán, két éjszakára, megtette, de amúgy nem ajánlanám egy pár napos nyaralós kikapcsolódásra, legalábbis amíg át nem adják teljes egészében.

Vacsizni besétáltunk a városba egy pizzára, majd visszaérve a szállásra UNO-ztunk, ugyanis Éviék háromágyas szobát kaptak, ami tágasnak mondható, konyhasarokkal, étkezőasztallal, ott volt erre lehetőségünk.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv: 62,26 km
• tekeréssel töltött idő: 3.53.27
• átlagsebesség: 15,9 km/h
• max. sebesség: 23,6 km/h
   

Folytatás: ITT!!!

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2015.07.17. 12:45 csiga első teendőnk az lesz, hogy az ápdéjtolt vérképet az előszoba falán újra le kell fotózni