2. nap

2017. július 2., vasárnap

Tarvisio-MoggioUdinese

Reggel nagyon be volt borulva az ég, a környező hegyek is alig látszottak az erkélyünkről, nem voltak jó kilátásaink erre a napra az időjárás tekintetében. Annak drukkoltunk, hogy legalább az esőt ússzuk meg. Ám mire befejeztük a reggelit és visszatértünk a szobánkba, felszállt a köd, és szikrázó napsütés várt bennünket.

Induláskor egy kis emelkedővel kezdtünk, de se túl magas, se túl hosszú nem volt. Viszont felfedeztünk a hegy legtetején, a sípályák mellett, egy távolról településnek látszó helyet, templommal, épületekkel. Utólag rákeresve a neten ez a hely Santuario del Monte Lussari volt, és valóban egy gyönyörű templom és lakóházak vannak ott.

Ugovizza egy volt vasútállomás, ezt azonban felújítás után birtokba is vette egy vendéglátóipari egység. A feeling kedvéért muszáj volt kávéznunk itt egyet. Jó erős és finom, csak nagyon pici adag kávét kaptunk. Később kiderült, hogy a presszókávé az olaszoknál mindenütt ilyen finom és ilyen kis adag. Mellette nem lehet egy jót beszélgetni, mint itthon.  Annak ellenére, hogy még javában délelőtt volt, az állomáson sok idős ember üldögélt, akik biciklivel (közülük sokan pedelec-kel, vagyis elektromos rásegítéses modellel) jöttek ki erre a félreeső helyre egy jót beszélgetni néhány pohár bor kíséretében. Nagyon jófejeknek tűntek!

Pontebbát megközelítve szóltam Hegének, hogy ne felejtsük el, hogy vasárnap van és dél. Bár nem vagyok éhes, de ha találnánk egy nyitva tartó boltot, csapjunk le rá, mert lehet még gondunk a kajavételezéssel a későbbiekben.

A város központjába beérve elhúzott mellettünk egy kisbusz, kerékpárszállító utánfutóval. Először csak a magyar rendszám tűnt fel, rögtön utána a felirat is: „Zsota kerékpártúra”. Gyorsan jeleztem is Hegének, hogy hoppá-hoppá, hisz ez egy kaposvári csapat, és tényleg, olvastuk is a honlapjukon, hogy pont ezen a hétvégén szerveznek ők is erre a vidékre egy kétnapos túrát. Jó volna pár szót beszélni velük, ha tudunk.

A sarki téren láttunk egy nagyon érdekes és szép „fali képet”, amit felszeletelt ágakból, hosszában széthasított fadarabokból alkottak meg, így először azt körbefotóztuk, majd a következő sarkon egy bolt mellett fékeztünk le. Éppen zárni készültek, de látták, hogy kerékpáros turisták vagyunk, megkérdezték, hozzájuk készülünk-e. Mikor a válaszunk igen volt, készségesen beengedtek, és segítettek a felvágottak, sajtok kiválasztásánál. Csak ezt követően gurultunk be a nagy parkolóba, ahol láttuk letáborozva a Zsota féle autót. Odamentünk, és megtudtuk, hogy 15-20 percen belül várható a kerékpáros csapat megérkezése, ők csak a kísérőautó, a sofőr, és amúgy a csapat közel 50 fős. Nem vártuk meg őket, búcsút vettünk tőlük.

Pietratagliata után valami miatt nem újították fel egy szakaszon a régi vasútvonalat, alagutat, hanem egy lentebb lévő útra viszik le a kerékpárosokat egy meredek rámpaszerű részen, majd némi gurulás után vissza kell kapaszkodni egy lépcsős feljárón, közvetlenül egy újabb alagút előtt. Mi a lenti úton, a lépcsős részen kicsit túlgurulva megálltunk, mert találtunk egy mély patakmeder feletti hídon egy kellemes kő mellvédet, ezt néztük ki magunknak ebédelőhelynek. Ezzel azonban a túrázók többségét jól össze is zavartuk, mert annyira minket figyeltek, hogy a tábla és a lépcső mellett tévedésből elgurultak, úgy kellett visszafordulniuk. Ki van ugyan táblázva, hogy jobbra kell fordulni, de annyira pici volt végig a tábla (többnyire csak egy közlekedési táblát tartó oszlopra ragasztott matrica jelezte), hogy nem nehéz elvéteni, ha az ember nem elég szemfüles.

Resiuttánál megálltunk kicsit tanakodni, térképet és GPSt nézni, hogy vajon merre is kéne tovább mennünk, amikor szóltam Hegének, forduljon már vissza, milyen irtó nagy csapat közeledik a kerékpárúton hátulról. Ő is meghökkent, ám mire épp összeszedtük volna magunkat, a csapat eleje meg is állt a kis parkban, és magyar szó ütötte meg a fülünket. Az események tovább pörögtek, kivált egy hölgy, és elkezdett felénk sietni. Már majdnem el is ért hozzánk, mire észbe kaptam, hogy ez bizony Somebody, régi bringás ismerősünk!  Kiderült, hogy mikor Hege túratársakat keresett erre a hétre, és neki is megküldte az adatokat, kedvet kapott hozzá, ám a saját szervezést nem akarta bevállalni, viszont megtalálta ezt a Zsota által szervezett túrát, így ebbe nevezett be, és remélte, hogy valahol legalább egy puszira összefutunk majd. Igaza lett.

Kb. itt tértünk le az Alpok-Adria kerékpárútról. Egy darabig még a folyó partján lévő bringautat követtük, azonban nem sokkal később – ahol amúgy is le kellett volna térnünk – állt egy úriember, és leterelt minket, mondván, 200 m múlva megszűnik az út építkezés miatt, merre szeretnénk menni. Kiderült, hogy épp ott van egy híd a folyó felett, és nekünk amúgy is pont ott kellett átkelni és elindulni visszafelé a túloldalon.

Kb. a falu határától a centrumig, ahol a szállásunk volt, egyenletesen és erősen emelkedett az út. Nem okozott különösebb nehézséget, hisz szinte egész nap csak lejtőn gurultunk, tehát nem fáradtunk el túlzottan, de azért megizzasztott. Ráadásul nagyon szűk, egyirányú utcában tekertünk fel, ami igencsak kihalt volt, így kissé aggódtam, hova is fogunk érkezni, ám az utca tetején kiderült, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk. A központban, és itt van a szállásunk is.

Elég furán fogadtak a szállodában. Először egy nővel beszéltem a recepción, aki nem találta a szobánk kulcsát, ezért átment a szomszédos helyiségbe. Majd az emeletről jött le egy férfi, aki szintén nem találta a kulcsot, ezért ő is átment a szomszédos helyiségbe. Utóbb erről kiderült, hogy az a bár-, és étterem. Végül meglett a kulcs, mi pedig felvonultunk a szobába lepakolni. Még biciklis ruhában visszatértünk, ekkor kérte el a személyiket, amit csak néhány óra múlva kaptunk vissza. (Később jöttem rá, hogy a szieszta kellős közepén érkeztünk, a szállás visszaigazolásában szerepelt is, hogy milyen időintervallumban ne érkezzünk, és sikerült azt telibe trafálnunk, valószínűleg azért volt a fogadtatás és az ügyintézés olyan, amilyen.) Helyben ittunk egy-egy sört (itt még a tegnapinál is borsosabb áron), majd elvonultunk a szobánkba felfrissülni. Fürdés után sétálni indultunk volna, ám verőfényes napsütés mellett szakadó eső fogadott az ajtóban. Így kicsit üldögéltünk, a családdal kontaktáltunk, majd az eső elálltát követően indult a séta. Fantasztikus volt körbenézni, a falut minden oldalról hatalmas hegyek vették körbe, gyönyörű volt mindenfelé a kilátás. Ettől eltekintve azonban sem a település, sem a szállás nem hozott lázba, előző esti helyünk minden szempontból klasszisokkal jobb volt.

A séta végén a szomszéd vendéglőben (ami egyben szálláshely is) kértünk két korsó sört, ám a hölgy sajnálkozva jött vissza két üveggel, hogy nagyban csak ilyet tud hozni, kérjük-e mindkettőt. Mi még örültünk is neki, hogy végre nem 4 dl-s sört iszunk, mint eddig, hanem az otthon megszokott félliterest, ezért kértük, hogy hagyja ott mindkettőt. Csak miután felbontotta, jöttünk rá, hogy tévedtünk. Ezek az üvegek nem 0,5 literesek, hanem 0,66-osak. Bánja kánya, jó nap volt, megérdemeljük, és amúgy is szabadságon vagyunk. Egyébként meg jól esik.

Mikor a sört ilyen ügyesen lerendeztem, vettem a bátorságot és érdeklődtem vacsora iránt. Lehetett enni, de étlapot nem kaptunk – feltételezem, csak olasz nyelvű volt. Így végül vakrepülésben rendeltem húst, zöldséget és krumplit, hisz annyira nem bírom a nyelvet (itt éppen a németet), hogy alaposan megértsem, milyen étellel kínálnak. Kicsit aggódtam, mi lesz ebből, milyen drágáért fogunk éhen maradni, ám nagyon kellemes volt a meglepetés. Ugyan előre kaptuk (nem egyszerre, pláne egy tányéron) a főtt, pirított krumplit, ami majdnem el is hűlt, mire a hús is kiért, de végül egy isteni lakomát csaptunk. Valami főtt, párolt marhahús volt, vékonyra szelve, és darabokra trancsírozva (kb. 3-5 cm-es négyzetekre-téglalapokra), fokhagymásan, fűszeresen elkészítve. Mindez pedig valamilyen zöldsaláta ágyon, talán bébispenót lehetett. Jól bekajáltunk mindketten, soha rosszabbat! És végül még a számla is meglepett minket, mert amekkora sört, és amilyen adag (nagyon finom!) kaját kaptunk, ahhoz képest igencsak mérsékelt volt a végösszeg!

Mikor délután sétálni indultunk, pont ennél a vendéglőnél pakolta le a biciklijét egy idős házaspár, majd a vacsoránk végefelé léptek ki az épületből és indultak sétálni. Mindig jó érzéssel nézek az ilyen idős emberekre, akikben van még energia, érdeklődés, egészség, hogy elinduljanak egy komolyabb fizikai igénybevételt jelentő túrára. Szeretnék én is ilyen nyugdíjas lenni majd anno…

Egyébként a mai napon értünk el a túrának azt a részét, amikor a kerékpárút az egykori vasútvonal nyomvonalát követve alagutak során halad át. Az elsőnél Hege rá is csodálkozott, mint kiderült, az előzetes olvasmányai, túrabeszámolók, fotók alapján őt ez a momentum nem fogta meg, egyszerűen nem emlékezett rá, hogy alagúton, pláne alagutakon fogunk keresztülhajtani. Én viszont biztos voltam benne, és nagyon vártam őket. Úgy örültem minden egyes alagútnak, mint egy gyerek.  Soknál meg is álltunk fotózni, némelyikben belül is, nem csak előtte. A leghosszabb alagutunk 950 m volt. Egyébként sokfajta típussal találkoztunk. A klasszikus boltozatossal, szögletessel, ablakossal, ezek valamilyen kombinációjával. Többször tapasztaltuk, hogy két alagutat csak néhány méternyi szabad tér választott el egymástól. Egy kivételével mindegyikben volt világítás, ha halovány is, az egyik pedig nagyon modern volt, mert valamiféle mozgásérzékelőt szerelhettek bele. Mikor megálltunk a bejáratnál, teljesen sötét volt bent, ám mikor egy picit előrementünk, egymás után kapcsolódtak fel a lámpák. Vicces volt nagyon.  Ezen a napon amúgy 26 alagutat számoltam meg, bár a pontos számra nem merném a nyakamat tenni, ettől eltérhet. Persze, ez igaziból tökéletesen mindegy is, nagyon sok volt, és nagyon élveztem. Hege szerintem nem is az alagutaknak örült, hanem azon vigyorgott, ahogy én örültem mindegyiknek.

Tarvisio utáni egyik településtől (Malborghetto) a Fella folyó mentén haladtunk, ami egyre szélesebb, kékebb, és gyönyörűbb lett.  A folyót és az autópályát– hídon, alagúton – állandóan keresztezve haladtunk végig a nap során, mintegy táncolva, kerülgetve egymást.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                  50,07 km
• tekeréssel töltött idő:    3:09:32
• átlagsebesség:              15,9 km/h
• max. sebesség:             31,0 km/h
• napi szintemelkedés:   654 m
• napi ereszkedés:           960 m

3. nap

2017. július 3., hétfő

MoggioUdinese-Udine

Este egyeztettük, hánytól lehet majd reggelizni. Visszakérdezett az úriember, hogy fél nyolc jó-e. Persze, tökéletes. Amikor lementünk, sehol nem láttuk a fickót, csak egy idős bácsi szivarozott a pult mögött, és az étterembe belépve kb. töksötét fogadott minket. Egy asztal volt megterítve, két főre, oszt csókolom. Valószínűleg ketten voltunk összesen a szállodában vendégek.  Nem sokkal később jött a szivarozó bácsi, hozott kávét, felkapcsolta a lámpát is. Jövés-menés közben pedig kicsit beszélgetett velünk németül. Kiderült, hogy kb. 40 éve járt egyszer Budapesten, Juventus-UTE meccsen.  Rá is kerestem utólag az interneten, valóban, 1973-ban volt Újpesti Dózsa FC, Juventus FC meccs!

Reggeli után kértünk még két rendes presszó kávét, ami nagyon finom volt. Mikor a pultnál megálltunk várakozni (a bácsi épp nem volt sehol), akkor az asztalnál társasozó öregurak közül az egyik kikiabált, jelezve, hogy a vendégek óhajtanának valamit. Így kiderült, hogy a szivarozó bácsit Mario-nak hívják.  (Bár másnapra Hege fejében valamiért a Mario átalakult Emilio-vá, azóta sem tudunk kiegyezni a bácsi nevében, a neten pedig természetesen nem található meg a szálloda tulajdonosainak neve. )

Kávé után összepakoltunk, és elindultunk Mario bácsi útmutatása alapján, aki integetve és mosolyogva búcsúzott a szivarja mögül.

Ezen a napon is volt még alagút, de már csak 8.

Mivel reggel nem volt valami meleg, így a hosszabb nadrágot vettem fel, és hosszú ujjút, de elég hamar jó lett az idő, így az út szélén megejtettem némi öltözködést is. :D Hegének már az idegeire mentem vele.  Viszont annyira sütött a nap, hogy ő is kent magára naptejet, amit amúgy sose szokott!!

Volt két idős házaspár Ortlieb málhazsákokkal, akikkel ezen a délelőttön kerülgettük egymást. Hol mi hagytuk le őket, hol ők minket.

Egy egész hosszú aszfaltozatlan, murvás (ám még így is jobb minőségű, mint sok helyen nálunk az aszfalt!) szakasz után kiértünk a közútra. Itt nem láttunk táblát, merre kéne menni, és nem voltunk elég figyelmesek, nem hallgattunk a térképre, illetve az abban lévő leírásra, így elindultunk gondolkodás nélkül tovább egyenesen. Ám nem sokkal később, egy Amaro településre vonatkozó táblánál szóltam Hegének, hogy álljunk meg, szerintem rossz irányban haladunk. Ekkor jelent meg a két idős házaspár velünk szemben, ők is benézték.  Visszafordultunk, és valóban, ahol kiértünk a közútra, ott gyakorlatilag azonnal át kellett volna mennünk az úton, egy picit visszafelé tekerni, ott volt egy elágazás, és egy híd vitt át a Fella folyó túloldalára – ami nem sokkal később bele is torkollik egy nagyobb folyóba.

Következő jelentősebb település, ahol megálltunk, Venzone volt. Nagyon szép a főtere, de túl sokat itt nem időztünk. Amikor kiértünk a városból, a táblákat követve indultunk el az Alpok-Adria kerékpárúton, de rövid időn belül mondta Hege, hogy a térképünkön ez a szakasz még csak tervezett, úgy látszik, azóta leaszfaltozták. Azonban ha ezen megyünk, akkor nem érintjük Bordanot, ahol egy lepkeház van, ezt viszont szerettük volna megnézni, így visszafordultunk, és megkerestük a térkép által javasolt mellékutat. Nagyon hangulatos volt ez a rész, a lepkeház pedig fantasztikus élmény, úgyhogy nagyon örülök, hogy a hátraarc mellett döntöttünk, és nem az új utat jártuk be, amivel kihagytuk volna ezt a látványosságot! Három nagy helyiségre volt osztva az épület, ami be volt rendezve mindenféle egzotikus helynek (amazóniai-, ázsiai esőerdők, afrikai dzsungel) párásítással, növényekkel, tavacskákkal, és itt voltak a fantasztikus színű, formájú, méretű lepkék!

Viszont iszonyú meleg volt. Mikor kiértünk, jól esett volna már valami hideget inni, és ebédelni sem ártott volna, de hiába gurultunk végig a településen, csak 1-2 bárt (magyarul helyi kocsmát) találtunk nyitva. Így végül az egyikben vettünk két kávét és ásványvizet, majd elmentem még mosdóba is. Erősen meghökkentett a helyiség hangulata, mikor kinyitottam az ajtót, ugyanis ezer éve nem láttam guggolós WCt, itt pedig az volt.  (Később a tengerparti kempingben is volt amúgy ilyen, de azt sose használtam, inkább a megszokott csészés verzió mellett tettem le a voksomat. )

Ezt követően egy ideig még tudtam követni a nálam lévő térképen, hogy éppen merre járunk, de egy idő után teljesen a GPSre bíztuk magunkat, én pedig végképp elvesztettem a fonalat. Viszont itt bőven megszolgálta a ketyere a ráfordított pénzt, mert minden gond nélkül jutottunk át Udinén, ahol a szállásunk volt. Nem tudom, Milán nélkül mit csináltunk volna ebben a hatalmas városban, így viszont nagyon egyszerű volt minden!

Valahol Bordano és Udine között a hatalmas hegyeket is elhagytuk. Már egész messze jártunk és kisforgalmú közúton, mikor a homlokomra csaptam, hogy lassan semmilyen hegy nem lesz körülöttünk, és még nem csináltunk olyan fotót, ahol mindketten rajta vagyunk a képen, a csúcsokkal közösen! Szóltam is Hegének, így azonnal megálltunk, és állvánnyal készítettünk pár fényképet.  Már itt tudtuk, hogy hiányozni fognak a hegyek.

Ezen a napon amúgy rengeteg volt az emelkedő és a lejtő is, erősen hullámzó tájon haladtunk. Dolgoztak a váltók meg az izmok rendesen, nem vitás!

A szállásunk profi volt, légkondis dupla szobával (bár ici-pici, de két egybenyíló franciaágyas szobát kaptunk, nem derült ki, miért a dupla szoba), a bringákat érkezéskor rögtön a garázsba zárhattuk, a recepciós hölgy pedig kifogástalanul beszélt angolul, így mindenben jól boldogultunk.

A szokásos procedúrák után elindultunk városnézésre gyalogosan. Nem valami szép város Udine, de azért a szürke főtérnek a szélén egy bárban megittunk 1-1 pohár fehér és vörösbort, ami nagyon jól esett a békés semmittevésben, és finom is volt. Ekkor vettük észre, hogy elsétált mellettünk a tegnap este látott idős házaspár is, akikről már meséltem a tegnapi vacsorázó helyünk kapcsán.

Amikor visszafelé tartottunk, egyre neccesebb lett a helyzet. Hege térde erősen megfájdult, az én lábamat feltörte a papucs, plusz borzasztóan kellett volna már egy mosdó. Éhesek is voltunk mindketten, és az úton semmilyen étterem nem jött velünk szembe. Későn jöttünk rá, hogy hol is járunk, egészen más helyre számítottunk a térkép alapján. Jobban eltávolodtunk a szállástól, mint szerettük volna, és az eső is eleredt közben. Kezdett kicsit nyűgös lenni a helyzet. Visszasiettem a szállásra, felkaptam a kabátjainkat, és újra nekiindultunk az elsőre kinézett vendéglőbe. Hamar jött is egy hölgy, hogy felvegye a rendelést, ám olaszon kívül semmit nem értett, így elszaladt. Ekkor sokat kellett várnunk, már épp fel akartunk állni, hogy akkor köszönjük, itt nem eszünk, amikor megjelent az asztalunknál egy fiatal nő, akivel angolul tudtunk kommunikálni. Itt sem volt angol/német nyelvű étlap, így ismét eléggé vakrepülés lett a vacsoránk rendelése, ám újfent nagyon finom volt minden. Sült csirkét ettünk grillezett zöldségekkel, és valami puliszka-szerű cuccot adtak hozzá. Jó volt!  (Utóbb itthon kiderült, hogy ezt polentának hívják, és valóban, a magyar puliszka olasz megfelelője.)

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                  67,46 km
• tekeréssel töltött idő:    4:24:27
• átlagsebesség:              15,3 km/h
• max. sebesség:             36,0 km/h
• napi szintemelkedés:   495 m
• napi ereszkedés:           843 m

4. nap

2017. július 4., kedd

Udine-Monfalcone

Ezen a szálláson a szobafoglalásban nem volt reggeli, mert egyszerűen nem találtam a booking.com-on olyan opciójukat, amiben ez benne lett volna. Mindenütt csak azt írták, hogy kérhető, plusz akárhány euróért. Így a megjegyzés rovatba a bicikliken felül azt is beleírtam, hogy kérünk kaját is. Mikor este megérkeztünk a szállásra, és kérdeztem, mikor fizessünk, mondta a recepciós hölgy, hogy úgyis jövünk reggelizni, ráér akkor. Oké, akkor mindenünk sínre került!

Szóval mikor reggel lementünk, először kicsit csalódottak voltunk, mert a pult, amit láttunk, alig néhány dolgot tartalmazott, és nem is volt igazán ínyünkre. Hogy fogunk így jól lakni? Mégis hiba volt itt kaját kérni. De hát ez egy nívós szálloda, még légkondi is van, a korábbiak ennyire nem voltak színvonalasak, mégis mennyivel nagyszerűbb reggelit kaptunk azokban, jajj! Ám ahogy közelítettünk az asztalhoz, amit kinéztünk magunknak, észrevettem, hogy a fal túloldalán folytatódik a svédasztal, és ott vannak azok a cuccok, amikre mi vágyunk, így megnyugodhatott a kis lelkünk.  Ez azonban újabb csodálkoznivalót is adott, mert sehol nem találtunk kávét, holott eddig vödörszám ihattuk a híg löttyöt, amit kávéként a svédasztalra kitesznek. Mindegy, majd akkor valahol veszünk rendeset, úgyis azt szoktuk a reggelihez megivott hosszúkávé után. De jött a hölgy, és kérdezte, mit kérünk. Rögtön lecsaptam két presszókávéra, ami nagyon finom is volt. A reggelink végefelé, mikor újra bent járt, ismét kértem két kávét. Olyan mindegy, hogy itt, vagy a következő településen egy bárban isszuk meg!  Reggeli után mentünk fizetni, ekkor ért a harmadik pozitív csalódás. Ugyanis a szálláson, és a foglaláskor előre jelzett reggeli árán kívül semmit nem kért, vagyis a reggeli árában itt rendes kávé volt, nem hosszúkávé. Szuper, jól indul a nap!

Innentől a térképen már meg sem próbáltam követni az útvonalunkat. Már tegnap letértünk az Alpok-Adria kerékpárútról, és bár volt másfajta térkép is mindkettőnknél, azon nem követtem az utunkat. Mai első célunk Palmanova volt, ami nagyon érdekesnek ígérkezett a látnivalók összeírása során, viszont a valóság mégis csalódás volt. A város maga a szerkezetéből adódóan lenyűgöző. 9 szögű a városfal, amin belül kialakult a település. A teljesen szabályos városkép sugárirányú, illetve a falakkal párhuzamosan körbefutó utakból áll, középpontjában a főtérrel, ahogy az alábbi légifelvételen jól látható. Viszont a hely, az épületek, a hangulat, az sehogyse volt meg.

A város „érdekessége” számomra az volt, hogy itt találkoztunk az első koldussal, egy élelmiszerbolt mellett kéregető néger férfivel. Több nem is volt ebben az egy héten, bármerre is jártunk éppen.

A várost elhagyva arra lettem figyelmes, hogy milyen hangzavar van mindenfelé. Először azt hittem, hogy tücskök, de Hege felhívta rá a figyelmem, hogy a fák lombkoronájából hallatszik, inkább madár lehet. Tényleg fentről jött, de madárnak nem gondoltam volna, mert ahhoz túl hangos. Később arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek kabócák. Mivel az állandó és erős hanghatás innentől kb. állandósult, egyetlen vágyam volt a téma kapcsán. Mégpedig az, hogy a kempingben ne legyen belőlük egy ici-pici kórus se! Végül mákunk volt, a kapu előtt megálltak a kabócák, nem tették be a ciripelőjüket a lakókocsik környékére!

Szintén a várost elhagyva Hege arra panaszkodott, hogy milyen szembeszél van, alig halad. Én ugyan csodálkoztam, mert nem éreztem ilyesmit, de inkább csöndben maradtam. A következő pillanatban meg azt látom, hogy Hege jelez, megállunk. Nem tudtam, mi történhetett, ám ekkor kiderült, hogy tök lapos a pasi hátsó kereke – mármint a bringájáé.  Persze, hogy nem haladt úgy, ahogy szokott! Irány az út menti fű, és jött a szerelés. Mint kiderült, a kerék bekapott egy rajzszöget a defektmentesített sáv mellett.  Sose nagy élmény a szerelés, de mindig őszinte csodálattal adózom, hogy milyen profin tudja megoldani ezt az én férjem. Én már ott elakadnék, hogy leszedjem a külsőt a felniről, nemhogy visszategyem. Szó szerint fizikai birkózás zajlik ezeknél a stációknál a pasi és a kerék között, olyan feszes a cucc, hogy meglátásom szerint nagy erőkifejtés szükséges a projekt kivitelezéséhez. Én valószínűleg inkább képes lennék több km-t eltolni a biciklit az első szervízig, semhogy kicseréljem a belsőt.

Ezen a napon az ebédünket egy útszéli kis tisztáson költöttük el, ahol velünk szemben két nagy mandulafenyő állt. Barátnőm férje mesélt erről a fáról indulásunk előtt nem sokkal, ők annak idején, mikor Olaszországban nyaraltak, hoztak haza belőle magot, és az egyik ki is kelt, most készülnek az új házukhoz történő átültetésére. Fotót mutatott akkor a telefonján, hogy is néz ki a kifejlett fa, de különösebben nem hozott vele lázba. Ám amikor élőben megláttam őket, első látásra szerelemmé váltak! Ezeknél az hatalmas példányoknál Hege rögtön össze is szedett néhány tobozt és magot, amit hazahoztunk. Hátha mi is ki tudjuk keltetni a panelben.

Később az Isonzó folyó fölött, Sagradonál, megálltunk fotózni. Lent a meder közepén volt egy nagy homokpad, amin kb. 6-8 migráns férfi ténfergett. A másik parton találtunk egy kávézót, meg is álltunk, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy szinte egymást érik a migráns férfiak, jönnek-mennek egyfolytában az utcán. Nem volt túl jó érzés, annak ellenére sem, hogy korábban (és később sem) egyet sem láttunk az országban, tehát olyan nagy túltengés nincs belőlük talán.

Kávézás közben Hege átfutotta a látnivalós listánkat, és felfedezte, hogy nem messze innen lesz egy katonai temető, és egy másik katonai emlékhely. Meg is álltunk mindkettőnél. A temetőben a magyar sírkövek némelyikén nemzetiszínű szalagot lobogtatott a szél. Megrázó élmény volt számomra. Erről, és a nem messze lévő emlékhelyről idemásolok egy interneten talált leírást, az pontosabb képet fog adni a helyről, mint ahogy én meg tudnám írni…

„Lesétáltunk a hegyről, és visszatértünk Doberdo del Lagoba. Térképvázlatunkat tanulmányozva ekkor láthattuk, hogy nem minden egyértelmű… Találomra nyugat felé indultunk el autónkkal, miközben lefelé ereszkedtünk az Isonzó síkságára. Épp visszafordultunk volna, amikor szembejött a Ronchidei Legionari településtábla, ami szerepelt a rajzon! Elértük a főutat, és negyedóra múlva megérkeztünk a már korábban táblával is jelölt óriási redipugliai katonai temetőhöz, Európa legnagyobb katonai emlékművéhez. Hozzá kell tennem, hogy ez az olasz temető.

Erről a temetőről – esetleg – már olvashattak, mégis röviden bemutatom. A környék az 1915 májusa és 1917 augusztusa között zajlott, hatalmas véráldozatot követelő isonzói (vagy doberdóinak nevezett) csaták helyszíneinek egyike. A háború alatt kialakított temetőt 1938-ban rendezték 22 hatalmas lépcső formába, s helyezték el bennük 100 187 olasz katona urnáját. Külön borzalmas, hogy ebből 60 330 ismeretlen hős…

Már a parkolóban is számos ismeretterjesztő tábla fogadja a látogatókat. Felmérve helyzetünket, mégsem a nagy temetőbe indultunk, hanem maradtunk a főút ezen oldalán, és a látványos emlékparkba léptünk be előbb. A bejáratnál néhány helyben talált mészkődarabból készített sírkövet is kiállítottak. Ahol még fa sem volt…

Jelen a „nagy lépcsőkön”

A domb szintén temető volt, s a szemben kialakított nagy temető átépítése után alakították át emlékparkká. Hatalmas ágyúk, aknavetők, óriási, pusztító erejű ágyúlövedékek kísérik-dekorálják a sétaösvényeket, a park fő sétányát pedig a különböző harcászati alakulatok szimbólikus szoborkompozíciói kísérik – mint egy-egy stáció -, amelyeket epigrammák egészítenek ki. A domb tetején egy korinthoszi oszlop áll.

Átkeltünk a főúton – valamint az Isonzó-csatorna és a vasút felett -, és beléptünk a nagy temetőbe. Itt a fedett lövészárok-háború színterét alakították ki, amit be is jártunk. Aztán elindultunk a több száz betonba faragott „Presente” (Jelen!) felirattal szembe, amelyet két oldalt sötét ciprusfenyők kísértek. Elől a vezér, a 3. hadtest parancsnokának síremléke áll – most is a sereg élén. Sétánk közben 39 587 hősi halott neve mellett ötszáz lépcsőt tettünk meg fölfelé. Fent a kápolna mögé kerültünk és újabb ágyúk mellett lépdeltünk fel a dombortérképpel kiegészített kilátóhoz. Innen már rég nincs jó kilátás.”

Ezt követően igazából már csak Monfalconén kellett magunkat átverekedni, mert a kemping a tengerparton, a településen kívül volt, de Milán GPS segítségével könnyedén legyűrtük ezt az akadályt is.  Mikor már ráfordultunk a célegyenest jelentő bekötőútra, félreálltunk fotózni, közben megpróbáltuk felhívni Anyuékat, hiszen a becsekkoláshoz, és a lakókocsi megtalálásához szükségünk volt hathatós közreműködésére. Sajnos sem Apu, sem Anyu nem vették fel a telefont, Hege eléggé zokon is vette tőlük. Hiába próbáltam csitítani, hogy 4-5 óra magasságára ígértük magunkat, még csak fél 3, miért is kéne számítaniuk ránk. Meg hogy hátha csak épp nem hallották, mert mondjuk a vízben vannak, és mindjárt visszahívnak, semmi nem segített. Nagyon meleg volt, szomjas és fáradt volt a pasi, és a hűtőben lévő sör lebegett a szeme előtt.  Na jó, az enyém előtt is, ebben a rettentő hőségben megtett km-ek száma után!  A kemping bejáratához érve újra tárcsáztam, lesz-ami-lesz alapon, ha nem vesz fel Anyu, akkor megpróbálom a recepción nélküle elintézni a dolgokat. De szerencsém volt, mert valóban várták a hívásunkat, hiába volt nagyon korán, és valóban csak épp olyan helyen volt az előbb, ahol nem hallotta meg a csörgést, most azonban rögtön felkapta, és már sietett is a bejárathoz. A recepción elintéztük a becsekkolást, majd besétáltunk a lakókocsihoz. Megittunk egy-egy hideg sört, lepakoltunk, letusoltam, aztán mi is megnéztük magunknak a tengert, testközelből!  Vacsorára anyuék csináltak jó kis hazai ízeket felidéző paprikás krumplit is négyünknek, amit nagyon jóízűen ettünk meg. Ringatni ezen a napon sem kellett minket!

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                  53,94 km
• tekeréssel töltött idő:    3:17:09
• átlagsebesség:              16,4 km/h
• max. sebesség:             37,5 km/h
• napi szintemelkedés:   645 m
• napi ereszkedés:           1132 m
•  

Folytatás: ITT