Édes bosszú
Hónapokkal ezelőtt kerültem vele először kapcsolatba. Azóta járok erre reggelente. Minden nap látom. Érintem. Rálépek, megtaposom. Nem tehetek mást. Nem tudom kikerülni. Utamba áll, csak a testén enged keresztül. Ott fekszik az épület kijárata előtt. Nem önszántából, úri passzióból. Feladata van! Ugyanis ő biztosítja az épület szellőzését. A járdába süllyesztett Rács. Amit én mindig egy élettelen dolognak tartottam, mígnem egy napon…
* * *
Áááááááááááááááá – ásított nagyot hajnalban Rács –, pirkad. Milyen hamar pirkad ma is! Fáradt vagyok. Nincs elég időm pihenni. Pedig milyen nehéz terheket kell minden nap vállamon megtartani. Időnként igazán adhatnának egy kis kimenőt! De sajnálják tőlünk a békés heverészés óráit. Bezzeg ők! Minden délután hazamennek, másnap reggelig nem is látom őket. Nekem meg kora hajnaltól késő éjszakáig egyfolytában tartanom kell magam! Felháborító ez a viselkedés!
Persze, ha jobban belegondolok, nem mindig van rossz dolgom. Annyiféle emberrel kerülök kapcsolatba. Öreg, fiatal, férfi, nő, kövér, sovány… Itt aztán látni mindenfélét, lehet tanulni belőle.
A formás, fiatal hölgyeket szeretem a legjobban nézegetni. Azokat a se sovány, se kövér, pont jó típusúakat. Akik csinosan öltöznek. Frissen készült frizura, tökéletes smink, nőies ruhák. Erős vádli, karcsú boka. Ők sokszor járnak tűsarkú cipőben. Vicces látni, hogy próbálnak rajtam áthatolni. Igyekeznek, hogy ne akadjanak be kockáim közé. Némelyik pipiskedve, lábujjhegyen járva jön ki az épületből, mintha tojáson járna. Mások figyelve lépnek, teljes talpuk mindig stabil felületre ér, véletlenül sem a lukacsokba. Megint mások inkább egy hatalmas lépéssel átszökkennek fölöttem. Ők a legmókásabbak, főleg a kosztümös ugrálók. Ahogy felcsúszik izmos combjukon a szoknya. Ugrás közben pedig a hatalmas lépéstávolság miatt kivillannak a csipkés fehérneműk. Mmmmmmmmmmmm.
Persze, vannak a formátlanul elhízott miniszoknyások is, a nadrágos csitrik, vagy épp a férfiak. Ők nem érdekelnek. Gyakran jönnek olyanok is, akiknél inkább becsukom a szemem, véletlenül sem szeretnék a szoknyácskájuk alá nézni. Nem vágyom álmatlan éjszakára.
Néha váltok pár szót a másik Ráccsal is, de erre elég ritkán kerülhet csak sor. Ugyanis odafent meghallanák. Nekünk pedig feladatunk abszolút titokban tartani életünket. Arra gondolok, nem tudhatják, hogy mi, rácsok, ugyanúgy látunk, hallunk, érzünk, mint ők, akik lábbal tipornak. Hisz mindenki úgy hiszi, stabilan rögzített anyagok terpeszkednek alattuk, mindenféle érzelmek és gondolatok nélkül, pusztán fizikai létezésben. Nem szabad megtudniuk: itt kemény munka folyik. Mi ketten tartjuk egész nap őket. Micsoda terhelésnek vagyunk kitéve a súlyaik alatt! Nem szabad rájönniük, hogy rajtunk múlik átkelésük biztonsága. Főnökeinknek pedig azt nem szabad megtudniuk, hogy terhünk nem is annyira nehéz, mint hiszik, mert a beton, amibe beágyaztak minket, nagyon sokat segít. Sokkal többet ér, mint a puha párnák.
Ám ma mégis cinkosan összekacsintok társammal. Ma jó napot szerzünk magunknak. Időnként megtesszük, ezzel mintegy bosszút állva – bár jól tudjuk, kicsinyes bosszú ez – munkaadóinkon.
Nézd csak! Már jön is egy megfelelő. Lassan közelít. Pont olyan, amilyennek szeretem. Vékony derék, kerek mell, kerek csípő. Izmos, formás, kosztümös. Mély dekoltázsából elővillan finom bőre keblei fölött, rövid szoknyája pedig látni engedi combjait. Magas-, de nem tűsarkú cipőt hord. Ideért. Szerencsém van, nem ugrálós. Viszont el is felejtkezik, hogy rácson jár, úgy lép, mintha a sima aszfalton lenne. Vesztére. Mindössze egyetlen pillanatnyi idő alatt cselekedhetek, de már rutinos vagyok, így most sem vétem el. Elkapom a cipősarkát. Már lépne is tovább, kis híján orra bukik. Nem tudja kirántani szorításomból magát. Én pedig gyönyörködhetek a széttárt combjai közt, az izgató domborulatokon feszülő sötétkék, csipkés alsóneműjében. És, Mennyei Atyám! Combfixet visel a szoknyácska alatt! Ettől mindig megvadulok! Miközben lehajol a kiszabadítás reményében, messze kalandozik gondolatom. Mi mindent tennék én ezzel a csipkével, ha nem itt élnék, ha nem én lennék a Rács! Közben a nő kilép szorult helyzetben lévő cipőjéből, és két kézzel rángatja. Ám én erősen fogom.
- Csak néhány pillanatnyi élvezetet engedj még nekem, Istennőm – suttogom bele a részegítő látványba rekedten, majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan engedek a szorításon.
* * *
Megkönnyebbülten egyenesedek fel, kezemben a kiszabadult cipőmmel. Tétován teszek egy lépést. Miközben lábamra igazítom szorult a helyzetéből megmentett darabot, elgondolkozva tekintek vissza. Nem értem, mi történhetett. Furcsán érzem magam. Mintha meglestek volna. A rács, ez az élettelen dolog, úgy tetszik, férfiként beszélt hozzám.
Megborzongok a gyönyörtől…
2010. szeptember
Megjelent az alábbi magazinban, 2010. novemberében:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
