Búcsú
- Gergő! Ébresztő, már a kakas is kukorékol! Várják a tyúkok a reggelit. És tojást is kellene behozni az ebédhez. Mozgás, mozgás! – szól Édesanyám mosolygós hangja, miközben lehúzza rólam a jó meleg dunyhát. Álomtól kótyagosan, dideregve rángatom lejjebb hálóingemet. Hűvös van a szobában. Ebben a szobában mindig hűvös van.
- Csak pár percet még, Édes! – kérem. Válaszul beleborzol a hajamba, és az ágy melletti székre készíti az ünneplő nadrágom, tiszta ingem. Kérdőn nézek rá, ám csak mosolyt kapok válaszul. Értetlenül állok talpra, magamra rángatok egy pantallót, végül engedelmesen elindulok az ajtó felé. Belelépek apa régen kimustrált, széttaposott cipőjébe, és amúgy mezítlábasan, nadrágba ímmel-ámmal begyűrt hálóingben kilépek a csípős hajnali levegőre. Hátraballagok az ólakhoz.
Ma szombat van. Templomba pedig vasárnap szoktunk menni. Miért rakta ki Édesanya az ünneplő ruhámat? – gondolkodom, miközben a csirkéket etetem. Addig-addig töröm a fejem, míg eszembe nem jut. A tojásokkal már futva érkezem a házba, ahol forró kakaó illatozik, és vajaskenyér vár az asztalon.
- Édes! Édes! – kiáltom türelmetlenül. – Ma van a búcsú. Igaz-e? Azért rakta ki a szép nadrágom a székre!?
- Igen, kisfiam – hallom hangját a szoba felől. Nem kell benyitnom, hogy tudjam, épp az ágyat tornyozza magasra a dunyhákkal, párnákkal. Ahogy minden reggel megteszi.
Izgatottam tömöm magamba a friss kenyeret, nagy kortyokban nyelem a kakaót, miközben türelmetlenül lógázom meztelen lábam a lócán ülve. Szeretném siettetni az időt.
Reggeli után magamra rángatom a kissé szűk nadrágot és a bő inget, Édesanyám pedig megfésül.
- Ejnye, Gergő, de nagyot nőttél a nyáron! Rövid már ez a nadrág rád. Még szerencse, hogy cipőből eleve nagyot kaptunk az Intéző úrtól. Nem tudnék újat adni a lábadra – hallgatom szomorú zsémbelését.
Nagyon mennék már, de a felnőttek türelemre intenek. Időközben Édesapám is előkerült. Mint minden hajnalban, ma is kint volt a Tiszteletes úr földjein.
Megmosdott az udvaron a kútnál, majd bement házunk egyetlen, földpadlós szobájába Édesanyámmal, ahol ők is ünneplő ruhát öltöttek magukra. Most pedig leül reggelizni. A zsíros kenyér mellé hagyma és tejeskávé kerül az asztalra. Ezernyi kérdéssel árasztom el, ő mégis csendben falatozik. Mindig felmérgelem magam végtelen nyugalmán, közömbösségén, szűkszavúságán. Most sincs másként. Duzzogva elvonulok a konyha másik sarkába.
Mikor elkészülnek végre, elindulunk a templomba.
Beülünk a padba, de Édesapám nem tart velünk. Sosem tart velünk. Határozott léptekkel halad a sekrestye felé, ahol a torony bejárata is van. Eltűnik az ajtó mögött. Percekkel később megszólal a harang érces hangja – misére hív. Mint mindig, most is összeszorul a szívem. Tudom, hogy apám az, aki két erős, munkához szokott karjával nap mint nap megszólaltatja azokat a hatalmas vasszoknyákat odafent. Ő a harangozó. Mindenki ismeri és szereti, a Tiszteletes úr mégsem ad nekünk nagyobb házat. Pedig úgy szeretném, ha saját szobám lenne!
A szertartás után Édesanyám megfogja a kezem, úgy lépdelünk kifelé a padsorok között. Tudja, ha nem tartana szorosan maga mellett, rég elszaladtam volna a főtér felé a poros úton. Hisz búcsú van! A búcsú pedig valami nagyon izgalmas dolog ám! Vásári komédiások, bábszínház, vattacukor, mézeskalács. Körhinta. Zsákbamacska. Célbadobás. Ennél jobb dolog nincs is a világon!
- Édes! Menjünk már! – ráncigálom türelmetlenül a kezét. Ő azonban nyugodtan tereferél tovább a falusi asszonyokkal. Nem értem, mi lehet olyan fontos nekik, hogy éppen most kell megbeszélniük! Mikor háromsaroknyira innen annyi csoda vár rám! Ekkor meglátom Édesapámat a templomajtóban, kitépem magam a szorításból, és odaszaladok hozzá. Lábait átölelve kérdezem:
- Édesapám! Ugye máris indulunk a búcsúba? Ugye hagyjuk Édest beszélgetni, és mi ketten indulunk? Máris!? – kérdezem könnyeimmel küszködve az izgatottságtól.
Csendesen megfogja kezem, és elindulunk. Szokott szűkszavúságával hátraszól anyámnak:
- Maradj csak. Otthon találkozunk.
Megilletődve állok meg a tér szegletében. Hisz tényleg búcsú van. Tényleg itt vagyok. Apámmal, ketten. És milyen sok nép van a bódék között! Lassan indulok a forgatag felé, szorosan fogva az erős kezet. Még félek a sok ember közt, ám ahogy egyre beljebb haladunk az asztalok mentén, úgy olvad fel bennem a feszültség. Mutogatok, futkározok. Legszívesebben mindent megfogdosnék, megkóstolnék, ha Édesapám nem fogna szorosan. Az egyik árusnál nagydarab törökmézet vesz, a másiknál kis mézeskalácsszívet. Máskülönben csak sétálunk, nézelődünk. Még célbadobni sem enged. Pedig otthon a kert végében szoktam gyakorolni, tudja, milyen ügyes vagyok már benne. Tudnia kell, hogy a legnagyobb ajándékot is megkaphatnám, ha dobnék a bódénál. Miért nem engedi mégsem? Hát hisz nem csináltam semmi rosszat, ami miatt büntetnie kéne!
Mikor azonban a bábszínházas sátor elé érünk, elfelejtem az összes fájdalmamat. Szájtátva megállok, nézem a medvét, meg a bohócot, hallgatom beszélgetésüket. Néha óvatosan felsandítok, de nem látok türelmetlenséget apám arcán. Megnyugodva élvezem tovább az előadást. Azonban amint vége, hazafelé kell fordítanunk az irányt. Édes mindig pöröl, ha a délben, frissen, forrón tálalt ebédre nem érünk haza.
Miközben elfogyasztjuk köménymagos-tojásos levesünket, mákos tésztánkat, csillogó szemekkel mesélek arról a sokmindenféle gyönyörűségről, amit délelőtt láttam a főtéren. Mosolyogva hallgatnak, azonban némi keserűség látszik szájuk szegletében, mikor ábrándozva a hintáról és a célbadobóról mesélek. Nem értem. Igaz, nem is nagyon foglalkozom vele, annál sokkal jobban el vagyok telve élményeimmel.
Szokásos ünnepnapi ebéd utáni szunyókálásomból felkelve Édesapám egy kérdéssel fogad az udvaron.
- Szeretnél felülni arra a nagy hintára a búcsúban?
Megdöbbenve állok meg. Délelőtt nem engedte. Akkor most miért kérdezi? Félve válaszolok:
- Igen. Hát mégis lehetne?
- Egy mód van rá, de csak akkor, ha tényleg szeretnéd, és hajlandó vagy érte tenni is.
- Mondja, Édesapám!
- Arra gondoltam, hogy a főtér körül nincs közkút, csak a temető mellett, pársaroknyira onnan. A vásárosoknak, ha van is vizük, az már meleg. Asztalukat pedig nem hagyhatják el, különben a sok csellengő semmirekellő elvinné a portékájukat. Odaadom, fiam, a kannát, a fedeléből lehet inni. Húzz vizet a kútról, és járj vele körbe az asztalok között. Biztos jól fog esni a szomjas árusoknak, és kapsz érte tőlük valamit. Akár egy kis aprópénzt, akár édességet. Mit szólsz?
- Édesapám! Hol az a kanna? Máris indulok! – felelek csillogó szemekkel.
- Lassan a testtel, fiam. Jövünk mi is anyáddal. Néhány falubelivel muszáj megbeszélnem pár dolgot, ez kiváló alkalom lesz, hogy találkozzam velük.
Így hárman indulunk meg a főtér felé. Édeséket hamar szem elől vesztem.
Annyian nyújtják bádogbögréiket szomjasan felém, hogy gyorsan kiürül a kanna, hát visszasétálok a kúthoz.
- Nincs ez így jól, Mihály. Kora hajnaltól dolgozol minden nap, műveled a Tiszteletes úr földjeit. Én mosok és vasalok a plébániára, meg a módosabb emberekre a faluban. Mégsem tudtuk kimeszelni a házat a nyáron. Láttad, a gyerek is kinőtte a nadrágját, kéne venni neki egy újat. Ha lenne miből. Így nem mehet az iskolába. Semmi tápláló ételt nem tudok az asztalra tenni nektek. És még a körhintára sem ülhet fel, mert nem tudjuk kifizetni a jegyet rá.
- Tudom, Kató. Majd’ megszakadt a szívem délelőtt, olyan kérlelőn nézett rám Gergő a hinta előtt. De mit tehetnék? Szegény az eklézsia, Te is tudod.
- Igen. Tudom.
- Gyere, ott vannak Miklósék. Meg kell beszélnem velük a szürettel kapcsolatos dolgokat. Az idei jó termésnek ígérkezik. Hátha emel a Tiszteletes úr a járandóságunkon.
Igaza volt Édesapámnak. Mire végigérek az egész búcsúban, már legalább öt-hat kanna vizet megittak az emberek, és egy-egy kedves mosoly kíséretében kaptam cukorkákat, aprópénzt.
Mikor legközelebb a tér szélén találkozom Édesékkel, büszkén mutatom keresményemet. Apám barackot nyom a fejemre, elveszi tőlem a kannát, és kézenfogva a hintához megyünk.
2010. szeptember
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
