Meglepetések
Móni általában nem sokat törődött a múló idővel, szaporodó ráncaival, ősz hajszálaival. Ha tükörbe nézett, mindig egy kedves, helyes pofi mosolygott rá vissza.
Aznap mégis rossz érzéssel töltötték el a gyülekező szarkalábak. „Öregszem – gondolta fáradtan. – Harminc. Mennyire rettegtem ettől nemrég! Holott semmivel sem másabb, mint akármelyik korábbi. Legfeljebb mostantól nem vénülök tovább – mosolyodott el a képtelennek tetsző lehetőségen. – De nem is a korom. Csak ez a fojtogató, kínzó magány! Ettől nem tudok szabadulni!” – szorult el torka.
Napközben szinte folyamatosan pittyegett a mobilja. Ismerősök, barátok, rokonok – mindenki gratulált, aki számít. Virtuálisan.
Messze élt családjától, barátaival pedig hétvégére szervezte a „Nagy Ünneplést”. Így ezt az estét is Grafittal, szürke kandúrjával kell eltöltenie. Lassan saját magát is egy szürke senkinek érezte. Szürke lakásban szürke macskával szürke lány. Micsoda regénytéma lehetne! „Felbontok majd egy üveg bort, és két pohárba töltök belőle. Illúziónak! Benyomok valami szívfájdítóan szép romantikus filmet, pattogatott kukorica a mikróból. Tisztára, mintha moziban lennék a szőke herceggel” – fintorgott keserűen.
Többnyire jól viselte társtalanságát, de időnként nehezen tudta átmenetinek tekinteni ezt az állapotot. Most pedig éppen „időnként” volt.
Legalább a barátnőjével beülhetne valahová egy kávé mellett locsogni! Miért ilyenkor osztják Katát éjszakai műszakra?
A munkaidő végéhez közeledve Móni egyre vacakabbul érezte magát. Túlcukrozott kávéja kortyolgatása közben azonban megszólalt a telefonja.
Boci-szemeket meresztett a kijelzőre. „András... András? Hogyhogy eszébe jutottam? Pont ilyenkor! Biztos csak mellényúlt. Az nem lehet, hogy engem keres!” – a döbbenettől szólni sem tudott, némán emelte füléhez a készüléket.
– Boldog születésnapot! – hallotta a mindig mosolygós hangot.
– Köszönöm szépen – nyögte ki némi hallgatás után.
– Lenne kedved este velem vacsorázni? Érted mennék a munkahelyedre, ha nincs más dolgod.
– Ö… ötkor végzek – felelte zavartan.
– Rendben, ötkor várlak a kapunál. Szia!
– Szia.
„Mennyi az idő? Fél öt? Jézusom! Mindjárt itt van! Mióta is nem láttam? Rohannak a napok! Jó régen volt, hogy utoljára találkoztunk! Gyerünk! Mosdó, smink, frizura. Istenem! Miért ezt a pulcsit vettem fel reggel? A másik sokkal szexibb lett volna. Úgy nézek ki, mintha egy ócska zsákot húztam volna magamra. Hogy álljak egy ilyenben A Pasi elé? Pont ma? Ennyi idő után? Tusolni kéne. Hajat mosni! Hogy lehetett ennyi eszem reggel? Hogy dönthettem ezek mellett a trampli cuccok mellett? Miért nem éreztem a ’csak-azért-is-megmutatom-hogy-milyen-jó-nő-vagyok’ késztetést? Sikítanom kell a hülyeségemtől!
Idő? Háromnegyed öt. Oké. Mély levegő, lazítás, mosoly. Vagyok, amilyen vagyok. Indulás!” – még egy gyors pillantás a bejárati ajtón tükröződő arcmására, majd mosolyt erőltetve kilépett az épületből.
András ott állt a sarkon. Mint évekkel ezelőtt, amikor első munkanapját töltötte. Akkor a haverjával beszélgetett. Most őt várta.
A férfi magától értetődően karolta át vállát, ő pedig hozzásimult, úgy sétáltak el a szomszéd utcában parkoló autóig. Olyan édesen bizsergető volt minden!
Vacsora után Móni látta, hogy több „nemfogadott” hívása is volt, valaki pedig üzenetet is hagyott a hangpostáján. Nem törődött vele. Nem akarta ezt a vibráló, meghitt hangulatot elrontani, inkább beült a kocsiba. Lehunyt szemmel hallgatta kedvese mély, férfias hangját.
– Próbáljuk meg újra. Hiányzol! – hallotta Andrást.
„Erre a mondatra vágyom, mióta nem vagyunk együtt! Azóta minden férfiban, minden aprócska kalandban téged kerestelek! Biztosan álmodom. Kinyitom a szemem, és otthon vagyok Grafittal. Ekkora ajándékot nem kaphattam! Nem létezik!”
Felpillantva vörös, zöld, barna leveleket látott a macskakövön, a fák ágain. A járdákon színes kabátokba burkolt emberek siettek valahová. Hiába kereste, szürke színt sehol nem látott!
És ott ült a kényelmes sportautóban!
Fejét lassan a férfi felé fordította. Látni akarta az arcát, szemét. Még mindig félt: ha megszólal, szétfoszlik a varázs.
András tudta, hogy a lány néhány hete szakított az ügyeletes lepedőbajnokkal. Közös barátaik pedig folyton azt magyarázzák, mennyire rossz döntést hozott akkor. Móni még mindig visszavárja.
– Boldog Születésnapot, csibém! – Gyengéden maga felé fordította a lány arcát, könnyű csókot lehelt szájára, aki mohón tapadt a rég nem ízlelt ajkakra.
Feldorombolt a motor és besoroltak a forgalomba. A férfi szeretett volna minél hamarabb a kedves lakására érni. Türelmetlenül várta, hogy végre ismét birtokba vehesse a karcsú testet, amely minden idegszálát felborzolta az iménti csókkal.
Leparkoltak. Móni zavarban érezte magát. Mélyet lélegzett, kikászálódott a kocsiból. Tétován indult a ház felé, nem igazán tudta, mit is kéne mondania.
Miközben az ajtózárral babrált, a férfi kivette reszkető kezéből a kulcsokat.
Amikor beléptek, értetlenül meredtek az étkezőbe. Gyertya lángja lobogott az asztalon lévő mécsestartóban. Terített asztal, bontott borospalack, használt borospohár. Megrettenve pillantottak egymásra. Valaki járt a lakásban!
Móni az asztalhoz lépett, ahol egy papírfecnit talált.
„Szerettem volna kibékülni Veled. Hiányzol. Hívtalak, többször is. De ha ennyire későn jössz haza, biztos nem egyedül teszed. A nálam felejtett kulcsnak eddig azt hittem, van jelentősége. Már tudom, hogy nincs. Bedobom a postaládába. Geri”
Móni az asztalra hajította a papírt. Két tiszta poharat nyomott András kezébe, majd nyakon ragadta a borospalackot. Összesimulva léptek be a nappaliba.
2010. október
Megjelent az alábbi kötetben, 2010. decemberében:
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
