Júlia-Alpoktól az Adriai-tengerig

Szami élménybeszámolója

2017. július 1. – 2017. július 8.

Az általunk bejárt útvonal:

Előzmények

Tavaly, valamikor az ősszel, vagy télen véletlenül találtam egy cikket, az egykori millenniumi vasútvonal helyén kiépített kerékpárútról. Tele volt tűzdelve képekkel, és gyönyörű helynek tűnt. Ezt akkor át is küldtem e-mail-ben Hegének, csak az érdekesség kedvéért. Nem nagyon hozta lázba.

Majd télen az ő szeme is megakadt egy hasonló cikken, ekkor azonnal agyalni kezdett, hogyan lehetne kivitelezni. Befizetni szervezett útra? Megszervezni magunknak? Hogyan lehetne az utazást megoldani? Egyáltalán mennyibe kerülne egy ilyen út kettőnkre, belefér-e a költségvetésünkbe?

Nézegettük a térképeket, a véleményeket a neten, a vasúti menetrendet, szervezett túrák kiírásait, olaszországi szállásárakat. Így körvonalazódott egy összeg, hogy mennyibe is kerülne az egyhetes, önszervezéssel megoldott túra, ami rémisztően soknak tűnt. Tavasszal azonban munkahelyet váltottam, mely a döntés anyagi vonatkozását jelentősen megkönnyítette.

Tőlünk megszokott módon komolyabban fel sem merült annak a lehetősége, hogy egy szervezett útra befizessünk, így az útvonal és az időtartam teljes mértékben tőlünk függött. Nézegetve a térképet határozott kérésem volt, hogy ha már ilyen messzire elutazunk, és ennyire közel lesz a tervezett biciklitúra vége a tengerparthoz, akkor toldjuk meg a távot egy picit, és menjünk le a tengerig, különben el se induljunk. Nagyjából így alakult ki a tényleges útvonalunk.

Ahogy teltek a napok, és egyre biztosabbnak tűnt, hogy ezt a túrát idén bevállaljuk, anyuéknak is meséltünk a tervről. Nem volt semmi kérés, nyomás részünkről, mégis számítottam rá, reménykedtem egy picit, hogy valamilyen formában csatlakozni akarnak majd a kalandunkhoz. Nem tévedtem, rögtön lecsaptak ránk.  Ők kb. tíz éve már jártak azon a részen, egy kempingben aludtak Monfalconéban, telepített lakókocsiban, és nagyon bejött nekik. Az emlék azonnal felelevenedett bennük, így rögtön mondták, hogy ez a történet őket is érdekli, persze biciklizés nélkül. Ekkoriban alakult ki a végleges „menetrend”. Szombaton irány kocsival, négyen, Villach-ig, ahol minket kilöknek, és tovább zúznak a tengerig, Monfalconéba. Mi első éjszaka Tarvisioban, másodikon Moggio Udinésében, harmadikon Udinében alszunk, ezt követően érünk le utánuk az Adriára. A napi távok leosztásában lekoppintottuk a neten talált szervezett utak egyikének éjszakai megállóit, a szállásokat pedig a booking.com-on foglaltuk le előre.

Amikor véglegesen eldöntöttük, hogy bevállaljuk a túrát, és belőttük az időpontot is, nekiálltunk a konkrét szervezésnek. Szabadság elintézése, térkép beszerzése, túraGPS, dugalj-átalakító (olaszoknál nem a nálunk megszokott szabvánnyal működnek a konnektorok – utólag visszagondolva felesleges volt aggódnunk, sehol nem volt szükség ennek a használatára) vásárlása. Tavasszal és nyáron igyekeztünk minél többet tekerni, hogy a kondinkat kicsit feltornázzuk az indulásig.

Hege megpróbált túratársakat is szerezni magunk mellé, ám végül nem akadt senki, aki bevállalta volna. Akár időben, akár pénzben nem fért bele a többieknek, vagy épp az riasztotta el őket, hogy a ki- és hazautazást, szállásfoglalást teljesen önállóan kellett volna megoldaniuk. Mindegy is az ok, a lényeg, hogy ketten mentünk bicajozni, illetve anyuékkal négyen a tengerpartra. Kicsit azért paráztam emiatt, mert olaszul egyáltalán nem beszélünk, Hege németül, angolul sem, én pedig csak ugatom ezt a két nyelvet. Nem voltam nyugodt, hogyan fogjuk megoldani a kinti létezést. Szállás elfoglalása, ételrendelés, látnivalók megtekintése, ilyesmik… Ezért egyik kolléganőmtől, aki beszél olaszul, kaptunk egy kis nyelvkönyvet, begyűjtöttem a lánya elérhetőségeit, aki Olaszországban él, Hegének egy kollégája adta meg a felesége számát, aki itthon olaszt tanít (mellékesen élt egy ideig Olaszországban), ráadásul indulás előtti nap még eszembe jutott a telefonra letölteni egy német, egy angol és egy olasz szótárt is. Szóval felvértezve indultunk neki a nagy kalandnak!

Végül elérkezett az indulás napja. Már pénteken szabadságon voltunk mindketten, anyuékkal úgy beszéltük meg, hogy 11-re jönnek értünk. Akkor levittük a két gépet, meg a rengeteg csomagot. Nem volt könnyű dolgunk a pakolásnál, mert az első napi utazás csak a nyaralónkig tartott, arra más jellegű ruha kell, mint a málhazsákba (biciklis cuccok), illetve a bőröndbe (tengerparti holmik). Figyelni rá, hogy minden a megfelelő pakkba kerüljön, semmi ne maradjon otthon, de ne vigyünk többet sem a szükségesnél, mert véges a bicikli és a kocsi tárolóhely kapacitása is. De végül nagyon ügyesen megoldottuk, minden ott volt, ahol szükségünk lehetett rá!

Anyuék megérkeztek hozzánk, még közösen megittunk egy kávét, aztán kb. egy órába tellett, mire ténylegesen el tudtunk indulni. Ennyi időre volt szükségünk, mire sikerült a csomagokat elhelyezni a kocsiban, a bicajokat a tetőn. Szerencsére nekünk is maradt hely az utastérben! Ekkor még rekkenő hőség volt, ám mire leértünk a nyaralóba, beborult, éjjel pedig esett is rendesen. Kicsit aggódtunk, milyen túránk lesz így, anyuék meg mit csinálnak a tengerparton bezárva egy lakókocsiba, ha ilyen vacak lesz az előttünk álló egy hét időjárás szempontjából. Ám minden leszervezve, lefoglalva, kifizetve, már elindultunk a cél felé, innen nincs visszaút!

1. nap

2017. július 1., szombat

Farkasgyepű-Villach (kocsi)

Villach-Tarvisio (bicikli)

Mint már említettem, a kiutazást úgy oldottuk meg, hogy bár maga a túra szombaton kezdődött, de marha messzire kellett utazni (főként anyuéknak, közel 700 km, nekünk csak kb. 530 km), ezért már péntek délelőtt lementünk kényelmesen a nyaralóig, ami kb. 150 km, és 2-2,5 óra nyereséget jelentett a következő napból. Ezt követően iszonyú rosszul aludtam, ami nem csoda, ilyenkor mindig így van. Másnap baromi korán kellett kelni, ezért tudat alatt attól való féltemben, hogy elalszunk (bár vonathoz nem voltunk kötve, így tragédia nem történt volna), éberen aludtam egész éjjel. Szóval felkeltünk 3:45-kor, és a reggeli köröket követően 5-kor indultunk.

Pakoláskor még pötyörgött az eső, később elállt, még később nagyon rázendített, ráadásul az idő is lehűlt. Egy szál biciklis caprinadrágban és nyári ujjatlan trikóban utaztam, amiben az első napon tekerni akartam, így amikor Ausztriában megálltunk egy nyilvános mosdónál, kb. összefagytam. Az is igaz persze, hogy ekkor már elég nagy magasságban jártunk a hegyek között (a kocsiból is gyönyörűek voltak!). Amíg a női WCnél álltunk sorba, Hegének a tájat körbefotózni is volt egy kis ideje, mert már ekkor lehetett tátani a szánkat a környezetre. És ez még csak a kezdet!

Mikor Villachban kiszálltunk, felmálháztuk a gépeket, rángattam is magamra a melegebb cuccokat, amiről nagyon hamar kiderült, hogy kár volt.  Anyuval megkerestük a nem messze lévő vasútállomást, ahol igénybevettük az „osztrák MÁV” mellékhelyiség-szolgáltatását, közben pedig már nekiálltam vetkőzni is.

Nagy nehezen megtaláltuk, a vasúttól merre is kell elindulnunk, hogy irányba álljunk. Ebben Milán, a túraGPS is sokat segített. Kényelmesen áttekertünk a városon, és kiértünk az Alpok-Adria kerékpárútra, ahonnan a tulajdonképpeni kalandunkat számítom. Itt persze beindult mindkettőnknél a fotózási kényszer, hiszen a látvány számunkra egyáltalán nem volt mindennapi. Őrületesen nagy hegyek vettek körül minden irányból, néhol még hófolt is kivehető volt rajtuk a távolban.

Amint átértünk az osztrák-olasz határon (kb. 24 km Villachtól), azonnal jobbra kellett fordulnunk a tábla, a térkép, és a GPS szerint is, ami azonban, bár csodás volt, 15%-os emelkedővel indított. Na, ezt nem is bírtam kitekerni, muszáj volt leszállnom és feltolni.  Viszont a panoráma fentről szuper volt! Egy helyen az autópálya egy viadukton vitt át egy völgy felett, mi a hegyoldalban azonban még ennél is magasabban voltunk, és felülről láttunk rá erre az egészre. Hát az igazán nem semmi feeling volt!

Útépítés miatt egy helyen leterelt minket egy tábla a kerékpárútról a közútra. Nem sokkal később ugyan vissza is terelt, ám e mellett Hege elszaladt, nem vette észre, és mikor szóltam, nem fordultunk vissza. Hamarosan jött egy kereszteződés, és bár a kerékpáros tábla azt mutatta, hogy fel kell mennünk a faluba, Hege nem akart annyit kapaszkodni, jó lesz nekünk a közút is felkiáltással tovább tekert. Nem sokkal később észrevettük, hogy az út egy alagútba visz be. Kerékpárral közúti alagútba behajtani viszont életveszélyes is lehet, úgyhogy inkább visszafordultunk. Valóban magasra kellett így felkapaszkodnunk Coccau di Sopra-ba, a kilátás és a falu kellemes rendezettsége, ápoltsága mégis üdítően hatott rám. Ráadásul a fényképezőgép elpakolása közben tőlünk nem messze megállt egy öttagú család is, akiktől megtudtuk, hogy honfitársaink, beszélgettünk velük pár szót.

A kerékpárút végül az alagút tetején haladt át (ilyen helyen se nagyon jártam még!), és kiderült, hogy ha mégis továbbmegyünk a közúton, akkor az alagút előtt letérhettünk volna, és rá tudtunk volna csatlakozni a bringaútra. Nem baj, jó volt így!

Tarvisio külvárosában (elővárosában) járhattunk, amikor felfedeztük az első elhagyott vasútállomást peronnal, aluljáróval. Nagyon lepusztult képet mutatott, a természet veszi vissza, amit az ember elvett tőle. Érdekes élmény volt a romnál jönni-menni. Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy fogalmam sincs, hol, de ráléptünk az elhagyott nyomvonalra is, ugyanis a fejünk felett egy rozsdás, lezárt, vasút fölötti gyalogos felüljáró ível át. Persze, itt is muszáj volt megállnunk fotózgatni.

Ahogy közeledtünk Tarvisio, aznapi szállásunk felé, egyre nagyobb lett bennem a para a nyelvtudás hiánya miatt. Eddig könnyű volt, csak a térképet és a GPSt kellett követnünk. De most mi vár ránk?? Eközben beértünk Tarvisioba, ahol a központban egy újabb elhagyott állomásnál időztünk néhány percet. Ez nem volt lepukkant ugyan, állagmegóvás szintjén karbantartják, de nem hasznosították ennél jobban az épületet.

Milán GPS segítségével a város másik végében különösebb gond nélkül megtaláltuk a szállásunkat, ahol németül simán lerendeztem a szoba elfoglalását, a biciklik pincébe helyezését, a reggeli „hogyanját”, és a fizetést.

Szándékosan olyan szállásokat kerestünk ezen a túrán, ahol a reggelit tartalmazza az ár, mivel nem tudtuk, ott kint hogyan és mit, illetve mennyiért tudunk majd vásárolni. Így tűnt a legegyszerűbbnek, hisz így gondoskodtak erről helyettünk. Nem is bántuk meg ezt a döntésünket, mert így minden reggel alaposan és változatosan, ízletesen be tudtunk kajálni, amivel jó sok km-t sikerült letekernünk a nap folyamán.

A szobafoglalásoknál a megjegyzés rovatba minden alkalommal beírtam angolul, hogy kerékpárral fogunk érkezni. Ebből szerencsére az összes szállásadó értett, nem néztek ránk furán, hogy mit szeretnénk a biciklikkel, és könnyen szót értettünk, hova lehet őket elzárni az illetéktelen kezek elől.  Egyébként semmilyen atrocitás nem ért minket a túra során. Előzetesen érdeklődtem ismerősi körben, vajon milyen a közbiztonság Olaszországban. Sajnos elég kétes, illetve negatív visszajelzések érkeztek, de a lényege mindegyiknek az volt, hogy nem javasolják a biciklik őrizetlenül hagyását. Mivel a kerékpárút az esetek többségében elkerülte a lakott helyeket, így nem is igen volt lehetőségünk kulturális programokra, ahol felmerült volna a biciklik elhelyezésének kérdése. Ettől függetlenül volt olyan, hogy csak az egyikünk ment be a boltba, volt, hogy mindketten és össze is lakatoltuk a gépeket, de olyan is előfordult, hogy össze se lakatoltuk, és mindketten mentünk. Hála az égnek soha semmilyen gondunk nem adódott.

Nos, visszatérve Tarvisiohoz. A város szélén volt a szálloda, ahol laktunk, így amikor lemálházás és fürdés után elindultunk, hogy valami vacsorát szerezzünk, kicsit aggódtunk, hogy lesz-e egyáltalán bármiféle étterem, pizzéria, mert eleinte semmi ilyesmit nem láttunk. Csak a hatalmas hegyeket, illetve a hegyoldalban az irdatlan méretű sípályákat. De ha ez a terület ekkora síelő komplexum, akkor biztos kell lennie valami vendéglátóhelynek is, hisz azok a sportemberek is kajával üzemelnek!

Végül először egy kocsma esett utunkba, így kértünk két korsó sört. Fizetésnél dobtunk egy hátast, ugyanis egy korsó sör 4 €-ba került, ami átváltva Ft-ra nem kis összeg. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a korsó csak 4 dl-es volt… Mindenesetre az első sokk után a későbbiekben is ittunk kocsmai korsó söröket, hisz nyaraltunk, vagy mifene!

Nem sokkal messzebb egymás mellett volt 3-4 pizzéria/étterem is, kiválasztottunk egy szimpatikusnak tűnőt. Itt a felszolgáló tipikus olasz fickó volt, én angolul beszéltem, ő olaszul válaszolt, végül még egy magyar „köszönöm” is elhagyta a száját. :D Hege tengeri herkentyűs tésztát kért, ennek a tetejére még egy egész rákot is kapott a pasi. Egészségére, nekem ugyan nem kell!  Én lasagne-t ettem, ami nagyon finom volt. Előételként kaptunk friss kenyeret, üvegtálkában reszelt parmezánt, előre csomagolt grissinit. Finom volt minden! Még a sör is!

Vacsora után sétáltunk egy kört a városban, ami nagyon hangulatos. A házakat több helyen fazsindely takarta, és szinte mindenütt fa spalettával sötétítettek – ez egyébként az egész olasz túra alatt feltűnt, minden településen. A főtéren élő zenét is nyomattak, a repertoárjukban olasz blues is szerepelt Hege nagy örömére. Hogy valami ünnep volt (a kerítések és a templom felszalagozva), vagy csak egy sima hétvégi nap, arra nem jöttünk rá. A szalagok miatt először azt hittem, hogy esküvő lehetett aznap a városban, ám egész utunk alatt majdnem minden településen voltak ilyen felszalagozott kerítések, így később már nem vettem ezt olyan biztosra.

Mire a szállásra visszaértünk, egészen beborult az ég, nem sokkal később pedig szakadt is az eső. Kicsit aggódtunk, mi vár ránk majd másnap. Mindenesetre vicces volt, ahogy a pincérek az épületben lévő konyha és az udvarban lévő fedett, de szabadtéri asztalok között esernyővel rohangáltak.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                  42,78 km
• tekeréssel töltött idő:    3:26:47
• átlagsebesség:              12,3 km/h
• max. sebesség:             34,0 km/h
• napi szintemelkedés:   482 m
• napi ereszkedés:           274 m

Folytatás: ITT