Fekete – Repülő

  2013.05.11.

(készült: 2012.05.14.)

Akkor induljunk a kályhától.  Tavaly ilyenidőtájt volt egy nagyon szép túránk Gyulaj környékén, ahol az út egy része csendes, hangulatos, sorompóval elzárt erdészeti betonúton vezetett.

Már majdnem a túra végén jártunk, mikor Regöly határában, a mező közepén, felfedeztem egy romtemplomot bal kéz felé. Már akkor mondtam, hogy szeretném, ha a következő évben szerveznénk egy túrát ennek megtekintésére. Nézegettük is a lehetőségeket, ki is alakult egy útvonalterv, egy túralehetőség. Szakályig vonatoznánk, így ellenkező irányban indulnánk, mint a tavalyi túrán. A romtemplommal kezdenénk (amiről internetes kutakodások alapján kiderült, hogy út sem vezet hozzá, a mezőgazdasági terület közepén található, így tökön-babon át lehet csak megközelíteni), majd megtekintenénk a Pacsmagi-tavakat, és ezután következne a már bejárt erdészeti betonút. Utána balra fordulva egy, a tavalyihoz képest rövidebb úton térnénk vissza ismét Szakályba. Így egy körtúrává alakítottuk volna az aznapi programunkat.

Az erdészeti betonútra Hege tavaly e-mail-ben kért „behajtási engedélyt”, ami nélkül nem is engedtek volna minket be. Így előrelátóan, a túra előtt kb. másfél héttel, idén is megírta a levelet az illetékes erdészetnek. Gyakorlatilag a válaszuk és engedélyezésük Hegéhez mélben való befutásával egyidőben bogarásztam az Elvirát, mert beugrott, hogy hogy is állunk most az azon a vonalon lassan két hónapja folyamatosan tartó vágányzárral??

És amitől féltem, sajnos be is igazolódott. A túra hétvégéjén még mindig tart, aktuálisan Dombóvár és Kurd között. Elkeseredtem, mert erre a túrára nagyon vágytam. Mivel a bicajaink Kaposváron voltak éppen, mindenképp onnan kellett indulnunk, így viszont Szakály elérhetetlen távolságba került. Nézegettem, forgattam a térképet, hátha lenne valami lehetőség, hogy megváltoztatjuk az útirányt, a kiinduló-célállomást, letekerjük a vágányzáras részt, vagy mit-tudom-én. Minden ötletem kudarcba fulladt, mivel a tervezett kb. 65 km-es túrát 90 km alatt nem tudtam kihozni, ráadásul vonathoz (vagyis időhöz) is voltunk kötve, nézelődni is akartunk volna, így sehogysem fértünk bele a lehetőségekbe.

Másnap jött az „isteni szikra”! Telekocsi! Mivel Kaposvárról amúgy is csak négyen mentünk volna, kértem Drágámat, írjon már körbe a két bejelentkezett túratársunknak, hogy valamelyikük tud-e esetleg olyan kocsit szerezni szombatra, amin van tetőcsomagtartó, és rendelkezik kerékpárszállító sínnel is, szám szerint négy darabbal. Nem jött össze. Egy bringás utánfutót ugyan elvileg tudott volna Ani szerezni, mivel a mi kocsinkon vonóhorog sincs, így maradt a B-verzió. Pacsamagi-tavas, felfedezős túra bizonytalan időre való elhalasztása (valószínűleg szeptemberre fogjuk beiktatni a táncrendbe, mert végleg kihagyni semmiképp sem szeretném), helyette új, vonatot igénybe nem vevő túraútvonal kitalálása. Meg kell mondjam, nem egyszer átkoztam el a MÁV-ot….

Drága felsorolt kapásból néhány szóba jöhető, környékbeli túracélpontot, melyek közül Göllére szavaztam, mivel ott még nem jártam. András nem volt gépközelben ezeknél a méleknél, így ő nem írt semmit, viszont tőlem függetlenül Ani is Göllét választotta, így eldőlt az úti cél. Itt a Fekete István Múzeum található, melyet az író szülőházában alakítottak ki. Majd jött Hege ötlete, hogy Dombóváron is van egy Fekete István Múzeum, akkor menjünk be oda is. Felcsaptam a netet, az ottani térképet, mert gyanús volt nekem, hogy ha arrafelé vagyunk, akkor vagy oda, vagy vissza, de Taszárt is útba kell ejtsük. És tényleg! Rögtön szóltam Hegének, hogy akkor szervezzük már bele a programba a taszári Repülő Múzeumot is, hisz terveztük, hogy egyszer ezt is megnézzük. Na most itt a kiváló alkalom! Nem kellett kétszer mondani neki.

A túra előtti hétvégén aztán nézegettük a térképet, merre is legyen az útvonal, körtúrát csináljunk, vagy csak valami oda-vissza megoldás legyen. Közben eszébe jutott Hegének, hogy Zimányból van egy földesút, ami Gölle közelében ér ki a közútra. Én meg Gölle után találtam egy másik földesutat, ami Dombóvár felé visz. Ezekkel jelentősen rövidíthetőek lennének a távolságok, és tán más lenne a táj is onnan nézve. Még vasárnap délelőtt, mivel úgyis épp Kaposváron voltunk, nyeregbe pattantunk, felderíteni a zimányi terepet, hogy tényleg van-e az az út, járható-e, milyen állapotú. Itt korábban már járt Hege, bár az ellenkező irányban, jó pár évvel ezelőtt, és fel akarta frissíteni az emlékeit, hogy ne a túra során kerüljünk esetleg „cikibe”. Mivel amúgy is akartunk aznap kicsit bringázni, hát összekötöttük a kellemest a hasznossal. Tapasztalatunk: csontszárazra, kőkeményre szikkadt, rázós, de jól járható földút, kb. 5 km hosszan. Simán bevállalható. Ebből valószínűsítettük, hogy a másik, mely kb. 10 km lehetett a térkép szerint, szintén használható lesz. Ez alapján Drága megcsinálta az útvonaltervet (netről kimásol, cégnél kinyomtat), összeállítottuk a túrakiírást, a kellő helyeken módosítottuk is a meghirdetett programot, és a két bejelentkezett túratársunknak (valamint egyéb ismerőseinknek) kiküldtük az erről szóló értesítést.

Közben persze értesítettük a gyulaji erdészetet is, hogy ne várjanak minket, valamint a három múzeummal is egyeztetésre került, hogy nyitva vannak-e, mennyibe kerül a belépő, és kb. mikorra tervezzük az érkezést.

És eljött a nagy nap reggele! Túrakiírásunk szerint gyakorlatilag a ház előtt volt a találkapont, hisz azon az úton kellett elhagyni a várost, így nekünk alvás szempontjából volt egy kis „forunk” a társasággal szemben, mely végül Ani kollégájával, Palival, öt fősre duzzadt.

És jött az első arculcsapás. Hideg van. Éjjel esett. Ekkor még nem gondoltam persze semmi rosszra, csak hogy jobban fel kell öltözni, és nem lesz szükség a naptejes flakonra.

Zimányt elhagyva rátértünk a földesutas részre. Na, onnantól jött a fekete leves, egy kb. 5 km-es kínszenvedés! Ugyanis pár méter után elakadtak a biciklik, legalábbis négy. Hege nagyon tudta a csíziót, mert ő jódarabon még nyeregben maradt, és tudott tekerve haladni. Mi ketten lányok viszont csúnyán lemaradtunk, a fiúknak a tolás is gyorsabban ment, mint nekünk. A sár vastagon ráragadt a cipőkre, kerekekre, és felhalmozódott a fékeknél, a sárhányók alatt. Pár méter után a hátsó kerék már meg sem mozdult a sok ráragadt szutyoktól. Időről időre megálltunk Anival ezt kipiszkálni, de teljesen fölöslegesnek bizonyult. Közben meg a szúnyogok is támadni készültek. A sár nyomása, a piszkálgatás még azt is elérte, hogy az első sárvédőm tartópálcája kétszer is lepattant a helyéről. Nem kevésszer k.anyáztunk mindannyian, mire átevickéltünk ezen az amúgy kellemes, szép részen. De azzal bíztattuk magunkat, hogy legalább most nem esik!  Egyébként Palinak volt később a legkevesebb dolga a gép tisztogatásával, mivel ő viszonylag hamar vállra kapta a cuccot, és inkább vitte, mint tolta.

A hátsó kerekem annyira beállt a sártól, hogy – főleg a kissé emelkedős részeken – egyszerűen kifarolt, ment, amerre ő akart. A helyenként bokáig érő mocsokban meg én is csúszkáltam össze-vissza. Csak abban reménykedtem, hogy legalább nem ülök seggre, és nem leszek koszosabb, mint egy kismalac. Mikor már a három fiú kiért az aszfaltra, és az utolsó métereket tettem meg a sárban, annyira kifarolt a biciklim, és annyira kibillentem az egyensúlyból, hogy a célegyenesben csak kicsin múlt, hogy el nem taknyoltam. Viszont Ilike hátat fordított a csapatnak. Mondta is Drága, hogy nem arra megyünk tovább. Én meg közöltem, hogy nekem még nem volt elég, teszek még egy kört ezen az 5 km-es részen.

Miután mindannyian kiértünk az aszfaltra, és nagyjából levakartuk a sarat a fékekről, kerekekről, sárhányók alól, megbeszéltük, hogy inkább kerülünk, de nem vállaljuk be a másik, ennél kicsit hosszabb földesutas részt, maradunk az aszfalton. Bár valamivel hosszabb így, de tuti, hogy gyorsabb lesz. Végül kb. negyedórás késéssel a tervezetthez képest befutottunk Göllére, Fekete István szülőfalujába, ahol a szülőházában múzeum működik. Gyorsan ledobtuk a küszöbön mocskos cipőinket a tárlatvezető hölgy szörnyülködései közepette, és bementünk a nemrég frissen padlózott és felújított házba. A bent lévő csoportnak még épphogy csak elkezdődött az idegenvezetés, így gyakorlatilag semmiről nem maradtunk le!

Egy biztos… az tárlatvezető hölgy szeret beszélni! Viszont érdekes dolgokat mondott, és maga az épület is szépen be van rendezve. Ha valaki jár arrafelé, mindenképp érdemes bemenni, azt mondom! A múzeum után kimentünk a helyi temetőbe is, ahol 2004-ben újratemették Fekete István írót, feleségét, és itt vannak elhelyezve Bogáncs kutya hamvai is. Miután ezeket megtekintettük, elköltöttük ebédünket, közben Hege lerendezett két telefont. Mivel a sár miatt is csúsztunk picit, ráadásul a néni is többet beszélt, mint gondoltuk volna, a tervezett dombóvári és taszári érkezésünket másfél, másfél órával el kellett halasztanunk, ezt pedig jelezni kellett a ránk váróknak.

Innentől kezdve már nem volt különösebben kalandos az út. Kellemes „pucoktúrások” (by Hege = emelkedők), lejtők, körülöttünk mezők, szántóföldek, erdők, akácosok, kisebb-nagyobb faluk, és mocsokrossz bicikliutak váltogatták egymást.

Következő állomásunk Dombóváron volt, ahol megnéztük a másik Fekete István Múzeumot, ami ismét mezítlábas látogatásra sikeredett, és ugyanúgy osztatlan sikert aratott csapatunknál, mint Gölle. Érdemes volt mindkét helyet felkeresni, más-más információkat kaptunk, más-más dolgokat láttunk kiállítva. Ja, és itt volt egy élő Bogáncs-kutya is az udvaron!

A látogatás után csapatunk megfogyatkozott. Pali már reggel, indulás előtt kérdezte, mikorra várható, hogy visszaérünk Kaposvárra, mert neki még családi programja van délután. Úgy számítottuk, hogy Taszárig velünk jön, de ott a múzeumot kihagyva hazahúz. Időbeli megcsúszásunk miatt végül már Dombóvártól egyedül nyomta le a távot. Mi ráérősre vettük a figurát, mivel Taszárig még túl sok időnk volt. Inkább lájtos tekerés, mint semmittevés a kapu előtt.

További utunk elvezetett a dombóvári temető mellett, így privát programként oda is beugrottunk, mert párom anyai nagyszülei ott vannak eltemetve. A többiek is bejöttek velünk, és a sír megragasztásának ellenőrzése után energiáinkat csokievéssel pótoltuk.

A nap hátralévő részére már csak egy Taszár maradt, viszont elég sok időnk volt még (Dombóváron kevesebb időt töltöttünk a kalkuláltnál), így nem nyomtunk nagy tempót, és útközben minden útbaeső (kettő darabot jelentett) benzinkútnál megálltunk, hátha lenne kocsimosó, hogy a sarat leveressük a gépekről. Nem volt szerencsénk…

Taszáron leparkoltunk a laktanya bejáratánál, csoportképet készítettünk, megettük maradék szendvicseinket, letelepedtünk a langyos aszfaltra, így vártuk helyi idegenvezetőinket. Két idős úr érkezett, ők kalauzoltak a reptér területén. Mindkettőjük ezen a katonai bázison szolgált, kiszolgáló személyzetként. Először megnéztük a bejárat közelében a kültéri kiállítás vadászrepülőgépeit, majd elindultunk hátra a laktanya belseje felé. Közben persze meséltek nekünk. Többek között azt, hogy három étkező volt, gyakorlatilag egymás melletti épületekben. Mert, ahogy fogalmaztak, volt olyan, akinek lecsókolbász jutott, volt, akinek turista szalámi, volt, akinek téliszalámi. A tiszteknek díszebéd, a kiszolgáló személyzetnek díszszemle, a bakáknak díszmenet. Találónak tűnik!

Végül megpillantottuk a Múzeumot (Végre, hisz ide készültünk!!!). Egykor az amerikai katonák részére ökumenikus imaházként funkcionáló épületben lebontották az oltárt, és itt rendezték be a múzeumot. Irdatlan mennyiségű repüléssel, katonasággal kapcsolatos anyag van ott kiállítva. Zászlók, váll-lapok, egyenruhák, katonai repüléssel összefüggő berendezések, fotók, meg amit még el tudtok képzelni! A legjobb, hogy van bent egy kiszuperált katapultülés is, amibe be lehet ülni. Mikor közölte a két úr, hogy ha valaki akar, beülhet, belekötözik, kap sisakot is, már adtam is Drágám kezébe a fényképezőgépemet, tettem le a táskámat, szemüvegemet, és mentem „próbababának”. Hege persze rögtön közölte fennhangon: biztos volt benne, hogy élni fogok a lehetőséggel.

Miután itt is körbesétáltunk, mindent megcsodáltunk, lefotóztunk, elhagytuk az épületet, a laktanyát, és hazafelé vettük az irányt. Indulás előtt még mondtam Hegének, hogy bár kib.szott velünk a MÁV, de összességében mégis jól jártunk. Azt a túrát költözés után Pestről is meg tudjuk csinálni, ami most elmaradt, viszont ha most nem megyünk el Göllére, Taszárra, lehet, hogy én sose jutok el ezekre a helyekre, és neki is kimaradt volna a Repülő Múzeum, hiába szerettük volna megnézni ezeket.

A városban elbúcsúztunk túratársainktól, akik még kerestek bringamosó benzinkutat, mi pedig rögtön hazatekertünk. A sárkoloncoktól csak másnap reggel szabadítottuk meg gépeinket. Szépen lesuvickoltuk, letörölgettük, leolajoztuk őket.

Jó túra volt ez is, szokás szerint. Ha valaki jár azon a környéken, keresse fel a múzeumokat!

A nap mérlege számokban:

•              megtett táv:                   73,84 km
•              tekeréssel töltött idő:    4.29.32 h
•              átlagsebesség:               16,4 km/h
•              max. sebesség:              42 km/h

A túráról fotók is készültek, melyet az alábbi helyen tekinthetsz meg:

Szami fényképalbuma megtekinthető: ITT.

Hege fényképalbuma megtekinthető: ITT.