2015. május 26., kedd
Reggel biciklivel tekertünk be a városba, és útközben Aldiból reggeliztünk. Sajnos, akkor már komoly esőfelhők gyülekeztek, amelyek a reggeli végére meg is nyíltak felettünk.
A Paprika Múzeumban kezdtünk, ahol sikerült megbeszélni, hogy a bicikliket bevihessük a fedett, zárt kapualjba, így kényelmesen, nyugodtan tudtuk a kiállítást megnézni, ami tulajdonképpen teljesen egyben van az Érseki Kincstárral, úgyhogy egy körben akkor már azt is megtekintettük persze. Mondjuk, amúgy is tervbe vettük ezt! Szerencsénk volt, mert mikor végeztünk, azt is megengedték, hogy a gépeket továbbra is ott parkoljuk, és gyalogosan nézzünk szét a belvárosban. Korán volt még az Érseki Palotához, ahol csak délben kezdődött a vezetett látogatás, úgyhogy tényleg sétáltunk egyet a belvárosban, ezt követően visszamentünk a múzeumhoz.
Maga a palota jelenleg is érseki munkahely, lakhely, de a könyvtár rész látogatható. Itt van egy kis egyháztörténeti kiállítás az előtérben, majd beljebb lépve eltátottuk a szánkat, annyira csodálatos volt látni a régi, impozáns könyveket. Időszaki kiállításként némi zenetörténeti bepillantást is nyertünk.
A szomszédos székesegyházba sajnos nem tudtunk bemenni, mert felújítás alatt áll, le van zárva, ugyanígy a palota parkja is, ami tele van felhalmozott építőanyaggal.
A szomszédos cukrászdában letoltunk egy-egy frissítőt (a mellékhelyiségben elektromos szappan és papír kéztörlő adagoló van! ), majd felszedtük a bringákat, és felkerestük a helyi Tescot, ahol van kínai konyha. Tamás már Mohácson kérdezte, nem lenne-e kedvünk ilyesmihez – persze, hogy volt. Azóta kínai kajáldát kerestünk.
Eztán jött a Porcelánmanufaktúra, ami igazán érdekes (pl. hogy a nyers kerámia mennyivel nagyobb a kiégetettnél, vagy azt is megtudhattuk, hogyan lesznek teljesen egyformák a tárgyakon a kalocsai minták), de a belépő drágasága mégsem állt arányban a látottakkal. Végül a városnézést kis „szándékos eltévedéssel” zártuk, „mikoris” csak úgy találomra elkezdtünk jönni-menni az utcákon. Megállapítottuk, hogy bár a belvárosa szép Kalocsának, összességében azonban az egésznek mégiscsak egy nagy falu hangulata van, és egyikünknek sem támadt kedve ideköltözni.
Visszatértünk a cukrászdába, ahol már délután is nagyon csábítóak voltak a sütik, most kipróbáltuk őket, majd az Aldiban megvettük a vacsinak, másnap reggelinek valókat, és elgurultunk a szállásra, ahol UNO-partyt csaptunk ismét. Közben Hege próbálta elérni másnapi szállásunk gondnoknőjét, mivel úgy szólt a megállapodás, amikor már tudjuk, hogy kb. mikor érkezünk, akkor ezt jelezzük. Sajnos ekkor azzal kellett szembesülnünk, hogy a megadott mobilszám nem jó! Szuper, de akkor hogy fogunk elérni Kunfehértón a megfelelő házhoz, hogy fogunk kulcsot kapni a bejárathoz?? (Elárulom, ez is megoldódott! )
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 16,06 km
- tekeréssel töltött idő: 1.24.44
- átlagsebesség: 11,3 km/h
- max. sebesség: 21,0 km/h
2015. május 27., szerda
Sajnos az időjárás csodálatos volta miatt a hétfő este kimosott ruhák még ekkorra sem száradtak meg! Úgyhogy nyirkosan kerültek külön zacsiba és be a málhába. Nem voltam túl boldog tőle, de nyilván nem volt más választásunk.
Mivel első látnivalónk Hajóson az Érseki kastély volt, ami 10-kor nyit, így nem kellett korán indulnunk, kényelmesen megreggeliztünk, összekészülődtünk, egy útszéli kocsmában megkávéztunk. Viszont az időzítésünk a kitűnőnél is jobbra sikerült! 10.00-kor álltunk meg a kastély kapujában. Abban a pillanatban nyitotta ki egy úr a bejáratot, amikor leléptem a pedálról a földre.
Valaha a kalocsai érsekséghez tartozott ez az épület is. Vadászkastély volt, ahogy mesélte az úr, később azonban önkormányzati tulajdonba került, azóta így is maradt. Gyönyörűen fel van újítva az egész, ahol szentbúcsúról, vadászatról vannak kiállítások, az emeleti részen pedig főúri szobarészletek láthatóak.
Nem bírom ki, muszáj elmesélnem! Előbb egy kis előzmény. Pár éve voltunk – szintén bringatúra keretében – Dégen a Festetics kastélyban, ahol a teremőr előre jelezte, hogy a kihúzott zsinóroknál vigyázzunk, ne nyúljunk be fölötte a kiállított tárgyak felé, mert riasztót szereltek fel. Ezt mindenki hallotta és tudomásul is vette. Ezért én, nagyon óvatosan, körültekintően, a kezemet hátra téve, hogy véletlenül se nyúlhassak be, elkezdtem előrehajolni, hogy megcsodálhassak valamit. Persze, hogy megszólalt a riasztó. Hege azóta azzal cukkol a különféle múzeumokban, hogy ne dugjam be az orromat!
Na, most kiderült ám, hogy a pasasom sem különb nálam! Történt ugyanis, hogy az emeletre felérve a lépcső tetején egy tábla fogadott minket, miszerint a szőnyeggel leborított terület elhagyása (vagyis a parkettára lépés, vagyis pont a „zsinórral elkerített terület”) nem megengedett. Ezt hangosan fel is olvastam Hegének. Kb. a kiállítóterek felénél hallom ám (ő egy teremmel előttem járt éppen), hogy a teremőr rászól („beindult a riasztó”) Hegére, mert parkettán járt.
A kastélypark körbesétálása után célba vettük a Hajósi Pincefalut. Na az volt csak az igazán nagy élmény! Láttam már persze több helyen pincesort, ami hangulatos, de itt egy egész falu áll borospincékből, konkrétan 1200 darabból! Döbbenetes volt, hogy bármerre nézek, kis kedves pincék, présházak vannak mindenfelé! Tamás már mondogatta egy ideje, meg amúgy is, mi is szerettük volna, ha itt tudnánk valamit kóstolni. De ugye szezon előtt, hétköznap… Nem sok reményt fűztem ehhez. És mégis, ahogy bekanyarodtunk az egyik utcába, találtunk nyitott ajtót, ahol egy bácsi ténykedett. Megszólítottuk, ő pedig beinvitált, majd megkóstolhattuk a borát is. Ugyanaz a vörösbor, csak két évjárat. Finomak voltak nagyon, a bácsi értette a dolgát, lehetett vele kellemesen beszélgetni, míg elfogytak a kitöltött borok. Bár mi természetesnek vettük, hogy fizetünk a kóstolóért, ő egy fillért sem fogadott el!
Betévedtünk aztán egy másik mellékutcába, ahol egy hölgy takarított, oda is bekéretőztünk. Itt háromféle fehérbort kóstoltunk, nekem igazság szerint egyik sem ízlett igazán, ráadásul a hölgy nem is ért a borászkodáshoz, a borokhoz, így itt csak a látvány fogott meg, mivel ez a pince, szemben az előzővel, kifejezetten vendégfogadásra volt kialakítva. Itt is kérdeztük, mennyivel tartozunk a kóstolásért, itt mondott is árat a hölgy – hisz erre van berendezkedve.
A nap hátralévő része már tulképp eseménytelennek mondható. Jánoshalmán megebédeltünk, mivel azt az információt kaptuk, hogy Kunfehértón, főként a nyaraló övezetben, ahol a szállásunk lesz, nincs nyitva még semmi, így egy étteremben kajáltunk, majd közértben szereztük be a vacsorának és a reggelinek valót is. Megnéztünk egy szélmalmot, valamint egy műmalmot (kívülről), majd eltekertünk Kunfehértóra. Délelőtt a céges vezetékes számon (mivel Hege munkahelyének üdülőjében aludtunk) sikerült kideríteni a gondnok mobilszámát, így nem volt gond az odajutás sem végül. Lemálházás után (amit a fáradtságtól hirtelen letrágyázásnak mondtam) körbebicikliztük a nagyon hangulatos horgásztavakat, majd UNO-ztunk a szálláson, ami a strand bejáratával átellenben található. Ez a nap és ez a szállás volt a leghidegebb, innentől – a következő napokban – már se esőt, se hideget nem kaptunk végre!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 68,13 km
- tekeréssel töltött idő: 4.00.21
- átlagsebesség: 17,0 km/h
- max. sebesség: 27,4 km/h
2015. május 28., csütörtök
Reggeli után irány Kiskunhalas, Csipke Múzeum. Hihetetlenül gyönyörű dolgokat állítanak elő ott a hímzőasszonyok! Leheletfinom, gyönyörű minták, munkák. Ahogy mesélték, egy kb. 10 X 7 cm-es pillangó elkészítése nagyjából 15 munkaórát vesz igénybe. Három óra alatt lehet a kontúrt kivarrni (kartonra valaki kirajzolja a mintát, más kivarrja a kontúrt), utána megy egy hímzőasszonynak, aki kb. 12 óra alatt tudja feltölteni. Ahogy mesélték, fél év a betanulás, mire mind a 60 féle kitöltőmintát megtanulják, de 5-8 év, mire igazán belejön valaki a mesterségébe.
Ami számomra nagy érdekesség, és kontrasztosság. Kalocsa, porcelán, Kiskunhalas, csipke. Mindkettő teljes mértékben kézi történet. Míg előzőnél ennek ellenére minden darab azonosan néz ki, mintában, színben (hisz tulképp sablonnal viszik fel a mintát, majd az alapdarab alapján töltik fel színnel a kontúrokat), addig az utóbbinál minden darab más, egyedi, mert a hímzőasszonyokra maximálisan rábízzák, hogy a minta részleteit melyik típusú kitöltőhímzéssel készítik el.
Itt, Kiskunhalason, van egy Emitel Telegaléria nevű hely, ahol régi telefonokat, telefonálással kapcsolatos dolgokat lehet megnézni. Netről szerzett információ alapján előzetes bejelentkezés alapján látogatható. Mikor beértünk a városba, fel is hívtam a bácsit, aki azonban épp egy buszos kirándulás keretében volt valahol másutt, így ennek az érdekességnek a megtekintése elmaradt.
Következő állomásunk Kiskunmajsa volt, ami gyakorlatilag egy kudarcba fulladt történet lett számunkra. Kinéztük, hogy a városon kívül lévő 56-os kápolnát és 56-os múzeumot szeretnénk megnézni, ez kb. 8 km kitérőt jelent az útirányunkhoz képest. Sebaj, kell egy kis történelem! Mikor odaértünk, a kápolna ajtaján egy táblát találtunk telefonszámmal, ahol be kéne jelentkezni, a múzeum pedig felújítás miatt zárva volt. Kár értük.
Még bent a városban véletlenül megláttam egy táblát, hogy söröskorsó és söröspohár gyűjtemény. Na, akkor visszafelé ezt megnézzük! Erről kiderült, hogy szintén bejelentkezés alapján látogatható, Hege fel is hívta az urat, aki azonban betegségből kifolyólag nem tudta nekünk megmutatni a gyűjteményét.
„Bosszúból” egy pékségben megvettük az ebédünket, félrehúzódtunk, és megkajáltunk.
Innen már eseménytelen volt a napunk, hacsak azt nem említem meg, hogy átmentünk egy Móricgát nevű településen, amit Hege félreolvasott, így nagyon vicces dolog lett belőle – szerintem. Innentől ugyanis a helyet „Morcigát”-nak nevezzük.
Szállásunk Bugacon volt, a település szélén. Mint helyben kiderült, ez egy buddhista szállás, de szerencsére megtéríteni a hölgy annak ellenére sem akart, hogy aznap nyilvános meditációt tartottak a földszinti helyiségben. Mi ezt a lehetőséget kihagytuk, így lepakolás, tisztálkodás után begurultunk a központba vacsizni. Előrelátóak voltunk, vittük magunkkal a pakli kártyát is!
Bár viszonylag korán érkeztünk, mégsem néztük meg a település nevezetességeit, tekintve, hogy másnap csak Kecskemétig kellett eljutnunk, ami nem nagy távolság, ezért úgy terveztük, hogy csak reggel nézzük meg itt a pusztát, illetve a minket érdeklő templomromot, mert Kecskemétre meg amúgy lesz egy egész napunk, tehát nem kell másnap kapkodnunk.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 84,17 km
- tekeréssel töltött idő: 4.48.28
- átlagsebesség: 17,4 km/h
- max. sebesség: 26,5 km/h
2015. május 29., péntek
Mivel előző nap viszonylag korán a szálláson voltunk már (4 körül), és a nap is sütött, sikerült egy hajmosást is abszolválnom. Ma pedig kék égre, szikrázó napsütésre ébredtünk, így végre le lehetett tennem az eddig folyamatosan hordott, így már „ázottdisznószagú-lancmókos” pulcsimat. Végre!!!
Először útirányunkkal ellentétesen indultunk el a szállásról. Na nem eltévedtünk, direkt volt! Ugyanis a településen túl vannak a Pétermonostor romjai, amit szerettünk volna megnézni. Igazából csak az alaprajz van kőből kirakva, a megmaradt alapokat építették vissza kb. térdmagasságig, hogy legyen az embernek elképzelése, hogy is nézhetett ki az épület annak idején. Illetve körben van néhány ismertető tábla is. Ami viszont nagyon tetszett, hogy rendezett a terület, a füvet rendszeresen kaszálják, szóval ha nem is nagy durranás, azért érdemes volt ide kigurulnunk. Ráadásul ezen a részen még a szokottnál is jóval több pipacs virított, amit természetesen le kellett lefotóznunk, Hege kifejezett kérésére. Volt már kökényes, szilvás túránk, az idei pipacsos lett.
A romok megtekintése után visszagurultunk a központba, ahol elfogyasztottuk a reggeli kávékat, és a „reggeli reggeliket”, közben Tamás kiderítette, hol lehet helyben jó házipálinkát kapni. Felkerestük hát Sándor bácsit, beszereztük az útravalót, majd elindultunk a Puszta Múzeum felé. Még viszonylag nyirkos volt minden, így nagyobb nehézség nélkül végig tudtunk tekerni az épületig a homokos úton (visszafelé már jóféle szívássá vált ez, a tűző napsütésben porhanyósra száradt minden), ahol egy kisebbforma kiállítást lehetett megtekinteni. Nem volt rossz, de igazán jó sem. Ha csak ennyit kaptunk volna a belépőjegyért, azt mondanám, húha! Ugyanis igen húzós pénzt kértek azért, hogy bemehessünk. A múzeumon kívül azonban meg lehetett nézni az állatokat is (ez sem nagy cucc, főként, hogy a túratársaim többé-kevésbé vidékiek, így számukra végképp nem idegen az állattartás), és naponta egy alkalommal csikósbemutatót is tartanak. Erről alapesetben lemaradtunk, mivel azt 12.15-kor tartják, mi meg már nyitáskor, tízkor a kasszánál voltunk. Azonban jött egy előre bejelentett sulis csapat, akik miatt tartottak menetrenden kívül bemutatót, ebbe pedig simán be tudtunk csatlakozni. Bár gyakorlatilag ez sem tartogatott semmi meglepetést a korábban itt-ott látott bemutatókhoz képest, mégis nagy élményt jelentett mind a négyünknek, úgyhogy összességében nem bántuk meg a drága belépőjegy kifizetését.
Kiérve a pusztából már mindannyian rövidujjúra, rövidnadrágra vetkeztünk, olyan jó idő lett, ami innentől a túra végéig (és azon túl is) kitartott. Jakabszállásra érve megálltunk az első útba eső büfénél, hogy frissítőt vegyünk magunkhoz, azonban a hölgy lángost is árult, amit mindannyian megkívántunk, így az ebédet is letudtuk itt. Tovább haladtunk Kecskemét felé, és a forgalom egyre nagyobb lett. Az M5-ös lehajtó-felhajtója körül már gyakorlatilag egymást érték a kamionok, ami nem volt túl jó érzés biciklisként, bár a többség normális oldaltávolságot hagyott, így nem volt semmi gond (egy esetet kivéve, mikor irtó közel hajtott el mellettünk egy kamion, Évi ekkor padkát is fogott, de szerencsére nem volt semmi komolyabb gond, talpon maradt és vissza is tudott jönni minden további nélkül az aszfaltra). Mindenesetre tepertünk veszettül, hogy minél hamarabb magunk mögött tudjuk a necces szakaszt. Mikor lefordultunk végre erről a főútról, csökkent a forgalom, ezért erősen fel is lélegeztem.
Kecskeméten volt némi keverés, mire végre megtaláltuk a szállást. Elég nagy város ugyanis, és nem voltak teljesen egyértelműek az útközben kapott információk az útirányunkkal kapcsolatban. A cél közelében találtunk egy pizzériát, ahol ittunk egy-egy sört, és az étlap láttán eldöntöttük, itt fogunk vacsorázni is. Azt mondták amúgy, két percre vagyunk a végcéltól. Ehhez képest kb. 20 percet bringáztunk még, mire megtaláltuk a házat. Szokás szerint lecuccolás, elhelyezkedés, fürdés, majd irány vissza a kajáldába. Ami tényleg két percnyire voltunk tőle (gyalog!), csak rossz utcán indultunk el!
A pizzériában volt némi csalódásunk. Megrendeltük a kajákat, és vártunk. Beszélgettünk, söröztünk, vártunk. Még mindig vártunk és csak vártunk. Egy idő után Hegének (teljesen jogosan) kezdett elszállni az agya, azt mondta, hogy kapnak még tíz percet. Ha addig nem hozzák a vacsit, akkor kifizetjük az italokat, és húzunk innen a francba. Lehet, megérezték ezt odabent, telepatice, mindenesetre tíz percen belül megérkeztek a teli tányérok. Nem az a baj, hogy sokat kellett várni, hanem az, hogy egyszer sem jelezték, hogy házhoz is szállítanak, épp vacsoraidőben érkeztünk, sok a rendelésük, jelentős lesz a várakozási idő. Ha szólnak, eldöntjük, belefér-e, nincs gond. Így (nem) intézni viszont parasztság. Nem is kaptak borravalót, hiába volt minden nagyon finom.
Kaja után a szálláson még UNO-ztunk kicsit, egyeztettük a másnapi programokat, majd eltettük magunkat.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 54,93 km
- tekeréssel töltött idő: 3.22.17
- átlagsebesség: 16,3 km/h
- max. sebesség: 28,4 km/h
2015. május 30., szombat
Már előző este megbeszéltük Tamásék indítványára, hogy piacot keresünk, és ott fogunk reggelizni. Úgyhogy reggel így is kezdtünk, majd sült kolbásszal, oldalassal, hurkával feltöltekezve indultunk neki a napi programnak. Ezúttal nem volt reggel málházás, mivel Kalocsához hasonlóan két éjszakával terveztük ezt a várost letudni, így ráérősen lehetett csinálni mindent. Szóval a pecsenyesütő melletti kocsmában elfogyasztottuk a kávékat is, ahol megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a helyi fazonok (alkoholisták?) szó nélkül kapják a „szokásost”, hisz a pultos már arcról ismer mindenkit, „aki számít”, és ránézetre tölti a rövidet, a fröccsöt, bort, ami a kuncsaft részére „jár”. Annyira távol áll tőlünk ez a létforma, hogy valóban megdöbbentett. Annak ellenére, hogy nekünk is van „szokásos”, kérés nélkül, arcra kapott cuccunk. Igaz, ez szombatonként a piacon beszerzett 10 dkg wasabis mogyoró. Szóval, ha egy ilyennél is lehet megszokott a vevő és az általa rendszeresen kért termék, akkor miért is csodálkozom, hogy kocsmánál ugyanez meglehet??
Kajálás után eltekertünk a központ másik végébe, ahol tegnap is álldogáltunk kicsit. Ez ugyanis a rendőrség (Hege többek között itt kért útmutatást a szállásunkra vonatkozóan), és meg akartuk próbálni, hogy a bringákat ott parkolhassuk le az udvaron, ne kelljen a városban vacakolni, izgulni, ha lelakatoljuk valahol őket. Szerencsénk volt, jófejek voltak az ügyeletesek, kaptunk engedélyt az átmeneti elhelyezésre. Leparkolás után sétálni indultunk. Megnéztük kívülről a színházat, egy templomot, majd ittunk egy kávét. A kis pihenőt követően jött egy másik templom, a Cifra Palotában lévő kiállítások. Ami itt nekem legjobban bejött, az az egyik időszaki kiállítás volt: Móra mesebirodalma. A honlapon erről az alábbi leírás olvasható:
„A tárlat egy igazi interaktív gyermekbirodalom: a vidám színek, a faodúba rejtett társasjátékok, az olvasósarok, a betűtészta-játék nem csak a legkisebbeknek, hanem a felnőtteknek is izgalmas kalandokat ígér.
A tárlat célja, hogy Móra Ferenc bájos, megmosolyogtató, ugyanakkor sokszor elgondolkodtató és megindító idézetein keresztül, játékosan ismertesse meg a gyermekekkel a legendás költő utánozhatatlan személyiségét és kultikus műveit. A birodalomban két szereplő vezeti végig a kalandokra éhes látogatót: a falakon Panka, Móra Ferenc lánya és Vadember, Móra imádott unokája bukkan fel újra és újra.”
Ezután megkerestük a Gyógyszer és orvostörténeti kiállítást, ahol érdekes, néha vicces, néha hátborzongató dolgokat láthattunk a pici kiállítótérben, majd visszaindultunk a belvárosba. Mivel nagyon meleg volt, reggel alaposan bekajáltunk, így nem akart egyikünk sem ebédelni, ezért inkább fagyiztunk ebédidőben. Ezután még felkerestük a Fotómúzeumot, ami szerintem szintén nem egy nagy durranás. Bár csomó régi fényképezőgép is ki van itt állítva, de ezek inkább csak be vannak hányva egy hosszú vitrinbe, különösebb táblák, bármik nélkül, így elég sokat rontott az értékükön, ami egy kis odafigyeléssel megmutatható lett volna – a kevesebb több elvét követve.
Visszatértünk a rendőrségre, felszedtük a bicókat, majd elindultunk a város határában található malmot felkutatni, melyről tudtuk, hogy étteremként üzemel, az azonban csak helyben derült ki, hogy már 1972 óta vendéglátóipari egységként funkcionál. Elfogyasztottunk egy-egy sört, kávét, körbefotóztuk kívül-belül az érdekes épületet, majd visszatértünk a szállásra. Ma már rutinosabban indultunk vacsorázni, mint előző nap, ugyanis vittük magunkkal a pakli UNO-t is, ha sokat kéne várni… Bár a kaja most viszonylag időben érkezett, azonban a csapolt sör fogyott el idő előtt, így kénytelenek voltunk üvegeset inni.
Kecskemét szép város, ide szívesen visszatérek máskor is!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 13,914 km
- tekeréssel töltött idő: 1.02.59
- átlagsebesség: 13,2 km/h
- max. sebesség: 22,9 km/h
2015. május 31., vasárnap
Ismét piacon kezdtük a napot, kávéval, mi Hegével sült hurkával, Éviék inkább pékárut vettek egy másik boltban. Mikor befejeztük a kajálást, ránk köszönt egy bácsi, aki vásárlásból ment a közelben parkoló kocsija felé. Kiderült róla, hogy fiatal korában országúti kategóriában az ifjúsági válogatott tagja volt, de döntenie kellett, hogy versenyszerűen sportol, vagy egyetemre megy – ő az utóbbi mellett döntött. Ha már ilyen jól beszédbe elegyedtünk vele, Hege megkérdezte, merre induljunk, ha Hetényegyháza felé akarunk a városból kijutni. Elkezdte ugyan mondani, ám végül egyszerűbbnek tűnt, ha egy kis kitérővel inkább autós felvezetést kapunk tőle, úgyhogy a megbeszélt utcában libasorba rendeződtünk a biciklikkel, és vártuk, hogy felbukkanjon a kicsi kocsi, amivel a bácsi közlekedett. Próbáltuk felvenni a ritmust, de a kávé ellenére nehezen ment ezen a korai órán az autó által diktált tempó – erős kardioedzést tartott nekünk a bácsi „éhgyomorra”.
Kerekegyházán megnéztünk egy templomot, azonban válaszút elé is kerültünk. Szerettem volna megnézni a kunpusztai református templomot, ami nem esett utunkba, és elég nagy kitérőnek tűnt a térkép alapján, így ez kimaradt most a programból. Ez amúgy a pusztában áll, de pár éve felújították, rendszeresen tartanak benne istentiszteleteket, ám azon kívül nincs nyitva. Így, a bizonytalan miatt, én is könnyen lemondtam a kitérőről. Utólag derült ki, hogy igazán nem lett volna ez kitérő nekünk, ha másképp tervezzük az útvonalat, mert kb. ugyanolyan távolságra lett volna a napi végcél, ha a pusztatemplom felé megyünk, és azon az úton tovább, mint amerre eredetileg tervezve volt. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de így legalább van egy jó indok, hogy miért kell arra a részre egyszer visszamennünk.
Szóval, mivel nem a Pusztatemplom felé mentünk, hát Kunadacs volt a következő település, ami utunkba esett. Itt csak néhány szobrot írtunk fel a látnivalós listánkra, ami igazság szerint nem hozta lázba a csapatot, csak Hegét, ő viszont körbefotózta őket. Innentől már csak egy város várt ránk, Kunszentmiklós. Egész nap kisforgalmú, jó minőségű főúton tekertünk, amit kellemes lankák, mezők, szépen művelt gabonatáblák, rendezett tanyák, és pipacsok vettek körül. Nagyon kellemes volt ezen a tájon tekerni, a vizek, a gátak után az ilyenek a legkedvesebb útvonalaink.
Kunszentmiklós központjában megtekintettük a főteret, az ott lévő szobrokat, a szélén álló templomot (ezt sajnos csak kívülről), majd fagyiztunk is egyet. Ez a település nekem egyáltalán nem jött be, nem vágyom vissza, hacsak….
Szállásunk a Kisbojtárban volt, ami egyben étterem is. Na, itt fergetegesen finom vacsit kaptunk. Rendes adag, elérhető áron! A főétel körettel együtt 1800 Ft-ba kerül, ami ismervén az árakat és a felszolgált mennyiségeket, egyáltalán nem drága. Szóval, ha Kunszentmiklósra valaha önszántamból visszatérek, az csakis az itteni kaja minősége és mennyisége miatt következhet be!
Mivel elég korán végeztünk a csomagolással, fürdéssel, kiültünk az étterem teraszára, eleinte csak sörözgettünk, beszélgettünk, kártyáztunk, vacsorát csak később rendeltünk. Közben néha „sirattuk” magunkat, mivel ez már a búcsúeste volt, a túra pedig kifejezetten jól sikerült, és mindig rossz érzés, ha valami jó dolog véget ér.
Vacsora után kiderítettük, hogy a pincerészen lévő kocsmában van csocsó-asztal, de épp valami meccs ment a TV-ben, így csak később volt javasolt ennek kipróbálása. Mikor leértünk, a meccs ugyan már véget ért, mégis hangosan üvöltött a TV a helyi törzsközönségnek, mégis valahogy mégis sikerült a csocsó közelébe férkőznünk. Pár-pár ellen ment a játszma, és be kell valljam férfiasan, Évi-Tamás szarrá vert minket. Én sajna nagyon béna vagyok ebben a játékban (tán azért is, mert alig játszottam ilyet életemben), sokszor öngólt is rúgtam. Így Hege nálam jobb tudása mit sem jelentett az eredményekben. Pár menet után feladtuk, és inkább aludni tértünk.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 57,67 km
- tekeréssel töltött idő: 3.10.49
- átlagsebesség: 18,1 km/h
- max. sebesség: 29,0 km/h
2015. június 1., hétfő
Megvettük reggelinket egy közértben, majd a főtérre gurulva egy padon fogyasztottuk el. A mai napunk eléggé eseménytelenül telt. Utolsó napunk volt, nem túl hosszú távval, és gyakorlatilag települést szinte nem is érintettünk az utunk során. Először Tasson tekertünk keresztül, ahol csak egy kávéra álltunk meg, majd a zsilipen átgurulva lementünk a Csepel-sziget déli csücskéig. Innen, amíg lehetett, az aszfaltozott gáton haladtunk a szigeten belül, majd letértünk a földes, valaha aszfaltos, mára „kátyúhátánkátyú” útra, és a nyaralók mellett haladtunk Ráckevéig. Itt egy korábban már tesztelt cukrászdánál álltunk meg szusszanni, kávézni, sörözni, ahol Éviék egyeztették a hazafuvarjukat is. Kicsit visszaidéztük az elmúlt tíz nap emlékeit, megbeszéltük, kinek mi tetszett a legjobban. Mikor befutott Évi bátyja, gyorsan nyeregbe ültünk, és irány megkeresni, hol parkolt le a „sofőr”. Búcsúpuszik, aztán a kaposvári különítményt elhagyva célba vettük a HÉV végállomást. Abban maradtunk Hegével reggel, hogy mivel ez a HÉV óránként közlekedik, ha hamarosan indul egy szerelvény, akkor azzal megyünk, ha az orrunk előtt megy el, akkor viszont nekiindulunk az útnak bringával. Ugyanis mire jönne a következő, és felzötyögne velünk Pestre, annyi idő alatt kb. tekerve is felérünk a végállomásra. Mivel kb. félidőben érkeztünk a két HÉV között, így a szembeni kocsmában még egy sört lenyeltünk, aztán felpakoltuk magunkat a járműre, és irány Pest.
Furcsa érzés, mert már pár napja azon nyögtem, hogy milyen rossz is, hogy a túrának vége lesz nemsoká, aznap reggel is már-már megkönnyeztem magunkat, hogy a társaságot és a túrát a mai nappal elhagyjuk, mégis, hazaérve rádöbbentem, hogy a közhely, miszerint mindenütt jó, de legjobb otthon, nagyon is igaz. Jól esett hazaérni, az ismerős közegben jönni-menni, tenni-venni. Arról nem beszélve, hogy milyen jó érzés, mikor nem papucsban kell tusolni, és nem kell neszesszerrel menni minden reggel-este a fürdőbe, mert itthon minden tiszta, kéznél van!
Jövőre, veletek, ugyanitt? Ez majd a 2016-os évben eldől!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 48,64 km
- tekeréssel töltött idő: 2.50.09
- átlagsebesség: 17,1 km/h
- max. sebesség: 27,1 km/h
|
De lehet(ne ) beszúrni. A beszámoló első oldalán lévő "bejárt útvonal" térképe is kép formátum, és így került beszúrásra...
A belinkelés is működőképes lenne... hogy mi ezt nem használjuk... tény... talán majd legközelebb...
„ kár, hogy a szövegbe nem lehet képeket beszúrni, vagy linkeket a képekhez, na azt esetleg majd egy doc fájlba..., több ötletem egyelőre nincsen...