Teker(g)és a Gemenci erdő mentén, illetve a Duna-parton

Hogyan is kezdődött?

Bevallom erről „éles, ölre menő vita” bontakozott ki Szami és közöttem. Egymást okoltuk a túra létrejöttének az ötlete miatt. Ő állította, hogy én vagyok az oka, én találtam ki az egészet… szerintem meg Ő volt a felbujtó. Most már mindegy, „kényszeredetten” letekertük, és még jól is éreztük magunkat.  

Az ötlet kipattanása után (bárki is volt az elkövető) nem volt nehéz összeállítani az útvonaltervet, illetve a látnivalókat kigyűjteni, összeírni. A túra egyik felét, amit már korábban bejártam, illetve már egy másik kidolgozott túra részletét kellett összeházasítanom, és kész is volt a nagy TERV, látnivalókkal fűszerezve.

Voltak kétkedők, akik el akartak minket tántorítani, „áááá arra nincs is bicajozható út, és nem is megyünk majd be a Gemenci erdőbe”. Köszönjük a bíztatást, a „lelkesítő lebeszélést”! Akkor is megcsináltuk, és a fentiek ellenére is nagyon tetszett!!!

A túrát, terveim szerint, csak kettesben akartuk teljesíteni. Ám Szami rábeszélt, hogy legyen ebből kiírt túra a Sétafikán. Na jó legyen… így a túra tényét én is elhintettem ismerősi körben. Így lett a létszámunk 5 fő. Illetve, még két fő, akik a kiírt határidő után jelentkeztek. Én úgy éreztem, hogy a cél érdekében mindent megtettem, aki időben jelentkezett annak intéztem szállást, vonatot. A későktől azt kértem, ha jönni szeretnének, a szállást intézzek el maguknak. Meg is adtam nekik azt a címet, ahol mi terveztük az éjszakát eltölteni.

A túrán bejárt útvonalunk:

 A túra számadatai:

A kirándulás előtt pár napot fent töltöttem kedvesemnél. Így a KALAND-nak pesti kiinduló pontról vágtunk neki. A már megszokott kora hajnali kelés, majd sötétben tekerés a kb. 16 km-re lévő Déli Pályaudvarig.

Reggeli kiegészítésként vettünk friss péksüteményeket. Ezek elpakolása közben befutottak útitársaink, azok, akik késve jelentkeztek. (Bár ne tették volna!)

Felpakolás a vonatra, majd irány a Gemenc! Az úton ismerkedés, beszélgetés. Lehet öregszem, egyre nehezebben tolerálom a „ki ha én nem, én értek mindenhez, bejártam a világot, mert annyi a pénzem, hogy…” típusú embereket. Így inkább most kidühöngöm magam, hogy a későbbiek során csak a „szépre emlékezhessek”.

Jó csapat lett volna, ha ezek (igen, jól olvasod: „ezek”) ketten nem csak elméletben tudtak volna bicajozni. Ne tudd meg, amikor még csak odafelé utaztunk, és amit már akkor előadtak... Kiderült, ők mennyire tudnak bicajozni!!! (Az általuk elmondottak alapján… bevallom én csak szeretek tekerni. De nekem ez is elég.)

Tán az mutat valamit a tudásukból, hogy én közel egy heti málhával megrakodva, a pesti héderelés miatt, ők pedig csak egy éjszakai cuccal... Szóval a tudásuk... Ketten tekertünk egy nem megerőltető, 24-27 km/h-s tempót. Nem átlagsebességet, csak tartósan (úgy kb. 7 km-en át) nyomtuk ennyivel. A 7 km-en 15 percet vertünk rá azokra, akik (elméletben) nagyon tudtak tekerni.

Egy beszélgetés során közölték Szamival. Szerintük mi nem láttunk annyit ezzel a rohanással, mint ők a kényelmes tempóval. Meggyőződésem, hogy én a saját tempómmal többet láttam a tájból, mint ők. Pl. a Sió-zsilipnél (Sió-Duna) megálltunk körülnézni, fotózni. Páran nézelődtünk, fotóztunk. Ők meg... beszélgettek, arról hogy.... vagy a Szekszárdi hídon ők áttekertek egy lendülettel, hogy alattuk ott van egy darab Duna, a táj... ehhhh mindegy...

Sajnos ez a „nem feltétlen akarom az ő tempójukat tartani, hogy tudjunk beszélgetni” hangulat érződött nálam és Szaminál. Nem vagyok ilyen, de most… lásd fent: öregszem, nem tolerálom azt, amit nagyon nem akarok. Így a csapat többi tagjára, a velük való beszélgetésre sem jutott annyi idő, mint máskor lett volna, hisz ők együtt tekertek. Sajnálom, elnézést is kérek tőlük ezért!!!

Szóval jöjjön a szép és a jó!

1. nap

Baja-Szekszárd

A túránk kiindulópontja Baja volt. A csapatunk egy része (Anett, Pisti, Bence) már várt minket az állomáson, ők Kaposvárról jöttek korábbi vonattal. Na jó, amíg mi megérkeztünk ők elmentek tekerni egyet. Így a valós találka az életmentő kávé után történt meg. Miután megittuk, vagy tán infúziósan bekötöttük a koffeint, elindultunk megkeresni a Gemenci erdőt.

Áttekerve a Bajai hídon. Na várj, nem is!!! A hídon megálltunk és fotóztunk, mi mást, mint a hidat, illetve a Dunát. Tényleg szép a „vén” Duna!

Szóval áttekertünk, majd kb. 15 km-t tettünk meg az 55-ös főúton, elég nagy forgalomban. Eszembe jutott, mi lehet itt, ha nem a hétvégén járunk erre? Pörbölyre beérve szinte a település elején megtaláltuk azt, amit kerestünk. A Gemenci ZRT által üzemetetett Ökoturisztikai Központot. A tervezett látnivalóink közül ezen a területen volt minden, ami számunkra fontos volt: 

• Nagyrezéti vadmegfigyelő hely (Az embertől nem félő gímszarvasokat és vaddisznókat lehet itt megfigyelni, fotózni.)
• Gemenci Erdei Vasút (A kisvasúton 30 km hosszan utazhatunk Európa legnagyobb ártéri erdejében. Kiinduló állomása Pörbölyön, az Ökoturisztikai Központban található, másik végpontja a Szekszárdtól 6 km-re lévő Bárányfok.)
• Arborétum (Hááát izé… maradjunk annyiban, nem hagytuk ki, megnéztük. De…)

Ami miatt leginkább bevállaltuk ezt a túrát, vagyis mit kellett volna tudnunk Gemencről:

Az 1990-es évek elején eredetileg (akkori) Jugoszláviával közösen tervezett nemzeti park a közben bekövetkezett változások miatt nem alakulhatott meg, így a Duna–Dráva Nemzeti Park 1996-ban csak Magyarország területén jött létre.

A nemzeti park a Duna Sió-torkolata és az országhatár, valamint a Dráva mentén helyezkedik el. A Duna–Dráva Nemzeti Park 1996-ban jött létre, több, már korábban is védetté nyilvánított terület beolvasztásával. Kiterjedése mintegy 50.000 ha. Így a védelem alatt álló területeken nagyon sokféle élőhely tanulmányozható.

Gemenc védettségét 1977-ben nyerte el. Ez a terület az ország legnagyobb, zömében erdővel borított ártere, melynek hossza 30 km, szélessége 7 km. Az ártéren a víz az úr, ennek megfelelő a növényzet is: a mélyebb területeken füzek, a magasabbakon nyárfák telepedtek meg, valamint itt él a cserjeszinten a galagonya és a hamvas szeder. Ezek a ligeterdők szinte megközelíthetetlenek, így remek búvóhelyet kínálnak a nagyvadaknak. A néha-néha víz alá kerülő részeken található a ritka fekete galagonya, a tavaszi csillagvirág. Gemenc mélyén szürke gémek, rétisasok, kerecsensólymok és békászó sasok találnak élőhelyet.

A gemenci erdőkben található a Gemenci Állami Erdei Vasút, melyen időszakosan gőzvontatású nosztalgia vonat is közlekedik.

Gemencet világhírűvé az ország legszebb, legértékesebb trófeáit növesztő gímszarvas-állománya tette. Rengeteg az őz és a vaddisznó is.

Gemenc területén „szárazodási folyamatot” indítottak be az 1810-ben megindult folyószabályozási munkálatok. Bár természetes jelenség volna a holtágak feltöltődése és a szárazodás, a szabályozott meder nem enged lehetőséget új ágak képződésének. Ezért várhatóan 2007-től világbanki támogatással revitalizációs programot valósítanak meg a területen.

Visszatérve kirándulásunkhoz: Kicsit körülnéztünk a kisvasútnál, az arborétumban (nem egy nagy durranás!). Majd következett a Nagyrezéti vadmegfigyelő, ahol „nem kicsit” elidőztünk. Ki így, ki úgy de jól lefotózta a gímszarvasokat, illetve vaddisznókat. Érdekes volt látni, hogy az erdei vadállatok egyáltalán nem félnek az embertől, így hagyták magukat etetni, simogatni, fotózni.

Ezzel is be lehet telni egyszer. Következett az utunk egyik „legbejövősebb” szakasza, az ártér mellett húzódó betonozott gát. Tiszta „tiszai feelingem” lett ettől az útszakasztól. Hosszú, embertől elhagyatott táj, betonozott gátkorona, csend, ahol csak a természet, és mi csaptunk zajt a surrogó kerekeinkkel. Áááá ezt le sem lehet írni, ezt át kell élni! Nem egyszer mondtam kedvesemnek… „Ez vár ránk a jövőre tervezett Tisza-túra 2.-n, kb. 220 km-en át.” Nem volt ellenére, várja, várjuk ezt a kalandot. (Ez volt a reklám helye!!!)

Kisebb tanácstalanság, illetve a Gemenci erdőben való tekerés után vadászoktól megtudtuk, hogy hol is kell lehajtanunk a Lassi Halászati Múzeum-hoz, ami a Duna egyik holtága közelében található. Ahogy lefordultunk, és a nevezett útnak is lennie kellett volna, jócskán állt az esős idő miatt kialakult talajvíz. Olyan „Dunai holtágas érzést” árasztva. Gondoltuk, lehet nem jól tudjuk, keressük meg az utat… így jól betekertünk az erdőbe.

Itt az általunk megzavart vaddisznócsordák hangosan röfögve adták tudtunkra nem tetszésüket, hogy zaklatni merjük őket. Az útra volt, aki nem is mert betekerni új, állítólag 26.000 forintos, drága, de extra jó külsőivel. Extra jó… de mire is? Arra, hogy legyen mivel dicsekedni??? Pedig a terepviszonyokkal még én is, a kimondottan keskeny országúti gumijaimmal, könnyedén megbirkóztam! És még jó, hogy nem értek a bicajokhoz, így el is hittem ezt a mesét, vagy legalábbis úgy tettem. (Ja! Bocs… megfogadtam, hogy nem bántom a két személy egyikét sem! )

Miután kiderült, hogy ez az út, nem az AZ út, visszafordultunk. „26.000 forintos külső” még mindig ott várt minket, ahol hagytuk. Megállapítottuk, hogy az igazi utat az a belvíz zárja el, amit korábban olyan jól megcsodáltunk. Hát így erről a nevezetességről lemaradtunk.

A gáton tekertünk tovább. A következő látnivalónk a Vízügyi Múzeum lett volna. (Lankóczi Vízügyi Kiállítóhely és szivattyútelep.) Tudtam, hogy ide előzetes bejelentkezés szükséges. Előtte napokban hosszas telefonálás után megszereztem azt a TUTI telefonszámot, akinél ezt megejthettem volna. Napokon át tartó próbálkozás ellenére sem sikerült ezt nyélbe ütnöm, pedig még reggel is tettem több kísérletet erre. Mindegy, lesz valahogy.

A múzeum előtt összevártuk a lemaradókat, majd lementem, és bekiabáltam: „Jó napot!”. Miután választ kaptam a köszönésre, elmondtam, mit is szeretnénk. Felvilágosítottak, hogy ide előzetes bejelentkezés szükséges. Mondom ez tök oké, hívtam is az egyik illetékes által megadott telefonszámot, ám azon hiába próbálkozok már napok óta.

Kiderült, hogy ez a telefonszám már nem él, rossz számot kaptam, így aztán telefonálhatok én folyamatosan, akkor sem veszik fel. Egy szónak is száz a vége, feltehetőleg a rossz telefonszám miatt, de mégis beengedtek minket, így körülnézhettünk. A gátőrtől részletes tájékoztatást kaptunk a múzeumban található, látható tárgyakról, fotókról. Ezt követően megtekinthettük a már nem működő szivattyútelepet. (Ez többet ért, mint a múzeum, még a gépek tetejére is felmászhattunk!) Kiderült, hogy a hajdani épület-, gépmonstrumok helyett ma már elég négy darab kis szivattyú a korábbi feladatok ellátására. Jócskán elidőztünk itt is, fotózás, nézelődés. Érdemes volt itt megállni, és azt hiszem, hogy szerencsénk is volt, hogy a gátőr végül bejelentkezés nélkül is fogadott minket, illetve, hogy egyáltalán otthon volt. Lásd fent: szerencsénk volt, de az is kell egy túrához!

Búcsúzás előtt felfrissítettük ivóvízkészletünket, és ismét irány a gát! Kb. 10 km-es táv várt ránk a következő látnivalónkig, a Keselyűsi Csárdáig. A gáton ismét elkapott a „tiszai feeling”! A gátak magánya, a táj, a látnivaló, mind-mind ezt az érzést erősítette bennem, amit igyekeztem is megosztani Szamival. Nem tudom, hányadszor mondtam már el ezt az érzést. Megnyugtatott, jövőre… „ha nagyon akarom, azért elkísér a Tiszára”!

Ezen a távon megint kiéltük tekerési vágyunkat, és sajnálatos módon ismét elhagytuk társainkat, a Keselyűsi Csárdánál vártuk be Őket. A várakozás ideje alatt megettük szendvicseinket, megittunk pár pohár üdítőt, mire jópár perc elteltével befutottak a lemaradók is. Nem mondom, hogy kevés időt szántunk a pihenésre, és nem igazán magunk miatt. Majd irány a szállásunk! Irány Szekszárd!

Kb. félúton elhaladtunk Bárányfok mellett, ahol megnézhettük… volna… az itt található nevezetességeket. Pl. Vadászati kiállítást, „Bárányfoki tanösvény”-t, valamint „Élet az ártéren” című kiállítást. Sajnos ezeket, közös megegyezéssel, de kihagytuk. A belépő nem drága volt, hanem horribilis. Kiderült, ők 20 főre optimalizálták a belépők árát. Ebből az összegből nem hajlandók engedni. Megnézheted te egyedül is… ha befizeted a 20 fő belépőjét. Hát így elmaradt…

Szekszárdra beérve megkerestük a szállásunkat. Megbeszéltük, hogy gyors lepakolás és irány a közeli étterem, ahol megnézzük, elég hideg-e a sör. Ha megfelel akár a vacsoránkat is itt fogyasztjuk el.  

Azért megint csak kiderült, hiába beszélünk meg valamit, mindig vannak kihúzók. Na mindegy. Páran a lepakolás után elsétáltunk a közeli vendéglőbe. És igen!!! A sör kellően hideg volt.

Miután befutottak a lemaradók, volt aki megkóstolta a szekszárdi hegy levét, volt aki maradt a sörnél. Megbeszéltük, hogy a sör/bor elfogyasztása után megnézzük Szekszárd nevezetességeiből azt, ami belefér az időnkbe.

Egy intermezzo az elméleti bicajosokról, vagy másként fogalmazva a „26.000 forintos gumiról”. Mivel… ugye ők „közösségi emberek”, máshol foglaltak szállást, mint mi, mert miért is ne? Majd nekiálltak „tünölődni”, hogy ők másnap jönnek-e velünk, vagy külön utakat fognak járni. Így nem tudják, holnap… ha lesz kedvük.. velünk jönnek-e. Ha velünk jönnek, hol találkozunk. Én ezt rövidre zártam, „ha velünk jönnek, holnap 10.00 órakor indulunk a Keselyűsi Csárdától. Vajon titkot árulok el, ha azt mondom, hogy nem szeretem az ilyen irányú kihúzást? Ha nem tetszik a kiírt túra, minek jön el? Illetve az elején most is elmondtam, nem vagyok ellene a más, a plusz programoknak. Egy dolog a szent, a vonatindulás. Ebből nem engedek. A vonatot el kell érni! És ha még folytatnám nevezettek „viselkedéselemzését, az emberi kapcsolatok mibenlétéről”, azt hiszem te is ledöbbennél ha leírnám a valót… de nem teszem!

Szóval Szekszárd… minimális városnézés. Majd irány vissza az étterembe, ahol elfogyasztottuk jól megérdemelt vacsoránkat! Jó hangulatú beszélgetés, finom vacsora, napi kalandok felelevenítése. Majd eljött a pizsamaosztás ideje. Már aki hozott magával.

2. nap

Szekszárd-Baja

Még előző nap, illetve reggel is megállapítottuk, hogy Szekszárd szép város, ide vissza kell térni, körülnézni! Sajnos megint csak bebizonyosodott, hogy a tartós nézelődés, és a tekerés nem mindig jár együtt. Most sem volt erre idő, így visszavár minket Szekszárd!!!

Reggel nem keltünk korán, így kényelmes vásárlás a közeli boltban, reggelizés, készülődés. A megbeszélt időpontban találkozó a szállás előtt. Csapatfotó, majd irány a tegnap már bejárt Szekszárd-Keselyűsi Csárda útvonal.

Bevallom… Keselyűstől az útvonal innen ismét a „tiszai feelinget” erősítette bennem/bennünk. Semmi olyat nem tudok leírni, amit az előző nap nem említettem. „A gáton ismét elkapott a „tiszai feeling”! A gátak magánya, a táj, a látnivaló, mind-mind ezt az érzést erősítette bennem, amit igyekeztem is megosztani Szamival. Nem tudom, hányadszor mondtam már el ezt az érzést. Megnyugtatott, jövőre… „ha nagyon akarom, azért elkísér a Tiszára”!” Szóval, ami tuti jövőre ismét Tisza.   

Keselyűstől az utunk lényegében Bajáig ilyen monoton, ám számomra mégis szép környezetben vezetett. Ezt a monotonitást tán csak a Sió-zsilip, illetve a szekszárdi Duna-hídon való áttekerés, illetve az itt megtekinthető látnivalók szakították meg. És itt utalnék vissza, hogy ki mit is lát a „mi rohanó tempónk” mellett. Megálltunk, MI fotót, fotó után kattintgattunk, pl. a Sió Zsilipnél, míg „különcék” leálltak… beszélgetni. Ja… hogy ez a Sió Zsilip, amit ritkán lát a vidéki pógár’ (mégha pesti is!). Kit érdekel? De milyen jót lehet itt beszélgetni!!! Ezt a mesét megismételhetném akár a szekszárdi Duna-híd kapcsán is. Megállni, körülnézni? Áááá minek, hisz Pesten is ez a Duna folyik el. És amúgy is, ha ő otthon van, ezt a vizet előbb látja, mint te, aki ide jössz és azért izzadsz meg a nyeregben, hogy ezt láthasd!

Azt hiszem, erről a tájról, a tekerésről, hiába írnám le az igazat: „szép, csodálatos, gyönyörű útszakasz volt”! Nem hiszem, hogy visszaadná az itt átélt látványt, élményt. Szerintem többet mond ezer szónál, ha megnézed az általunk készített fotókat a honlapunkon, az alábbi helyeken:

(Ha elkészülnek: Szami fotóinak a linkje kerül majd ide.)

(Ha elkészülnek: Hege fotóinak a linkje kerül majd ide.)

És itt esett meg a már említett részlet: ketten tekertünk egy nem megerőltető 24-27 km/h-s tempót. Nem átlagsebességet, csak tartósan (úgy kb. 7 km-en át) nyomtuk ennyivel. A 7 km-en 15 percet vertünk rá azokra, akik (elméletben) nagyon tudtak tekerni.

Pár helyen megálltunk pihenni az élő Duna mellett. Vajon miért jönnek nekem be ennyire a „vizes” helyek? Na mindegy, nem először, és remélem nem utoljára állapítottam meg, hogy a Duna, annak környéke, látványa továbbra is szép, látványos. Mi nagyon is élveztük ezt a túrát, hogy más nem ezt látta benne, vessen magára!

Bajára beérve még bőven volt idő a vonat indulásáig. Közösen megbeszéltük, hogy a nevezetességek megtekintése helyett inkább (az általam már korábban felfedezett vendéglőben, melynek terasza a Sugoivicára néz) elfogyasztunk egy kiadós ebédet a Petőfi szigeten. A hely nevét nem írnám le, mert…

A vendéglőt könnyen megtaláltuk, teltház, de ígéretükhöz híven 15 percen belül lesz asztalunk. Ezzel nem is volt gond, 15 perc = szabad asztal. Majd jött a rendelés felvétele, ahol közölték, hogy a teltház miatt a kajára várni kell bő 1/2 órát. Semmi gond van időnk. Majd jött a rendelés.

Az italokat, és azoknak, akik kértek levest, ezt ki is hozták időben. És… vártunk…. és vártunk… és még mindig csak vártunk…

Úgy bő másfél óra után elkértem a számlát fizettünk és távoztunk. Valamiért ez nem tetszett a pincérkisasszonynak. Vajon miért is? Ha az elején szól, akkor keresünk más egységet. Na mindegy. Az igazság az, hogy én Szami fele levesét betoltam, így nem voltam annyira éhes. Nem is bosszantott fel a dolog annyira, mint amennyire ez tűnhet. De ezt a fajta vendéglős nézetet nem osztom. Azt hiszen, a jövőben, ha erre járok, más egységet fogok kipróbálni!

Elindultunk az állomásra. Persze, megint volt, aki hangemberként elmondta, ők nem azzal a vonattal jönnek amivel eredetileg is tervezték, ők még tekernek egyet (a végén kiderült… elméletben sikerült is).

Az állomáson tájékozódás, vonatunk már bent állt, felpakolás, majd búcsú Szamitól, hisz ő most Pestre utazott, és a mi vonatunk indult előbb.

Hazafelé úton semmi érdemi nem történt velünk. Meleg, beszélgetés, átszállás, hazaérés, búcsú.

Szamitól később megtudtam, hogy az „elméleti bicajosok” mégis befutottak a kiírt vonathoz, így némi könnyebbséget jelentett számára a hazaúton a bicaj fel-, illetve lepakolása.

A „nem tetszik” részek ellenére is úgy érzem, ez is jó túra volt. Meg is beszéltük, hogy ezt akár egy napba is érdemes lenne belesűríteni. Kb. 60 km a gátakon. Csodás tájakon, egy olyan csapattal, akivel ezt lehet is teljesíteni? Miért is ne? Mehetünk! Mikor indulunk????

Szóval ezt a túrát bárkinek csak ajánlani tudom! Szép tájon, tele látnivalóval, lényegében sík terepen, akár gyerekkel, családosan is teljesíthető.

Láttam pár emberen, hogy nekik is tetszett ez a túra. A többiek? Na ez az, ami nem igazán érdekel! Na bumm! Max. többet nem tekernek velem. Ekkora veszteséget, ha nehezen is, de elviselek!

Én úgy érzem: Kár lett volna kihagyni ezt túrát!!! 

Kaposvár, 2011. augusztus 24.

Hegedüs László

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés