Első látásra…
Hetek óta úgy éreztem magam, mint akit kilúgoztak. Űzött vadként járkáltam a világban. Annyi minden történt velem abban az időben, és úgy éreztem, képtelen vagyok úrrá lenni a bennem dúló káoszon. Pedig küzdöttem, a korábban jól bevált praktikákat sorra vettem elő a fiókból. Működtek is – átmenetileg. Éreztem, valami nagy változás gomolyog bennem. Változik a viszonyom a világhoz, az emberekhez. Letisztulnak lassan a dolgok, a felületes történetek pedig elhalnak. Nem voltam nyugodt. Meg kellett tanulnom az elengedést. És meg kellett élnem a fájdalmaimat. De biztos voltam benne, meg kell nyílnom valami új irányában is nemsoká. Gondok nyomasztottak, mégis próbáltam róluk tudomást sem véve, mosolyogva szembenézni a mindennapokkal, hisz attól, ha rosszkedvű vagyok, semmi nem fog megváltozni, legfeljebb még mélyebbre ásom magam.
Ilyen gondolatokkal érkeztem aznap is az irodába, majd megfőztem reggeli első kávémat. Miközben vidáman olvasgattam az interneten kedvenc fórumomat, idegen férfi lépett be az ajtón. Egy pillantással felmértem és véleményt formáltam róla – ahogy szoktam. Fehér ing, fehér nadrág, kezében egy nagy nylonzsák, telirakva a többi helyiségben összeszedett szeméttel.
Úgy látszik, új takarítót kaptunk – gondoltam magamban.
- Jó reggelt! – szólt a belépő.
- Jó reggelt! – válaszoltam udvariasan, de már vissza is tértem az imént olvasott oldalhoz, miközben mosoly játszott arcomon.
Azért szemem sarkából figyelemmel kísértem a fehérruhást. Nem véletlenül, ugyanis a belépésekor kialakult első benyomásom nem volt túl hízelgő rá nézve. Azt éreztem ezzel a férfival kapcsolatban, hogy képes lenne megfojtani a szomszédját. Talán már börtönben is ült egy ideig.
Mivel ekkor még csak külső alapján tudtam ítélni, nem is meglepő, hogy ez a kép alakult ki bennem. A férfi tipikus rosszfiúnak tűnt. Kopaszra borotvált fej, itt-ott néhány tetoválás a testén, és összességében egy kigyúrt, agyatlan kidobófiúra emlékeztetett. Miután kiürítette nálunk is a papírkosarakat és búcsúzva kilépett az irodából, egy megkönnyebbült sóhajt hallatva nekiálltam aznapi munkámnak.
Már-már el is felejtettem a pár nappal korábban történt közjátékot, hisz újra a rég megszokott idősebb nő jött délelőttönként, mígnem úgy egy héttel később már messziről láttam a folyosón reggel, hogy a Rosszfiú az ajtóban áll, és várja, hogy valaki végre kinyissa azt. Tudtam, hogy egyedül leszek vele, hisz kolléganőm szabadságon van. Heves szívdobogással léptem be az irodába, mögöttem a takarítóval. Pillantása perzselte a tarkómat – én legalábbis így éreztem. Mégis próbáltam meggyőzni magam: csak képzelődök. Mit akarna tőlem ez a férfi? És főként: miért akarna bármit is?
Mindketten tettük a dolgunkat: bekapcsoltam a számítógépet, beléptem a programokba, a Rosszfiú pedig kiürítette a kukákat. Azonban takarítós nap volt, így hosszabban elidőzött nálam, közben pedig beszélgetést kezdeményezett. Rá kellett döbbennem – immáron nem először –, hogy kár első benyomás alapján megítélni az embereket, ugyanis meglepően jó és választékos a stílusa – ha nem láttam volna mellé képet, azt gondoltam volna, egy tanult férfit hallgatok. Ráadásul a végtelenségig udvarias. Már-már Úr. Szigorúan tartotta a három lépés távolságot még csak véletlenségből sem szólt hozzám tegeződve. Meglepő kontrasztot nyújtott mindez a külseje után.
A beszélgetés során fény derült múltja néhány részletére. Többek között arra, hogy sokáig biztonsági őrködött, és itt valóban új, csak kb. két hónapja került a céghez.
De ami ennél sokkal furcsább, hogy nagyon ráhangolódott a hullámhosszomra, amire elég kevés ember alkalmas. Kérdezett ezt-azt, többek között a családi állapotomról, lakhelyemről, koromról, én pedig minden gondolkodás nélkül válaszoltam neki. Miért? Nem tudnám megmondani. Tán túlsággal egyedül éreztem magam a világban. Nemrég hagyott el a kedvesem, estéimet egyedül kellett eltöltenem. Barátaim is pont most utaztak el nyaralni. Kolléganőm már két hete szabadságon volt. Alig akadt a környezetemben valaki, akivel beszélgethettem volna. Élveztem, hogy végre valaki kíváncsi rám, odafigyel arra, amit mondok, és még válaszol is. Ennél többre akkor még nem gondoltam.
A pár perces csevegésből kiderült, hogy azon a környéken nőtt fel, ahol én épp akkoriban laktam, nagyjából be is határolta, melyik panelépület adhat otthont nekem.
Nemsoká végzett a Rosszfiú az iroda takarításával, búcsúzott és továbbállt.
Aznap este belevetettem magam a szervezésbe, hogy lekössem a gondolataimat. Barátaim épp az esküvőjükre készültek, és közös ajándék vásárlását terveztük néhányan. Böngésztem a neten, leveleket írtam, telefonálgattam. Ki is ment a fejemből ismét a benti beszélgetés, nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Egészen másnapig.
Bár az első találkozáskor az derült ki, hogy a kérdéses férfiember nem szeret abban az épületben takarítani, ahol én is dolgozom, mégis, innentől őt jóval gyakrabban láttam, mint kolléganőjét. Csak véletlen lett volna? Nem hinném… Ugyanis rádöbbentem, a tarkóperzselő tekintet nem csak képzelődés volt, ez a pasi akar tőlem valamit. Pár mondatos beszélgetésünket ugyanis így zárta le aznap a Rosszfiú:
- Mi a helyzet a férfiakkal? Minden rendben velük?
- Természetesen igen.
- Van legalább tíz?
- Ühüm, minden napra más.
- És engem mikorra ír be a naptárába?
- Mikorra szeretné?
- Mára?
Ezzel a lendülettel pedig búcsúzott és továbbállt. Nem nagyon tudtam mire vélni ezt az egészet, megdöbbenve bámultam utána, de csak a folyosó kongó ürességét láttam már. Nem akartam elhinni, hogy a kedves érdeklődése, az előző napi rövid beszélgetésünk mögött ez áll. Mindenesetre kezdtem élvezni a játékot. Nagyokat nevettem a röpke párbeszédeink alatt, amik innentől egyre gyakoribbakká váltak. Sőt, kifejezetten vártam a délelőttöket, mikor jön tisztába tenni az irodát. Ez ugyanis legalább némi színt vitt erősen elszürkült életembe.
Egyik reggel csalódottan vettem tudomásul, hogy a Rosszfiú helyett Magdika, a kolléganője jött hozzánk. Már végzett mindennel, mikor meghallottam a folyosón „udvarlóm” hangját. Kérdéseiből és hangsúlyából hallani véltem, próbál ürügyet találni, hogy hátrajöhessen abba az irodába, ahol én is vagyok, azonban minden kísérlete kudarcba fulladt. Mosolyt csalt arcomra a tudat, hogy látni szeretett volna, és ezzel egész napomat megédesítette. Tán még jobban is esett, mintha valóban találkozunk. Ráadásul ekkor döbbentem rá arra is, mennyire kellemesen mély, férfias a hangja a Rosszfiúnak. Vonzott a veszély, ami érzésem szerint körüllengte egész életét. Ennél mélyebbre azonban nem akartam ásni magam. Ő nem az a férfi, akire szükségem van, és én nem az a nő vagyok, akit ő keres. Mégsem állítottam le, bár pontosan tudtam, hogy a tűzzel játszom. De élveztem!
Ráadásul, ha szívemre tettem volna a kezem, akkor pontosan megfogalmazhattam volna már akkoriban is, ami nem sokkal később pengeélesen kikristályosodott bennem. Bár mindig is vágytam kalandra, titokban vonzott a veszély, de sosem volt elég bátorságom hozzá, hogy fejest is ugorjak bele. Ettől a kettősségtől éreztem magamban azt a változást, azt a káoszt, ami nyomasztóvá tette napjaimat. Hisz amihez volt bátorságom, nem elégített ki. Ami kielégített volna, azt pedig nem mertem megízlelni.
Ám azokban a napokban még nem volt merszem ezzel szembenézni, és vágytam, hogy újra találkozhassak kedvenc takarítómmal. Izgatott kíváncsisággal vártam, lesz-e következő lépés ebben a romantikusnak egyáltalán nem mondható, sokkal inkább a nyers fizikai erőn alapuló vonzalomban.
Délután a szokottól eltérő útvonalon mentem haza. Egy bevásárlóközpont előtt hat-hétévesforma kislányra lettem figyelmes. A bejárat előtti viszonylag tágas téren görkorcsolyázott. Láthatóan gondtalanul, vidáman kergetőzött, ügyesen kerülve ki a járókelőket. A másik görkorcsolyás szintén boldogan suhant, folyamatosan szemmel tartva a kis csitrit. A kedvesen komoly, jóvágású öregúr önfeledten játszott unokájával. Láthatóan megfiatalodott a nyári szünidőben rárótt gyerekfelvigyázástól, egész viselkedésére kiült a jókedv. Látványuk aznapra letörölhetetlen mosolyt vont arcomra.
Kezdett a világ kifejezetten színessé, vidámmá válni. A kolléga, aki akármiértis, de érezhetően érdeklődik irántam, a kedves családi jelenet az utcán, a simogatóan meleg napsugár, mely körülölel. Éreztem, ahogy egész kisugárzásom megváltozik, pozitívvá válik, és már nem szürke kisegérként, hanem igazi nőként közlekedtem az utcán. Annál is szembetűnőbb volt a változás, mert figyelmessé lettem az utánam forduló férfitekintetekre, az elismerő pillantásokra. Ez pedig nagyon sokat ér!
Csak néhány nap múlva láttam ismét a Rosszfiút. Ekkor kezdett konkrétabbá válni érdeklődésének iránya. Megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha egy reggel arra ébrednék, hogy csöngetnek, és ő állna az ajtóban. Nem nagyon tudtam mit válaszolni, latolgattam a lehetőségeimet. Mit is kéne egy ilyen kérdésre reagálni? Mondjam, hogy örülnék? Fene se akar felajánlkozni szexuális játékszernek. Mondjam, hogy nem kéne? Ezzel szalasszak el egy lehetőséget, hogy kicsit kikapcsoljam a gondjaimat, és kényeztetve legyek? Nagyon egyedül éreztem magam akkoriban, így hajlottam rá, hogy igent mondjak egy efféle invitálásra. Mi vesztenivalóm lehetett volna? Végül egy mosollyal válaszoltam csak a felvetett kérdésre.
Szombat reggel azonban valóban csöngetésre ébredtem. Először fel sem fogtam, hogy az érzékelt hang az ajtó felől áramlik felém, csak a második jelzésre tértem valamennyire magamhoz. Ekkor kipattantam az ágyból, magamra rángattam a köntösömet, és félkómásan ajtót nyitottam. Kerekre tágult a szemem a meglepetéstől. A Rosszfiú állt a küszöbön. Kedvesen rámmosolygott és megkérdezte, beengedem-e. Szinte gépiesen tártam szélesre az ajtót, ő pedig belépett mellettem a lakásba.
A konyhába invitáltam, gyorsan feltettem egy kávét, majd beosontam a szobába felöltözni, végül a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem álomtól kócos kinézetemet. Mire mindezzel végeztem, le is főtt az erős fekete, kellemes illata átjárta a lakást. Vendégem közben csészéket tett az asztalra, és épp tölteni készült, mikor visszatértem. Lehuppantam a másik székre. Ekkor döbbentem rá igazából, mi is történik velem. Rádöbbentem ugyan, de felfogni még mindig képtelen voltam. Itt ül velem szemben ez az idegen férfi, aki először félelmet váltott ki belőlem, most pedig minden gondolkodás nélkül beeresztettem a lakásomba. A lakásomba, ahol egyedül élek. Szorongás kezdett szétáradni idegeimben.
Gyors pillantást vetettem a faliórára, majd belekortyoltam a reggeli koffeinembe, hátha a csésze alján találok némi zaccot, amiből megjósolhatom a jövőt. Végül idegesen hajamba túrva így szóltam:
- Örülök, hogy meghívhattam egy kávéra, azonban férjem gépe egy óra múlva landol, indulnom kell a reptérre.
Majd felálltam, és kinyitottam a bejárati ajtót.
2010. szeptember
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
