Cseppek
Ülök az asztalomnál és bámulok kifelé. Egyedül vagyok már az irodában, mindenki hazament. Késő van. Tudom, anélkül, hogy ránéznék az órára. Mozdulni sincs kedvem, csak nézem az ablakon kopogó esőcseppeket, és távolban a hegyet, melynek csúcsára ráült a szürke, morcos felhő. Jó volna tudni, mi fáj neki, miért sír napok óta egyfolytában. Akkor talán könnyebben viselném én is a nedves hideget, mely csontig hatol, és nem ereszt. Fázom.
- Gyorsan főzök még egy teát, aztán hazamegyek – mondom magamnak fennhangon.
Lassan kortyolgatom a méztől édes, finoman fűszeres, erős feketeteát, közben várom, hogy ritkuljon a vízfüggöny az ablak előtt. De úgy látom, a meteorológusok számítása ismét bejött: napok óta egyfolytában hullik alá a felhőkből a felgyűlt keserűség, zuhogó eső formájában. Lassan a kedvemre is rányomja bélyegét.
Belenézek az üres csészébe, pár pillanatig elkalandozik a gondolatom, majd leteszem, és elindulok. Jobb, ha nem gondolok férjemre és gyermekemre, akik sátorozni mentek a hegyekbe. Csak ideges gyomorgörcsöt kaphatok, fölöslegesen, hisz alig pár órája beszéltem velük. Tudom, hogy a sátor mostanra szétázott, de találtak egy vadászházat, ahová behúzódhatnak éjszakára, holnap pedig kocsiba ülnek, és este újra magamhoz szoríthatom őket.
Nem hoztam ernyőt. Itt úgyis mélygarázsban áll a kocsi, otthon pedig csak pár lépés a parkolótól a ház. Ráadásul szél is fúj, nem gyengéden, így ki is csavarja az emberek kezéből folyamatosan a fejük fölé nyitott gömbszeletkéket – látom az ablakon át. Belebújok hát ballonomba, kezembe szorítom a kocsi kulcsait, és lassan lefelé lépkedek a lépcsőkön.
Beindítom a motort, és rákanyarodok a parkolóház kihajtójára. Még a piros lámpánál állok, és bámulok ki az esőbe. Próbálok ráhangolódni a városi közlekedésre.
Mire végre hazajutok, félek, erősen megszaporodnak ráncaim és ősz hajszálaim. Mint gyakorlatilag minden hasonló esetben, az emberek többsége a gépkocsit használja esernyő gyanánt. Dugó van. Mindenütt. Bár nem sietek, mégis jó lenne otthon lenni már a meleg lakásban, a meghitt környezetben. Keresek valami kellemes hangulatú CDt és felhangosítom a zenét. Igyekszem jókedvre hangolni magam, és azzal múlatom az időt, hogy próbálom kitalálni, milyen emberek, milyen életek ülnek a bepárásodott üvegű ablakok mögött. Ám ebbe hamar beleunok, és már-már meditatív állapotba kerülök az eső monoton kopogása, valamint a hangszórókból áradó dallamok hatására, mire leparkolok a ház előtt.
Bár bíztam benne, hogy talán eláll az eső, mire hazaérek, hisz út közben már egészen elcsendesedett, hirtelen ismét viharossá fokozódik. Dörög és villámlik is. Kiszállni sem tudok a kocsiból. Leállítom a motort, és csend terül körém. Csak a haragvó istenek viszályának hangjai vesznek körbe. Nem félek. Fáradt vagyok. Nézem az utcákon néha át-átrohanó embereket, kutyákat, macskákat. Sajnálom őket, de segíteni nem tudok.
Van felénk egy mondás, nagyanyámtól hallottam gyakran gyerekkoromban. Májusi eső aranyat ér. De már július van. Miért a napok óta folyamatosan ömlő felhőlé??
2010. április
Megjelent az alábbi magazinban, 2010. júliusában:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
