|
2011. július 22. – 24.
(készült: 2011.08.02.)
Péntek
Az úgy indult, hogy csütörtök estére színházjegyünk volt. Nyár lévén szabadtéri színpadra, ahol az előadások köztudottan későn kezdődnek, hogy sötét legyen már a „háttér”. Bár az időjárásra való tekintettel a szabadtér zárt térbe szorult aznap, azért mégis 9kor kezdődött a darab. Ám másnap reggel a túra és a lehetetlen vonatközlekedés miatt irtó korán kellett kelnünk, így három óra alvás után alig bírtam kikászálódni az ágyból. Mivel hálótársam hasonló kialvatlansági gondokkal küzdött, így a KVt sem sikerült ágyba kapnom. Szerencsére előző este – még a kultúrprogram előtt – megcsináltuk az úti szendvicseket, és a KVt is bekészítettük a főző alkalmatosságba, így sokat nem kellett vacakolnunk. Pár falat reggelire, utolsó simítások a málhákon, búcsú az otthon maradottaktól, majd irány a hajnali sötétség.
Ja, a túra előtti dolgoknak még volt egy fontos momentuma, hogy el ne felejtkezzek róla! Csütörtök este, miközben én már a tus alatt álltam, odakint fény derült némi technikai malőrre. Mikor felfrissülve, megszépülve (sic!  ) kijöttem a fürdőből, Drágám a teraszon ülve épp a lecsupaszított kerekét szervizelte, ugyanis pumpálás közben felfedezte, hogy el van törve egy küllője. Hurrá!
Persze, tudom jól, mázlink volt. Ha csak reggel kezd el levegőztetni, vagy közvetlenül a színházba való indulás előtt, esély sincs rá, hogy elkészüljön a cucc. Így viszont, bár sietve dolgozott, időben pont belefértünk mindennel. Na és mázli az is, hogy fel van készülve kerékpárszerelésből! Nem is cserélem le a pasit!
Szóval ott tartottam, hogy hajnal. Harmatos fű. Hideg szél. Sötét. A biciklim első lámpáját most kellett volna először használnom. Persze most derült ki, hogy a benne lévő elem gyengélkedik. Az orromig sem láttam, ami helyenként jelentősen megnehezítette a haladást, de a pislákoló fény az esetleges szembeforgalomnak tán segített volna az észlelésemben. Ha lett volna szembeforgalom.
Szerencsére volt velem Valaki, aki már csukott szemmel is ismeri az utat, így ő ment elöl, és figyelmeztetett, ha neccessé vált a terep.
Gurultunkban észrevettem, hogy a hajnali óra ellenére nyitva a pékség, ahol a múltkor semmit nem sikerült vennünk, mert már kifogyott a készlet, mire odaértünk, így nem tudtam megkóstolni az állítólag finom étkeket. Félmondatos véleménycsere, satufék, visszafordulás. Reggelinek való beszerzése, málhába belegyűrése, majd újra nyereg.
A pályaudvarra nem elsőként érkeztünk, egy lelkes túratárs már láthatósági mellénybe burkolózva várt ránk. Én próbálkoztam volna a mosdóhasználattal pár perc várakozás után, ám mit várok a MÁVtól? Ilyenkor még a WC is aluszik. És álmában nem csenget egy picit se. Lassan befutott (akarom mondani begurult) a másik két hajnali elvetemült csapattárs is, így kisétáltunk a peronra. Mikor megérkezett a vonatunk, felcuccoltunk rá, és eldöcögtünk az átszállási pontra, miközben kényelmesen elfogyasztottuk a reggel szinte forrón beszerzett pékáruinkat, és átböngésztük az előttünk álló három napra várható látnivalók gyűjteményét.
Pusztaszabolcsra befutva már a vonatról megnyugodva konstatáltam, hogy Pestről érkező útitársunk is rendben leért. Ám az állomáson kiderült, hogy valami nem stimmel a kerekével. Próbálták a fiúk a pumpálást, kétféle szerkezettel is, átalakítókkal is, de a kerék nem hagyta magát. Úgy döntött a kupaktanács, hogy benzinkút lesz a megoldás!
A MÁVban itt ismét csalódnom kellett. Szívesen megittam volna egy KVt a korai kelésre való tekintettel, ám a helyi restit imitáló bódéban csak 3in1 típusú dolgot tudtak volna felszolgálni. Rázom a fejem, az nem kell.
Elgurultunk a templomig, melynek a tornya már az állomásról is látszott, de várakozásunknak eleget téve – zárva volt. Kívülről készült néhány fotó, majd visszafelé még a kiállított mozdonynál is történt némi pózolás, és ekkor végre elindulhattunk a Velencei-tó felé!
A település szélén találtunk egy benzinkutat. Ám nem láttunk levegőztetőt. Kérdés a kutas kisasszony felé. Mosolygósan, kulccsal a kezében jött ki a pult mögül, és egy elzárt helyiségből kihozta a hiányolt ketyerét. Mit ne mondjak, itt is küzdöttek csapatunk férfitagjai a kerékkel! Ha jól rémlik, három átalakítót csúsztattak egymásba, ezzel kötötték össze a szelepet és a pumpa csövét. De siker, így végre keményre lehetett fújni azt a frányaságot!
Következő stop-pontunk persze egy kocsma. Reggeli KV, gyümölcslé, pálinka, sör – ki-ki vérmérséklete szerint fogyasztott. Mivel eddigre már az idő is felmelegedett, néhányan vetkőztünk is. Na azért csak mértékkel!
Mielőtt megpillanthattuk a tavat, még némi útépítésbe is belebotlottunk, és mint utóbb kiderült, egy aprócska kerülő is bejátszott, amit elkerülhettünk volna. Nem jelentős, és még frissek voltunk, így csak nevettünk rajta. Kápolnásnyéken egy mellékutcában bandukoló csapattól kérdeztük, jó irányba megyünk-e a Vörösmarty emlékházhoz, akik szintén bizonytalanok voltak, de oda igyekeztek. Mire ezt letisztáztuk, gurulás közben szemembe ötlött az épp elhagyott kapun egy tábla: Vörösmarty Emlékház. Hát akkor jó irányba mentünk! :) Beömlöttünk a kapun, ám hiába múlt el 10 óra pár perccel, az épületet zárva találtuk. Némi szendvics-hasznosítás után azonban feltűnt egy úr, aki beengedett minket, és pár szót mondott is a házról.
Eme nevezetesség fakultatív megtekintése után lazán végigtekertünk a településen, közben nézelődtünk, majd célba vettük Nadapon a szintezési ősjegyet. Némi fényképezkedés és térdnyúzás után a térképet jól megolvasva úgy döntött a csapat, hogy nem térünk vissza az országútra, hanem az erdőben, jelzett túristaúton közelítjük meg a Panoráma utca felső pontját (amely már Velencén található egyébként), ahonnan állítólag a legszebb a kilátás a teljes tóra. Nem bántuk meg, igazán hangulatos a terep, fentről pedig valóban pazar a kilátás!
Az újabb térképolvasás azonban hagyott maga után némi kívánnivalót. Elindultunk a Panoráma utcán lefelé (ami természetesen végig lejtett, így nem győztem a féket markolni, egy idő után szinte görcsöt is kapott tőle a kezem!), majd elérvén a Furmint utcát, jobbra kanyarodtunk. Állították ugyanis a fiúk, hogy ha itt gurulunk le, majd az utca végében balra fordulunk, ott kell lennie a Vörösmarty féle présháznak. Persze, nincs. Ekkor kézbe vettem a térképet, és közöltem, hogy ahol lefordultunk a Furmintba, konkrétan ott a sarkon van a keresett objektum. Némi szentségelés után visszakapaszkodtunk a hegyre, meg is találtuk a házikót, amiről ekkor derült csak ki, hogy évek óta nem működik, így a hűvös bort, amire vágyódtunk, nem itt fogjuk elfogyasztani! Újabb szitokszavak.
Szokásos kupaktanács, és irány Sukoró. Ismét megmásztunk egy kisebb hegyet, egy újabb zárva lévő templom miatt. Viszont a mellette álló tábla tanúbizonysága szerint „1848 szept. 28-án ebben a templomban folyt le az a haditanács, mely Kossuth Lajos honvédseregének első győzelmes csatáját előkészítette”. Helyi presszóban a szokásos szendvics, sör, üdítő, KV elfogyasztása után indulóra vettük a figurát, tekintve, hogy igen csúnya felhők gyülekeztek felettünk, és ettől kissé beijedt a csapat.
Ekkorra mára már csak a pákozdi Katonai Emlékpark maradt látványosságnak. Miközben tekertünk, az út mellett felfedeztünk egy táblát: Lics Pincészet. Ezt megjegyeztük, hisz őket néztük ki a netről, mint másnapi borkóstoló-helyszín! Így legalább nem kellett külön keresgélni.
Szóval a Katonai Emlékparkba is elértünk végre, melyet végig is sétálunk alaposan. Igaz, csak ketten, mert a többiek az eleredő esőtől beijedve inkább a kávézóban húzták meg magukat. Mikor kisütött a nap, és a többiek kidugták az orrukat az épületből, ketté is vált a csapat, mivel mi még a múzeumot is megtekintettük volna (nem érte meg egyébként, utólag már ezt mondjuk mindketten!), ami őket nem hozta lázba, így elindultak a szállás felé. Megbeszélés szerint a helyi étteremnél találkozunk. Ám mikor odaértünk, egy darab bicikli sem volt található, pedig körbejártuk az épületet! Rövid tanakodás után a templom melletti utcán felrobogtunk a gépekkel, hisz valahol ott kellett lennie a szállásnak! És tényleg. De hogy mekkora szerencsénk volt! Betettük magunk mögött a kaput, a bringákat leparkoltuk a fedett részen, leballagtunk az épülethez, beléptünk a napernyő alá, és ekkor leszakadt az ég.
Ja, a többiek persze már ott vártak ránk, épp megkapták házigazdánktól a frissen főzött KVt.
A szobabeosztás körül volt némi kavarodás, de aztán megnyugtatóan rendeződött ez is.
Házigazdánkkal való anyagi ügyek rendezése, illetve lemálházás, és tusolás után nekiiramodtunk (ezúttal lábon) felderíteni a helyi vendéglátóipari egység ízvilágát. Szencsére az eső nem tartott sokáig, így száraz lábbal kelhettünk át ezen a néhány száz méteren. Én nem csalódtam a konyhában, jól telekajáltam magam vacsorára.
Este a szálláson még volt némi beszélgetés, majd hamar párnára hajtottam fejem, tekintve, hogy előző éjjel csak három órát aludtam.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 53,87 km
- tekeréssel töltött idő: 3.45.06
- átlagsebesség: 13,8 km/h
- max. sebesség: 32,5 km/h
Reggel viszonylag korai ébresztő után irány a bolt. Vásárlás reggelire, és az ebédre szóló szendvicshezvalók. Majd a sarki kocsma felkeresése KVfogyasztás céljából. Meglepően jó KVt adott a pultos néni!
Ettől felébredve visszasétáltunk a szállásra, ahol jóízűen megreggeliztünk, elkészítettük a szendvicseket, majd összecihelődött a csapat és elindultunk. Ezúttal a biciklik a parkolóban maradtak, ugyanis az Ingó-kövek felkeresése volt a célunk, némi gyalogos séta keretében. Kár, hogy nem volt igazán jó időnk! Borult volt, felhős, néha szemetelő esővel, máskor eső esővel. Így nem lehetett jó képeket csinálni, bár érdekes volt, ahogy a pára a völgyben megült. De a tó sajnos alig látszott, hiába mentünk viszonylag magasra.
Mindegy, megtekintettük a helyi látványosságot is. Azért meg kell valljam, vicces látványt nyújtott az erdőben (nyitott) esernyővel közlekedő túravezető!
Lefelé kialakult egy kisebb összezörrenés. Persze, ismét a térképolvasás kapcsán. De végül egy laza csuklómozdulattal elsöpörtük a problémát!
Korán leértünk a hegyről – számomra legalábbis elég korainak tűnt –, így a kocsmai KV és a cukrászdai sütemények elfogyasztása után a háton cipelt, így gyakorlatilag fölöslegesen megutaztatott szendvicseket végül a szálláson ettük meg.
Ebéd után a csapat ismét két részre szakadt. A társaság két idősebb férfitagja úgy döntött, gyalog megy le a Szunyog-szigetre, a kikötőbe, ahonnan kettő előtt kicsivel indultunk sétahajózásra. Mondván, hogy utána rögvest megyünk borospincébe, és ők az után inkább nem ülnének nyeregbe. Mi többiek a kényelem mellett döntöttünk, így maradtunk, és később biciklivel mentünk utánuk. A parton természetesen találkoztunk.
Közben persze, történt egy kis malőr velem, különben nem is én lennék! Mivel a szállásról való induláskor hűvös volt és esett, felhúztam a széldzsekim cipzárját. Persze, a tekeréstől kimelegedtem, gondoltam, kicsit lazítok az öltözéken. Amivel csak azt értem el, hogy az a hülye cipzár becsípte az anyagot. Félkézzel szerencsétlenkedtem tekerés közben, így persze még jobban beleszorítottam. Olyannyira, hogy a kikötőbe érkezéskor Drágám percekig tartó küzdelem árán sem tudott megszabadítani eme kellemes ruhadarabtól. Bedurcáztam rá (mármint nem a pasira, hanem a kabátra), hát elindultam bokor iránt. És jééééééééé, a korábbi egrecíroztatás következtében sikerült annyira fellazítani a cuccost, hogy kiszabadultam a fogságból!
A sétahajó személyzete kissé csúnyán nézett ránk, ugyanis a part totál elhagyatott volt, ezért egyikünk sem akarta otthagyni a biciklijét. Ők viszont nem akarták engedni, hogy felvigyük, holott telefonban ilyen tájékoztatást adtak két nappal korábban. Ment a matek, mi is legyen, míg végül mégis felengedték a járgányokat. Igaz, némi plusz-pénz fejében.
Kb. fél órát töltöttünk a vízen, de én nagyon élveztem! Rég ültem hajón. Jól esett a nyitott ajtón át beáramló hűvös; az enyhe hullámok, a csónakban ülő halászok, a nádas látványa. Meg is beszéltük, hogy jó lenne elmenni valamikor igazán hajókázni, ami nem csak ilyen kis vízen, és nem csak fél órácskában lenne…
Partraszállás után ki-ki nyeregbe vagy bakancsra kapott, és irány a pincészet! Meglepően messze volt a főúttól a hely. Zötyögős, kanyargós földúton tudtuk csak megközelíteni, de végülis jól ki volt táblázva. Ennél azonban számomra még meglepőbb volt, mikor beérve egy, a magyar nyelvet kissé ugyan törve, de mégis jól beszélő távolkeleti nő fogadott minket. Ő vitt le a pincébe, beszélt a borászatukról, a szőlőikről, a környékről. Ő tartotta a borkóstolást is. Persze, a beszélgetés során kiderült, hogy Malajziából származik, és ha jól vettem ki a szavaiból, Kaliforniában, az egyetemen ismerkedett meg a férfivel, aki később a férje lett, aki borlovag, és a Lics Pincészet egyik oszlopos tagja.
Finom borok, szép táj és kilátás, jó társaság. Kell ennél több? Szívesen maradtam volna hosszabb időt ott, de végül gyakorlatilag ki lettünk dobva, mert felfogásuk, hogy ők nem kocsma, így oda csak borkóstolni, illetve vásárolni mehet az ember, iszogatni nem. Van benne ráció!
Természetesen biciklivel (illetve ketten még mindig gyalog) mentünk haza, és fura mód nem kacsáztunk az úton. Este vacsi az étteremben, beszélgetés a szálláson.
Ja, és el ne feledjem. Az estét extrémmé tette, hogy elment az áram a házban. Pont akkor, mikor Drágám fürdött, így szegény sötétben tapogatózott közben. Beszéltem a házinénivel, mondta, hogy napközben ez többször is megesett. De nem a házban van a gond, nem a biztosíték ment ki. Lehet, hogy valami rosszul időzített karbantartás? Vagy az eső? Fene tudja….
Mindenesetre mire én bekeveredtem a tus alá, kerítettünk egy elemlámpát, így nekem volt valamennyi fényem. A sötét miatt korai fekvés, ám pont, mikor végre igazán elaludtam volna, visszatért az áram. Persze, hogy az állólámpa fel volt kapcsolva! Kipattant a szemem a hirtelen jött fényárra. Villany lekapcsol, végre alvás!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 16,67 km
- tekeréssel töltött idő: 1.08.04
- átlagsebesség: 14,5 km/h
- max. sebesség: 36 km/h
- kirándulás: kb. 10 km
Szokásos reggeli kelés, KV, bolt, reggeli, szendvicsgyár. Majd málházás, indulás. Kicsit rossz érzés volt, hogy megint elmúlt egy jól sikerült hétvége, és haza kell menni. Az csak külön megkeseríti ilyenkor nekem ezt, hogy Drágám Kaposvárra megy haza, én pedig Budapestre. De hát ez van. Szeretni nem kell, kibírni muszáj.
A csapat egyetértett a felvetéssel, miszerint még egyszer meg kell látogassuk a helyi kocsmát (Jobb mint otthon presszó), és KVval kell töltekeznünk az utolsó nekirugaszkodás előtt. Persze, utólag Drágám meg is bánta ezt a döntést. Helyiek korán reggel nem KVt öntöttek a garatra ott, és már beizzították a zenegépet is. Az pedig ordítva nyomta magából az örökzöld slágereket. Én meg ilyenkor nem bírok a véremmel. Így ott is elkezdtem hajnalok hajnalán (9 óra lehetett) énekelni, táncikálni az utcán. KVval a kezemben. Nem sokáig bírta ezt a pasim, gyorsan nyeregre zavart.
Nem várt ránk igazán hosszú táv, igazán sok látnivaló, de a vonathoz azért kötve voltunk. És ugye inkább mi érjünk oda előbb és várjunk többet, de ha késünk, a vonat tuti nem vár, és akkor mit csinálunk? Így muszáj volt viszonylag korán indulni…
Először egy madármegfigyelő állomásnál parkoltunk le Dinnyésen. Ahol a kilátótoronynak nyitva kellett volna lenni. De nem volt! Csalódottan folytattuk utunkat.
Következő fényképezőpontunk egy útszéli kereszt volt, mögötte rálátással a tóra.
Aztán tovább gurultunkban lehet, túlzott határozottságot mutattam. Túravezetőnk hátramaradt, azt hiszem, fényképezni. Agárdnál egy csónakkikötő következett, márpedig én imádom a kikötőket. Az előttem lévőktől megkérdeztem, nem akarunk-e megállni ott. Mivel választ nem kaptam, csak egyenletes tekerés volt tovább, közöltem, hogy „Akkor másképp mondom. Én megállok!” És ezzel fék, kanyar. Mivel épp odaértünk.
Nem túl sok haladás után pedig elértük végre azt a madárvártát, ahol fel is tudtunk menni a megfigyelő toronyba! Némi nézelődés, távcsövezés, fotózás után rajt.
Még mindig Agárdon megnéztük a temetőben a Nádasdy obeliszket. Megdöbbentem, milyen vacak állapotban van! Fent áll egy dombtetőn, és a talapzata csúszik szét. Ujjnyi rések vannak a kövek között. 
Tovább a Gárdonyi házhoz. Ezt is megtekintettük fakultatíve, de ettől én spec nem voltam elájulva. A Vörösmarty ház sokkal jobban tetszett.
Ebéd a helyi vendéglátóipari egységben, rétessel súlyosbítva!
Némi ejtőzés után laza tekerés a tóparton, míg lehetett (időjárásra való tekintettel a három napban a mártózás folyamatosan elmaradt), ott búcsúpuszi a tónak – a TV után szabadon –, majd indulás a vonat felé.
Még megálltunk egy szusszanásra, szódára a kocsmában, ami utunk során az első műintézmény volt pénteken, aztán lehagyván a többieket kicsit megnyomtuk a tempót. Bár nagyon enyhén, de folyamatosan emelkedett az út, mégis stabilan tartottuk a kb. 27-es sebességet, néha 30 fölé is felpörgettem magam. Meglepő volt, hogy ennyire bírom a tempót, sokat fejlődtem az elmúlt pár hónapban, mióta újra nyeregbe kaptam sokévnyi kihagyás után! A dombtetőn bevártuk a többieket. Az első versenyző öt perc pihenőt adott nekünk, utána pedig kétpercenként futottak be a csapattársak.
A vonathoz begördülve szuszogva leültünk, ettünk-ittunk, vártuk a restit imitáló bódé délutáni szendergésből való ébredését. Közben a hangosbemondóból megtudtuk, hogy Pest felé azonnal érkezik egy vonat. A tervezetthez képest jóval korábban. Mármint ez egy másik járat, amit elértünk, amire nem is számítottunk. És ekkor olyan gyorsan történt minden! Rohanás a peronra, bicikliskocsi megkeresése, két bringa feldobása. Épp leszálltam volna egy búcsúpuszira, mikor a kalauz közölte, hogy nem. És becsukta az ajtót. Nem volt könnyű így elválni, hazautazni, de ez a történet már nem a publikus kategóriába tartozik.
Pestre érvén csúnya, sötét égbolt fogadott. Hurrá. Ebből még vihar lesz! Gyors fohász elmormolása után (hogy bírja ki az égszakadás, míg hazaérek) nyereg, és indulás a nagyvárosi forgalomba!
Mindig morgok, hogy bár viszonylag messze van nekem a Déli pályaudvar a lakástól, mégis szinte a teljes távot meg tudom tenni kiépített bringaúton. Mi a francért nem lehet egy nyomvonalat bevezetni egészen a pályaudvarra?? Mindegy, baleset nélkül elértem a felfestett biciklis piktogrammokig a kétszer háromsávos, mindig zsúfolt főútvonalon.
A Margit-híd magasságában kezdett kissé ijesztővé válni a helyzet, ugyanis szemerkélőssé vált az idő. De ha ennyivel megúszom, még mindig nagyon jó vagyok!
Árpád-híd, Pestre át. Ha lehet, még feketébb égbolt. Próbáltam fokozni a tempót, de hogy a fáradtság miatt, vagy laposabb volt a kerekem, vagy valami más miatt, a gumi mintha hozzátapadt volna az úthoz, sehol nem volt már a délutáni 27es tempóm. Még csak meg se közelítettem. Persze, városi forgalomban a sok kereszteződés és lámpa miatt nem is lehetne annyival tartósan haladni…
Mikor elértem „kedvenc” kereszteződésemet (az is megér egy misét! Átvezet a bringaút egy főútvonalon. Kétszer két sáv, középen villamosforgalom. De se zebra, se lámpa nincs, és még csak a járdaszegély sincs akadálymentesítve!), az eső fokozta a tempót. Mivel onnan már csak kb. 30-40 perc hazáig, és úgyis fürdéssel kezdenék, a ruhák meg úgyis a mosógépbe kerülnének, nem álltam meg esőkabátot előtúrni a málhából. Laza vállrándítással haladtam tovább.
Átkeltem a vasúti felüljárón, majd mikor az autópálya feletti felüljárón jártam, rámszakadt az ég. Szerencsére nem dörgős-villámlós volt, viszont mintha dézsából öntenék. A felüljáró alatt annyira megálltam, hogy a mobilom egy nejlonzacskóba csavartam, nehogy baja legyen, ha átázik a táska, de a ruhámmal továbbra sem törődtem. Mostmár úgyis annyira vizes voltam, hogy oly mindegy volt! És már csak 20 perc! Innentől azonban annyira esett, hogy a kezem a szemem elé kellett tennem, hogy egyáltalán lássak valamit. A könnyem is folyt, csípte az esővíz. Vagy az arckrém, amit belemosott a víz? Néhol bokáig érő víztócsákon gázoltam keresztül a géppel, így a lábmosásra nem kellett este energiát fordítanom!
A lakás melletti épület árkádja alatt két bringás férfi várta az eső csitulását. Nem fordultam vissza, de el tudom képzelni, milyen arcot vághattak, mikor eltekertem előttük a még mindig ömlő esőben!
És ekkor végre hazaértem! Felcipeltem a néhány lépcsőfokon a felmálházott gépet, előbányásztam a lakáskulcsot, majd a lifttel felmásztam a nyolcadikra. Az összes ruhámból, és persze a táskából is csöpögött a víz. Gyors lemálházás és SMS megírása után forró fürdő.
Hát, így végződött a három nap. Összességében jó kis túra volt!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 52,26 km
- tekeréssel töltött idő: 3.10.07
- átlagsebesség: 16,4 km/h
- max. sebesség: 32 km/h
Egy kis térképészet - biciklivel bejárt útvonal:
Egy kis térképészet - gyalogosan bejárt útvonal:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
