Hajnali jégpálya
Hogy én mennyire utálom a novembert! Minden szürke. Hideg van. Rühellek fázni. Ráadásul a köd. Csontjaimban érzem ilyenkor a nedvességet. A jó meleg kandalló mellett üldögélnék legszívesebben egész nap. Olvasgatnék, kötnék Dórikának sapkát, sálat, Csabikának pulcsit. De jó is lenne! Közben ott sertepertélnének körülöttem az unokák. De még néhány évet dolgoznom kell, mielőtt nyugdíjba mehetek. Három év? Négy? Öt? Nem is tudom. Tényleg, átmegyek a munkaügyre délután, úgyis laza nap vár rám. Megkérem a lányokat, számolják ki nekem – gondolkodom a reggeli mellett, miközben a nappali hatalmas üvegablakán át bámulok ki a lehangoló világba.
A rádióban a híreket mondják. Indulnom kell dolgozni. De hol van Miklós? Már haza kellett volna érnie a munkából. A kávét együtt szoktuk meginni. Nem mondta, hogy beugrik reggel még valahova. Hol lehet? Biztos az öltözőben leült beszélgetni a kollégáival. Előfordul máskor is.
Időjárásjelentés. Ezt még megvárom.
Nulla fokot ígérnek mára a meteorológusok, most mondja a szerkesztő. És havat.
Már rég nem hordok ilyen időben magassarkú csizmákat, öregasszony csak figyeljen oda, hogy el ne essék a csúszós utakon. Felveszem bélelt bokacipőmet, vastag, padlizsánszínű kabátomat. Nyakam köré tekerem kedvenc szürke sálamat. Mikor is kötöttem ezt? Van annak már vagy 8-10 éve is. Sose fogom megunni, annyira jó meleg! És nagy. Bele lehet burkolózni, mint egy puha pokrócba.
- Marcsi! Elmentem! – kiabálok fel menyemnek az emeletre. Ő itthon van a két gyerekkel.
- Szia! Havazást ígértek mára, óvatosan járj az utcákon!
- Vigyázok! Sziasztok!
- Cia Mammma! Sijessé ide! – hallom a vékony gyerekhangot.
Mosolyogva lépek ki a házból. Pár lépés az udvaron – és már korcsolyázok is. Ami bentről ködszitálásnak tűnt, az testközelből egyértelműen ónos eső. Rémálom! Ha lehet, ezt még jobban utálom, mint a novembert. Valami betegségre hivatkozva mégis itthon kéne maradni. Kedvem lenne visszafordulni és betelefonálni a főnökömnek, de már megyek is tovább. Ennél sokkal lelkiismeretesebb vagyok.
Lassan, csúszkálva haladok a néhány sarokra lévő buszpályaudvar felé. Kicsit félek is, hogy óvatosságom ellenére egyszer csak elvágódok. Nem az eséstől tartok, hanem a csonttöréstől. A legutóbbi kontrollon azt mondták, kalciumot kell szednem, nem jók az értékeim. És vigyázzak, mert törékennyé váltam. Csontilag. Hurrá. És most itt ez a nyálkás vacak, ami csúszik a talpam alatt. Bárcsak közelebb lenne a megálló. Vagy legalább Miklós hazaért volna időben, most kikísérhetne!
Ebben a pillanatban elvesztem lábam alól a talajt. Billegnek a házak, a fák, próbálom visszanyerni az egyensúlyom. Nem sikerül. Ahogy zuhanok, kezemből elhajítom a szorongatott szatyrot. Kit érdekel most az ebédre szánt töltött káposzta! Csak kisebbet koppanjak a kemény aszfalton! Kizárólag erre tudok gondolni. Kezemmel fékezni próbálom a becsapódás erejét. Közben úgy érzem, a lábam is megbicsaklott. Ráadásul vészesen közelít a járda széle. Hisz lejt az egész utca! Őrülten száguldó autók cikáznak szemeim előtt. És a hatalmas, sárga színű buszok. Látják egyáltalán, hogy elestem? Ki tudnak kerülni majd, ha eléjük csúszok?
- Istenem, segíts! – sikítok immár hangosan.
Valami reccsen. Bizakodom, hogy egy befagyott tócsát zúztam szét. A következő pillanatban azonban fájdalom hasít a bokámba.
- Eltört. Megrepedt. Szétszakadt – repkednek kétségbeesett gondolataim.
Kezeimre támaszkodva próbálok felállni, de annyira csúszik itt minden, mintha korcsolyapályát csináltak volna ma reggelre. Sérült lábamat nézem, és csak ülök a dermesztően hideg aszfalton. Nem merek mozdulni sem, hisz már így is félig az úttesten vagyok. Az autók centikre száguldanak el mellettem. Rettegek.
Könnyek peregnek arcomon. A tehetetlenség és düh könnyei.
- Néni! Jól tetszik lenni? – hallom a hátam mögött egy fiatal férfi hangját. Csak megrázom a fejem, szólni nincs erőm. Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Fázom. Nem tudok felállni. Fáj! Öregnek és kiszolgáltatottnak érzem magam! Sikítani lenne kedvem!!
Ebben a pillanatban megmozdulok. A jó szándékú fiú visszahúz a járdára. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Legalább elgázolni már nem fognak. De hogy jutok haza?
- Meg tetszett sérülni? Fel tetszik tudni állni?
Tagadóan rázom meg fejem.
- A bokám. Megsérült.
- Tessék várni. Ott dolgozom, abban a kávézóban. Most jövök én is munkába. Beszólok a főnöknek, és segítünk felkelni. Máris itt vagyunk! – hallom a hangját egyre messzebbről. Hitetlenkedve bámulok utána. Meglepetésemben még a könnyeim is elállnak. Szipogok. Sovány, magas férfi távolodik tőlem futva, majd benyit a sarkon lévő kávézóba. Hányszor bámultam meg ennek az aprócska presszónak a kirakatát! Hányszor néztem át az üvegportálon! Hisz minden nap erre járok. De bármennyire is csábított a hangulatos pult, az asztalokon imbolygó gyertyalángok, nem ültem be. Miért?
Ismét nyílik a sarki ajtó. Egy gondolatnyi idő alatt ide is érnek.
A főnök erős hentesre emlékeztet. Megnyugtató látványt nyújt.
Két oldalról a hónom alá nyúlnak, és már talpon is vagyok. Hálásan pillantok rájuk, mégis tanácstalanul. Hisz sérült lábammal mozgásképtelen vagyok! Egy öreglány, aki két lépés megtételére sem alkalmas – gondolom elkeseredetten.
- Jöjjön be, főzök egy forró kávét. Biztos jól fog esni a nagy ijedtségre. Mire megisszuk, addigra a mentők is kiérnek és ellátják a bokáját – mondja a főnök kedvesen.
A fiatalember felkapja a földről elhajított szatyromat – melyből diszkréten csepeg a savanyú káposzta leve –, majd megmentőim karjára támaszkodva sántikálok a bolt felé.
A kávé mellett felhívom főnököm. Közben bosszankodok.
- Mégis vissza kellett volna fordulnom. Sosem hallgatok a megérzéseimre. Csökönyös vénasszony – fújom ki magamból mérgemet.
A mentő elég soká érkezik. Rengeteg ilyenkor a sérülés, nem is nagyon csodálkozom.
A kórházba érve az első ember, akit észreveszek, férjem. Épp kifelé jön, karján gipsz fehérlik. Először megdöbbenve meredünk egymásra, a következő pillanatban azonban féktelen nevetésbe fojtjuk kínjainkat, nem törődve a megütközve ránk meredő többi sérült korcsolyázóval.
2010. október
Megjelent az alábbi kötetben, 2010. decemberében:
|