5. nap

2017. július 5., szerda

Monfalcone-Grado-Monfalcone (kocsi)

Erre a napra egy grado-i városnézés volt betervezve, családilag, kocsival. Állítólag van egy kishajó, ami bevisz valami szigetre, ahol körbe lehet nézni, ezt próbáltuk megcélozni. Ám se GPS, se térkép, se konkrét információ nem volt nálunk, így ez nem volt egy szerencsés szervezés. Ahogy kocsival kóvályogtunk, találtunk egy helyet, ami hajókikötőnek tűnt, és mintha pont egy ilyen turistahajó parkolt volna épp bent, hát próbáltuk a kocsit elhajítani. Hegével és Anyuval visszasétáltunk, találtunk is egy reklámtáblát, amin az volt, hogy szűk egy óra múlva indul a következő hajó, utána pedig szieszta okán kb. három órás szünet következett. Visszamentünk a kocsihoz, apuval együtt elsétáltunk a kikötőbe, közben még egy-egy finom olasz kávét is betermeltünk. Árnyas padon várakoztunk, ám egy idő után már kezdtük türelmetlenül nézegetni az óráinkat. A hajó kiírt indulási időpontja is elmúlt már, ám se ember, se hajó. Ekkor gyanút fogtunk, visszatértünk a táblához, és kiderült, hogy csúnyán benéztük. Ez itt csak egy reklámtábla, de valójában nem innen indul, hanem a főútról. Frankó. Tanakodás a hogyan továbbról.

Mivel volt nálunk fürdőruha, úgy döntöttünk, megnézzük a település másik végén lévő tengerpartot, mert az délelőtt elsuhanva szabadstrandnak tűnt. Ha valóban az, akkor ott múlatjuk az időt a délutáni első hajójáratig. A helyet meg is találtuk, valóban nem kellett fizetni, homokos partja volt, ám se árnyék, se büfé, se mosdó. Eddigre kb. mindenkinek elege lett a kalandokból, úgyhogy inkább visszamentünk a kocsival a kempingbe. Mi már útközben eldöntöttük Hegével, hogy másnap biciklivel térünk vissza.

6. nap

2017. július 6., csütörtök

Monfalcone-Grado-Monfalcone (bicikli)

Reggeli után nekiindultunk ismét Grado-nak, ezúttal biciklikkel. Majdnem az előző nap bejárt úton tekertünk, fotózkodtunk a hatalmas leandereknél, megörökítettük a mandulafenyőkkel határolt sétányt, áttoltuk a gépeket a muskátliktól terhes gyalogos hídon. Valamint végigtekertünk az Aquileia felé átvivő „hídon”, ami (lemértem) 4,8 km hosszú volt, ettől tök érdekes az egész. Olybá tűnik, mintha egy baromi hosszú hídon lenne az ember, mert kétoldalt víz van végig, azonban ez valójában inkább egy töltésszerű rész, mert az aszfalt végig rendes földön visz, nem tartóoszlopokon. Mindenesetre nagyon jópofa!

Erre a napra a hajókázást be sem terveztük, de biciklizés mellett ez időben nem is fért volna. Viszont, amit így utólag sajnálok… Kb. ugyanazt az utat jártuk be kerékpárral, mint előző nap autóval. Csak itthon derült ki, hogy a városból pont a lényeget, a központot, az óvárost nem láttuk, ami állítólag gyönyörű. Így jártunk, mi sem voltunk elég felkészültek.

Már odafelé kinéztünk egy városszéli éttermet, ami barátságosnak tűnt, így ebédünket itt fogyasztottuk el. Itt volt kétnyelvű étlap, és a felszolgáló hölggyel is tudtam érdemben németül kommunikálni, így jelentősen könnyebbé vált az ebéd lebonyolítása. Eddig nem mertünk sörözni kint, ha még tekertünk aznap, nem ismervén a helyi toleranciát, ezen a napon azonban már annyira meleg volt és kitikkadtunk, hogy megkockáztattuk. Szerencsére nem volt problémánk, afférunk a carabinieri-kkel.  (Ez a szó nekem nagyon tetszik, olyan jó a hangzása. )

Visszafelé már nagyon vártuk, hogy visszaérjünk a kempingbe, mert csak a kulacsban felmelegedett víz volt nálunk, és tényleg nagyon nagy volt a hőség, szükségünk volt már árnyékra és hűs folyadék utánpótlásra. Időnként lehetett látni egy nagy piros-fehér kéményt, annak a közeledését figyeltük, ugyanis az nem volt túl messze a kempingtől, valami hajójavítót jelölt, de nekünk is jó támpontot nyújtott.

Bár ezen a napon nem volt igazán nagy a táv, de a hőség miatt a szokottnál megterhelőbbnek bizonyult a kirándulásunk. Visszaérve a kempingbe először lehűtöttük kicsit magunkat a hűtőszekrényben tárolt folyadékkal, ettünk gyümölcsöt, és csak ezt követően céloztuk meg a tengerpartot. De a fáradtság ellenére örülök, hogy betekertünk, hisz végülis kerékpártúrára indultunk, vagy mifene.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                  58,14 km
• tekeréssel töltött idő:    3:30:56
• átlagsebesség:              16,5 km/h
• max. sebesség:             27,4 km/h
• napi szintemelkedés:   123 m
• napi ereszkedés:           135 m

7. nap

2017. július 7., péntek

Monfalcone-Aquileia-Monfalcone (kocsi)

Erre a napra ismét egy autós családi kirándulás volt betervezve, ezúttal Aquileia-ba mentünk, ami egy ókori, római eredetű város. Szerencsére a központ közelében sikerült leparkolnunk, alig pár lépésre a főtértől, ahol a számunkra érdekes látványosságok találhatóak. Először elsétáltunk a bazilikához (Basilica di Santa Maria Assunta), ami ingyenesen látogatható. Fantasztikus mozaik borítja az egész padlót, de nagyon óvják – jogosan –, így van egy állványszerű folyosó, ahol közlekedni lehet, és a fotózás sem engedélyezett. (Bár az albumainkban szerepelnek képek a mozaikról, ám azok „plagizáltak”, a netről szedtünk le párat, hogy megmutathassuk, mennyire szép volt!) Körbesétáltuk a templomot, majd a bejárat mellett vettünk egy kombinált jegyet. Ezzel lemehettünk az altemplomba, a bejárattal szemközt lévő keresztelőkápolnába, valamint megmászhattuk a harangtornyot. Érdekességek ezekről: a hátsó altemplomban a freskók között (előre olvastunk róla, kerestük!) van egy, ami lóról hátrafelé nyilazó hunt ábrázol. Ezzel állítottak emléket az itt lakók annak, hogy 452-ben Attila hadai lerombolták a várost. A keresztelőkápolnával kapcsolatban az az igazság, hogy fogalmunk sem volt, valójában hol járunk, ugyanis az angol szót nem ismertem, a berendezésből pedig nem jöttünk rá.  De ha már itt tartunk, először elcsodálkoztam a beszámoló írásakor, mikor az internet segítségével kiderítettem az épület megnevezését, hogy a kereszteléshez miért kellett vajon külön épület? Manapság csak egy kis keresztelő medence van a templomokban erre a célra, a szószék közelében. Gyanítottam, azért volt anno külön épület, mert akkoriban nem arról szólt a keresztelés, mint ma, hogy néhány csepp vízzel meghinti a gyereket a pap, de azért a biztonság kedvéért megerősítést kerestem, szintén az internetről. És kaptam is.

„Keresztség szertartása:

A teljes szertartás első emléke a 220 körüli évekből Római Hippolütosztól maradt ránk: a keresztség előtt a püspök imádkozott a keresztvíz fölött, a keresztelendő letette felső ruháját, a keresztelő hálaimát mondott a szent olaj fölött. Ezt követte az ellentmondás az ördögnek (lat. abrenuntiatio). A püspök megkente a keresztelendőt szent olajjal, majd 3-szor megmerítette a keresztvízben: ez volt a tulajdonképpeni keresztelés. Ezután a megkeresztelt feljött a medencéből, újra megkenték olajjal, fehér ruhába öltöztették és bevonultak vele a közösségbe. Itt a püspök kézrátétel közben megjelölte kereszttel, és békecsókot váltott vele, amit imával kísérve a közösség tagjai is megtettek. Az újonnan megkeresztelt részt vett a teljes szentmisén és most áldozott először. A keresztelés szertartásának  egyes mozzanatait papok, ill. segédkezők végezték. Vízkeresztkor és Pünkösdkor is kereszteltek, de a keresztelés sajátos ideje már a 4. században húsvét vigíliája. A keresztelés szertartásának későbbi alakulására a gyermekkeresztség, a bérmálásnak a keresztségtől való elválasztása volt lényeges hatással.”

Szóval ide szólt a jegyünk, de itt nem is annyira a keresztelőmedence volt számomra az érdekes, hanem a másik helyiség, ahol a sziklás talajon félig kész mozaikpadló segítségével próbálják bemutatni, hogy hogyan is készült ez anno. Logikus a felépítése, mégsem gondoltam volna magamtól.

A harmadik hely, ahova a kombinált jegyünk érvényes volt, az a harangtorony, ide (megszámoltam!) 127 lépcső vezetett fel. Apu még szólt is, hogy csak óvatosan, mert negyedóránként szól a harang, mégis, mikor már csak pár lépcső választott el a céltól, és megszólalt a nagy gong, megijedtem. Persze rögtön tovább is mentem, hogy láthassam, ahogy a három harang billeg és „énekel”. Bár zajos, mégis hatalmas élmény volt a nálam magasabb harangoktól karnyújtásnyira lenni, miközben szoknyájukat kacéran billegették.  A kilátás is nagyon jó volt fentről, természetesen alaposan körbefotóztunk mindent.  Mikor pedig megindultunk lefelé, nem sokkal később ismét megszólaltak a harangok. Az újonnan érkezettek sem voltak erre felkészülve, így egy férfi-hangú sikolyt hallottam fentről. Nem szép dolog tőlem, de azért bevallom így négyszemközt, hogy ezen hatalmasat kacagtam.

A főtéren beültünk egy kávéra, ásványvízre – jobbára a női mellékhelyiség használata volt a motivációs tényező. Ezt követően anyuék elsétáltak egy fagyira, mi pedig elballagtunk Hegével a római kori kőtárhoz.

Miután Aquileia-t kivégeztük, és már amúgy is ebédidő volt, ismét átkeltünk a bazi-hosszú hídon Gradoba, és az előző nap biciklivel felfedezett helyen megálltunk ebédelni. Ezúttal is baromi meleg volt, ráadásul nem kerékpáron ültünk, és még csak az autót sem vezettük, így kértünk fél liter fehér és fél liter vörösbort, ezeket hárman kortyolgattuk el. Igazán finom volt mindkettő!! Mondjuk, az fura nekem, hogy amerre jártunk (ez volt a harmadik borvételezésünk), mindenütt volt két opció: fehér vagy vörös. Hogy édes, félédes, száraz, félszáraz, vagy milyen tájegység, milyen pincészet, bármi, ilyesmik fel sem merültek sem kérdésként, sem ajánlatként. Hogy alapból nem, vagy mindenütt úgy voltak vele, hogy a hülye külföldinek úgyis mindegy, nem tudnánk megmagyarázni, miből válogathat, ez egy nagyon jó kérdés.

Ebéd után visszatértünk a kempingbe, ahol még búcsú tengeri pancsolást rendeztünk, némi pakolászást, majd mire besötétedett, az eső is eleredt. Holnap pedig irány haza…

8.nap

2017. július 8., szombat

Monfalcone-Budapest (kocsi)

Erről a napról viszont már igazán nincs mit mesélni. Hatkor keltünk, gyorsan összecsomagoltuk a holmikat, reggeli után pedig kitakarítottuk a lakókocsit és átadtuk a telepített idegenvezetőnek. Még egy búcsúkávéra beugrottunk a helyi egységbe, ahol már messziről mosolygott ránk a kiszolgáló hölgy, és rutinból nekiállt megfőzni a három eszpresszót. Mikor mondtam neki, hogy ezek az utolsó kávéink, hangos olaszos sajnálkozással vette tudomásul.

Hazafelé úton a táj ismét gyönyörű volt, de nyilván már egész más szemmel néztem, mint egy héttel korábban, hisz időközben hozzászoktam a látványhoz. De azért nagyon figyeltem, hogy felfedezem-e valahol a kerékpárutat, ahol korábban egy csomó ideig az autópályával egymást kerülgetve haladtunk. Néhol sikerült is meglátnunk Hegével egy-egy apró részletét.  Viszont az is tény, hogy autóból csak suhan a táj. Amit néhány óra alatt megtettünk, előtte négy napig ízlelgettük. Úgy sokkal jobb volt ám!

Magyarországra érve elkezdtünk éttermet keresni, hogy végre ebédeljünk is valamit. Végül Rönökön találtunk egy Székely Tanya Csárdának nevezett helyet, ahol letelepedtünk. Még cigánybanda is húzta a nótát – ez mondjuk nem tudom, mennyire autentikus Székelyföldön.  Ettől eltekintve akár jó is lehetett volna, ám nem volt jó. Mármint a cincogás, mert az ebédünk nagyon finom volt!

Miután hazaértünk, rohamtempójú pakolás következett, és két adag ruha kimosása is belefért még. Kellett a sietség, mert másnap már indultunk is egy újabb nyaralásra. Belecsaptunk a lecsóba!

Ha röviden kéne összefoglalnom az elmúlt egy hetet, akkor azt mondanám, induljunk vissza máris.  Annyira békés és szép volt minden, úgy tűnt, az életvitelük is sokkal stresszmentesebb a miénknél. Tetszett nagyon a légkör, és hát a magas hegyek, meg a mandulafenyők, igazán mélyre lopták magukat a szívembe! A hazatérés óta eltelt immár három hét, de szinte egy nap sem múlik azóta úgy, hogy valamelyikünk ne hozná szóba A Túrát, meg a „honvágyat”. Szóval idén is elmondhatjuk, hogy fantasztikus túrát sikerült kitalálnunk, megszerveznünk és teljesítenünk, egyetlen pillanatát sem bántuk meg!

2017. július

                                                         Szami