2. nap

Augusztus 18., csütörtök

Ipolytarnóc – Balassagyarmat

Reggelinket a tegnap már bejáratott bolt udvarában fogyasztottuk el, majd egy rövid szakaszon visszafelé indultunk el, amerről tegnap érkeztünk. Nem bántuk, mert olyan csodákat fedeztünk fel a tájban, ami előző nap elkerülte a figyelmünket. A későbbiekben is (ezen a napon és a túra teljes távján is) rengeteget fotóztunk, tátottuk a szánkat, annyira gyönyörű vidéken jártunk. Tán ekkor fogalmazódott meg először, hogy erre a vidékre muszáj lesz valamikor még visszajönnünk, annyira kis szeletét tudjuk most csak bejárni, illetve annyi mindenről hallottunk a környéken, hogy érdemes lenne megnézni! Lehetne ide egy alaposabban körbenézős bringatúrát, vagy akár egy kocsis kiruccanást is tervezni. Tutira felvettük a kívánságlistára!

Aztán két új élőlényt fedeztem fel. A tavalyi „őőőőőőőőőőnyúl” után idén találkoztam az „őzvizslával”. Ez úgy történt, hogy mi fent voltunk a kocsiúton, az Ipoly ártere pedig alattunk terült el. Kicsit messzebb volt a fás rész, közvetlen mellettünk mező. A fák tövében pedig valami barna szőrös állat mozgását fedeztem fel, és már kezdtem visszafogottan kiabálni Hege után, hogy nézze, egy őzike ugrál, mikor is rájöttem, hogy az egy vizsla a gazdájával. Így megszületett az „őzvizsla”. Eztán pedig ahogy gurultunk tovább, távolabb előttünk magas, terebélyes fák terpeszkedtek sorban, és messziről úgy néztek ki a korona lombos gombócai, mint a brokkoli rózsái. Így ez lett számunkra innentől a „brokkolifa”.

Ahogy gurultunk, elértük azt a pontot is, amikor az út közvetlenül az Ipoly mellett haladt, és a folyó túlpartján már a szlovák porták értek le a partig. Furcsa volt, hogy ennyire „karnyújtásnyira” van a másik ország…

Előző este a szállásadónk nagyon ajánlgatta a Páris völgyét, amit szokás Palóc Grand Canyon-nak is nevezni. Mivel amúgy is benne volt a tervezett megnézendő látnivalók között, így semmiképp nem hagytuk volna ki.

Az ilyen helyeken jellemzően úgy szoktuk, hogy 1-2 ember mindig maradjon őrizőként a bicikliknél, ezért két csapatban megyünk be a látnivalót megtekinteni. Mivel most csak ketten voltunk Hegével, így kénytelenek voltunk egyesével besétálni. Ebből és a hely nem túl jó útbaigazító rendszeréből adódóan jól el is tévedtem.  Az úgy történt, hogy besétáltam, majd jobbkézről jött egy jól kiépített lépcső, a tövében pedig egy tanösvényes ismertetőtábla. Az útirányra vonatkozó bármiféle tájékoztatás nélkül. Nekem az tűnt logikusnak, hogy felmásztam a lépcsőn, hisz az ráadásul túristajelzéses is volt. Így beláttam ugyan fentről a mély szurdokba, patakvölgybe, de nem volt igazán látványos, érdekes, plusz egy idő után, bár semmilyen elágazás nem volt, a jelzés és az ösvény is elfogyott, így inkább visszafordultam. Ettől kéne ámulnom? Némi csalódottsággal tértem vissza Hegéhez, de szerencsére nem vettem el a kedvét, ő is besétált, és úgy jött vissza, hogy milyen gyönyörű. Tuti, hogy én rossz felé mentem, ne hagyjam ki, menjek inkább vissza! És milyen igaza volt! Ott a táblánál egyenesen kell továbbmenni, és a fentről látott meder egy rövid idő múlva balra leágazott, és az volt az a bizonyos canyon! Na, ezért már tényleg megérte visszamenni!  Így viszont, hogy triplán is megnéztük a helyet, közel két órát töltöttünk csak itt. Nem voltunk ettől túl boldogok, mert a napi tervezett táv jelentős része még előttünk állt, úgyhogy induljunk is tovább!

Következő állomásunk elvileg egy falusi kálvária lett volna, de borzasztó magasra vitt fel az út (ami nem is volt betonozott), ráadásul el is volt kicsit dugva, elszaladtunk mellette lendületből, ezért úgy döntöttünk, nem is megyünk vissza. Viszont nem sokkal később láttunk egy másik, messziről nagyon szép templomot, akkor úgy döntöttünk „a kálvária helyett legyen ez”!

Na, ez is egy jó kis tüdőkiköpős emelkedő tetején volt, én bevallom hősiesen, nem is tekertem fel rajta, inkább toltam.  Viszont a kilátás gyönyörű innen a szlovák oldalra, valamint a meg nem mászott kálvária tetején lévő kápolnára. Na, az még magasabban helyezkedett el, mint mi, és ide is küzdelmesen tudtunk feljutni, úgyhogy nem bánom, hogy az eredeti tervet módosítottuk végül.

Pöstyénpusztánál tettünk egy kis kitérőt, elgurultunk a híd közepéig, ami a határátlépést is jelentette egyben. De épp csak áttettük a lábunkat ekkor szlovák oldalra, már fordultunk is vissza, mert a mai szakaszunk a magyar részen vitt tovább. Néhány fotót azért persze itt is készítettünk!

Szécsényben először a tűztornyot néztük meg, ami kicsit ferde. Nem nagy durranás, a fotókon igazán nem is jön vissza a ferdeség, csak ha tudja az ember, hogy ezt kell keresni rajta. Utána bementünk a Forgách Kastélyba, ahol a Kubinyi Ferenc Múzeum található. Na, ez kb. semmit nem ért számunkra, viszont marha drága volt a belépőjegy. Gyorsan letudtuk az egészet, majd az órára nézve úgy döntöttünk, teszünk egy kísérletet, ugyanis néhány házzal arrébb van a Ferences kolostor és templom, ami látogatható, és egészkor indul a vezetés. Odarongyoltunk, kb. 3 perccel dél előtt érkeztünk, sehol senki. Hege elment keresni valami embert, én vigyáztam a biciklikre, amikor a déli harang is megszólalt. Talált ugyan valakit Hege, de kielégítő információval nem tudott szolgálni. Hát elmentünk a közeli boltba ebédet venni, majd visszamentünk a templomhoz egyre, hátha. Egy kicsit ekkor is várni kellett, de végül bevitt minket a bácsi (az előző csoport megcsúszott, és még bent voltak, mikor már velünk indulnia kellett volna), nem is volt akkor rajtunk kívül ott más. Bár Hege morcos volt, hogy elsőre nem jutottunk be, mert micsoda eljárás ez kérem tisztelettel, de azért az élmény megérte, nagyon érdekes az egész!

Következő megállónk egy kis kitérő volt, ugyanis azt találtuk a neten, hogy van egy közlekedési műemléknek számító csonka hídmaradvány, és erről azt gondoltuk, hogy feltétlenül látnunk kell. Nos, ez az az élmény, amiről így utólag azt mondom, szívesen lemondtam volna róla.  Miért is? Nem a kitérő és a lábunkba kerülő plusz km-ek miatt. Hanem… Az úgy kezdődött, hogy letértünk a főútról, és begurultunk Hugyagra. Eddig nincs is gond, sőt, a falu kb. közepéig sem volt semmi probléma. Onnantól azonban, mintha húztak volna egy demarkációs vonalat, kizárólag kisebbség által lakott porták következtek. Bármennyire is békésnek tűnt a falu, ilyen helyeken sajnos nem tudok nyugodt lenni. De ezt még meg is fejelték nekem, mert persze csukott kapu itt csak elvétve volt, kutya viszont annál több. Nem vagyok túl nagy eb-barát, a bicikliseket meg amúgy is különösen szeretik a dögök, úgyhogy jól megkergetett az egyik, én meg azt hittem, betojok, úgy féltem – nem meglepő, ilyenkor mindig így járok.  Aztán elhagyva a falut már csak rissz-rossz, valaha aszfaltos, mára „toprongyos” út vezetett ki a folyóig. Ha nem tudjuk, miért jöttünk, mi kell keresnünk, meg sem találtuk volna a hídmaradványt, úgy be volt nőve gazzal. Azért persze lőttünk néhány fotót, ha már itt jártunk, legyen róla dokumentáció, de basszus. És kerülőút nem mutatkozott, már előre fostam, hogy újra végig kell tekernem a kutyák és az etnikum közt, jajj-mi-lesz-velem. Hiába hogy nem egyedül voltam, Hege pedig nem szívbajos, szóval tudom, hogy nem eshet bajom, mégis. Visszafelé is próbálkozott amúgy a kutya, de jóval kisebb elánnal, én meg számítottam rá, így eleve nagyobb lendülettel tekertem, tehát hamarabb átértem a kritikus részeken.

Eztán jött egy újabb kitérő, Csitár felé, mert azt néztük, hogy ott van egy csodatévő forrás, mellette kápolna, amit szintén muszáj látnunk. De hiába kerestük. A harmadik megkérdezett ember tudott végre felvilágosítással szolgálni: „eltévedtünk”, ez a Csitár nem az a Csitár, mert ez itt simán Csitár, amit mi keresünk, az meg Hont-Csitár. Nem baj, nem szegték kedvünket, a táj itt is gyönyörű, Hont felé meg úgyis megyünk, hisz még aludni is fogunk ott, úgyhogy nem marad ki a csoda, csak kicsit késik.

Ez a nap különösen fárasztó volt mindkettőnk számára. Talán elértük a holtpontot, vagy több volt a szint, mint az előző napokon, ki tudja? Ráadásul mostanra már eléggé ki is tikkadtunk mindketten, de még jó sokat kellett tekernünk, mire a következő falut elértük. Itt azonban nagyon kulturált kocsmát találtunk, benne finom barnasörrel, ahol felfrissíthettük magunkat. Ráadásul lottót is lehetett venni, és mivel úgyis szülinapos voltam, kértem Hegét, töltsünk egyet, hátha szerencsés lesz a kezem. Mikor pedig toltuk ki a bringákat az udvarról, még egy négylevelű lóherét is találtam, úgyhogy bizakodva néztem a jövő elé!

Innen már nem volt messze Balassagyarmat, ahol aznap megszálltunk, igaz, mint kiderült, a városnak pont a másik végén aludtunk, de így sem volt vészes. Először lepakoltunk a szobában, majd a nem messze lévő Lidl-be átsétáltunk pezsgőt venni, amit első tervek szerint aznap este törtünk volna fel, szülinapot megünneplendő. Azonban később úgy döntöttünk, hogy inkább a vacsi mellé kérünk egy-egy pohár Metaxa konyakot, és hamar ágyba bújunk pezsgő nélkül, annyira ki voltunk ütve mindketten a fáradtságtól. Mivel ezen a helyen eleve két éjszakát terveztünk, így nem volt gond az el nem fogyasztott pezsgő, legalább másnap estére jól lehűlt nekünk.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                     63,89 km
• tekeréssel töltött idő:      4.02.27
• átlagsebesség:                  15,8 km/h
• max. sebesség:                 35,0 km/h

3. nap

Augusztus 19., péntek

Balassagyarmat

Ez egy pihenőnap volt, gyalogos városnézéssel, így a biciklikre kivételesen tényleg fel sem ültünk. Egyéb túráink pihenőnapjai ugyanis mindig kerekes városnézéssel telt korábban.  Reggel mikor kiléptünk a szállásról, egy hirtelen ötlettől vezérelve először nem balra, a Lidl felé vettük az irányt, hanem jobbra, a közvetlenül a szállás mellett lévő Dacia-szalonba. Még jó, hogy ilyen „közel” tervez az ember a lakhelyéhez új kocsi vásárlást, pontosabban megtekintést.  Aztán persze átugrottunk a Lidl-be is reggelit venni, amit a szállás teraszán fogyasztottunk el kényelmesen.

Reggeli után besétáltunk a központba, ahol először a Palóc Múzeumot kerestük fel. Itt több órát töltöttünk el, mert nagy az épület, és nagyon színvonalas, több részből álló kiállításuk van. Először az alagsori részen bemutatott népviseleteket, fafaragásokat, festett tojásokat néztük meg. Ezt követően az emeleten megnézhettük a palóc emberek életútját születéstől, a házasodáson át, a halálig. Számomra nagyon furcsa volt, hogy a temetkezésnél a sírba a napi használati tárgyakat, úgy mint cigaretta, gyufa, szemüveg, kártya, pálinka is betették a halott mellé. A legfelső emeleten kapott helyet az időszaki kiállításon belül a „Beállok rózsám katonának – palócok az első világháborúban”.

Az épület mögött pedig egy rekonstruált palóc ház és gazdasági épület található. Régen ezekben a pici házakban akár 25 fő is lakott egyszerre. A család fejének volt kellemesebb, ő az állatokkal hált a pajtában, illetve az ifjú házasoknak, akiknek pedig a padláson volt külön helyük. Egyébként mindenki egy szobában volt összezsúfolódva. Ezt már más tájházakban is mesélték, de a mai kényelemhez szokott emberként mindig rácsodálkozom és elszörnyülködöm ezen.

Ezután elsétáltunk a zsinagógába, ami telefonos bejelentkezés alapján látogatható. Sajnos a bácsi, aki odajött, nagyon kapkodott, kb. egy befejezett mondata sem volt, egyszerre akart átadni nagyon sok információt. Bár biztos nagy tudás van a fejében, de mivel ennyire összevissza mondta, számomra hiteltelenné vált.

Ekkor már ebédidő volt, gondoltuk, a sarki piacon eszünk valamit, ám nem voltak nyitva a kifőzdék. Ami mégis, az nekünk nem volt túl szimpatikus. Abban maradtunk Hegével, hogy a belvárosban eszünk egy pizzát. Útközben viszont beugrottunk egy százforintos boltba, mert nagyon ügyesen semmilyen úti társasjátékot nem csomagoltunk be otthon, és az ilyen túrákon este jó elütni az időt effélével, úgyhogy beújítottunk itt egyet. Amiről este kiderült, hogy a hivatalos szabályok alapján nem túl izgi, ezért a már jól bevált „találjunk ki új szabályokat” módszerrel kicsit felturbóztuk a történetet.

A látnivalós kigyűjtésünkben szerepelt még egy tétel, amit szívesen megnéztünk volna, mégpedig a Pannónia Motormúzeum. A helyszínre érve kiderült, hogy itt sincs állandó nyitva tartás, hanem egy telefonszámon kell bejelentkezni. Hege fel is hívta, a tulajdonos pedig rögtön indult. Míg várakoztunk rá, befutott még egy család, így kicsit jobban megérte kinyitnia is.  Nagyon érdekes hely volt, csupa régi Pannónia motor, slusszkulccsal, forgalmi engedéllyel együtt kiállítva. Ahogy mesélte a srác, a motorok többsége nem esett át renováláson, mert annyira vigyáztak rájuk régi tulajdonosaik, hogy megvásárolt állapotában már mehetett is a kiállítótérbe.

Még beugrottunk egy cukrászdába szülinapi sütire, aztán visszatértünk a szállásra. Mint fentebb már említettem, gyorsan kitaláltunk egy új szabályrendszert a társashoz, aztán átugrottunk a Lidl-be vacsorát venni. Még épp időben az is eszünkbe jutott, hogy másnap augusztus 20., vagyis ünnepnap, vagyis semmi nem lesz nyitva, így rögtön a reggelinek valót is beszereztük!

Míg valamiért visszaszaladtam a szobába a boltolás előtt, Hegének sikerült elcsípnie a pultos kisasszonyt, és megkérdezni tőle, hogy a teraszon lógó virágok mik is, mert nekem annyira tetszenek. Elárulom neked is. A fuksziákat csodáltam meg.

4. nap

Augusztus 20., szombat

Balassagyarmat – Hont – Palást – Hont

Ezen a napon már délelőtt fél 10-kor lehántottuk magunkról a védelmező ruharétegeket, ugyanis megérkezett a várva várt nyár!

Drégelypalánknál el kellett volna kanyarodnunk, mert az eredeti terv szerint be akartunk menni megnézni Drégely Várát. Ám találkoztunk néhány emberrel, akik láthatóan az ünnepségre készültek, erre készítették elő a dolgokat. Tőlük kértünk útbaigazítást, merre is kéne mennünk. Ez alapján úgy döntöttünk, hogy ezt a várlátogatást most kihagyjuk. Magasan van, erdei ösvényen lehet csak feljutni, ezért a bicikliket felmálházva a hegy lábánál kellene hagyni néhány órára őrizetlenül, ezt pedig érthető okokból nem akartuk bevállalni. A várlátogatás kihagyása azonban egy újabb nyomós érv, hogy erre a területre vissza kell térnünk még!

Hont-Tsitáron pedig végre megtaláltuk azt a bizonyos csodatévő forrást, mellette a kápolnával, amit korábban egy másik Csitáron már kerestünk.  Körbefotóztunk itt is mindent alaposan, és biztos, ami tuti alapon, a forrásból is ittunk mindketten, hátha tesz velünk is egy kis csodát.

Honton megkerestük a szállásunkat, lemálháztunk, majd irány tovább. Ugyanis még a túra előkészületei során térképen jól kinéztük magunknak, hogy szlovák oldalon, Paláston, szintén van egy Palóc múzeum. És ha már láttuk a magyart, hát lássuk ezt is! Nem volt nehéz a palóc helytörténeti gyűjteményt megtalálni, azonban itt is a már jól ismert „telefonon hívjuk fel, és vagy ráér idejönni, vagy nem nyitva tartás” fogadott. Szerencsénk volt, bár kellett várnunk a hölgy érkezésére kicsit (ebédidőben érkeztünk), de jött, és készségesen megmutatta a múzeumot, mely egy klasszikus háromosztatú parasztházban került kialakításra. Balra egy stilizált palóc házat és portát építettek meg bent, középen egy tantermet rendeztek be, jobb oldalon pedig mindenféle helyi dolgot állítottak ki. Régi babakocsikat például, fényképeket, rádiókat, stb…

Visszafelé Ipolyságon egy Lidl-ből megebédeltünk az Ipoly partján, majd Parassapusztánál visszatértünk kicsiny hazánkba.

Honton a helyi kocsmában kértünk egy-egy korsó sört, amit a tulajdonos hölgy elég furán csapolt, ugyanis kanállal merte le a habot a poharak tetejéről. Mindegy, a jó szándék a fontos, és jó hideg volt a söre.  Kb. itt döbbentem rá, hogy másnap már beletorkollunk a Dunába, vagyis a túra nemsoká véget ér. Nem mondom, hogy lelkesített ez a gondolat, hisz nagyon szeretünk Hegével mindketten tekerni, ilyen többnapos túrán főként, és mindig irtó nehéz visszarázódni a dolgos, négy fal közt töltött hétköznapokba…

Ezen a napon, a szálláson, jól megbeszéltük, hogy bár ma sem mentünk keveset, de egyikünk sem fáradt el úgy igazán. Ez valószínűleg annak is betudható, hogy kevesebb szintemelkedést kellett legyűrnünk a nap folyamán, ami ráadásul jobban el is volt osztva a teljes napi távon, valamint az sem mindegy, hogy kb. 30-35 km-et csomag nélkül tekertünk le!

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                     62,15 km
• tekeréssel töltött idő:      3.37.19
• átlagsebesség:                  17,1 km/h
• max. sebesség:                 35,5 km/h

5. nap

Augusztus 21., vasárnap

Hont – Zebegény

Ezen a napon, nem is sokkal az indulásunk után, sajnos már elértük Pest megyét, ami végképp mutatta, hogy túránk lassan véget ér.

Bernecebarátinál letértünk jobbra a főútról. Csak gurultunk előre, és egy idő után elbizonytalanodtunk. Tuti jó helyen vagyunk? Egy teljesen elhagyatott mellékúton gurultunk, szántók illetve elhanyagolt földek közt. Mikor az út bal oldalán feltűnt a magyar, jobb oldalán pedig a szlovák határkő, akkor kicsit össze is zavarodtunk. Mi most a senkiföldjén vagyunk?? De megállva és a térképet áttekintve rájöttünk, hogy igen, pontosan ott vagyunk, ahol szeretnénk, két ország határán, a semmiben! Így már megnyugodva haladtunk tovább, és önfeledten csodáltuk a tájat. Számomra az egész túra alatt gyönyörű volt a természet, amerre jártunk, de ha ki kéne emelni néhány szakaszt, ami extrán tetszett, ez feltétlenül köztük lenne! Vissza akarok ide menni tekerni! Csak az a baj, hogy kicsit messze van.  A csoda majdnem Vámosmikoláig tartott, nem sokkal a település előtt csatlakoztunk vissza a főútra. Addig szinte végig a határon tekertünk, hol távolabb, hol közelebb az Ipolyhoz, hegyek és mezők közt. Egyszerűen fantasztikus volt, a fotók ennek még töredékét sem tudják visszaadni!

A főúton tovább haladva elértük a nagybörzsönyi leágazást. Mivel csak 2X5 km kitérőt jelent, és a látnivalói jónak tűnnek, úgy döntöttük, bevállaljuk. Nos, ekkor még nem tudtuk, hogy ez mit is jelent. Ugyanis bár csak 5 km, de ez az út, a falu határáig, meredek emelkedő volt végig!  Bevallom hősiesen, nekem nem sikerült egy szuszra teljesítenem a távot, egy kevésbé meredek részen megálltam kicsit pihenni, mert a szívem már majd’ kiugrott a helyéből, muszáj volt neki némi szabadságot adnom.  Hege nálam sokkal ügyesebb, neki ez a magasság sem okozott gondot, max. némi káromkodást váltott ki belőle.  De a táj szépsége itt is vitathatatlan volt!

A falut elérve először is a Szent István templomot pillantottuk meg, amit nem lehetett nem megnézni belülről is. Annyira egyszerű, és pont ettől annyira letisztult, gyönyörű ez a kis templom, és olyan hangulatot áraszt magából a hely, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom, aki arra jár. Az áram ide egyáltalán nincs is bevezetve, úgyhogy nem romantikus hangulatkeltés céljából égnek bent vaskos gyertyák, hanem konkrétan világítási szándékkal.  Ráadásul előző nap esküvőt tartottak, és ehhez kapcsolódóan még fel volt cicomázva az épület, ami még többet adott hozzá a látványhoz.

A templomban volt egy idősebb úr is, aki mesélt mindenféle érdekes dolgot, így még nagyobb élményt nyújtott az egész, mintha csak bemegyünk, körülnézünk, kijövünk. Annyiszor beszéltük már Hegével, itt ismét megállapítottuk, hogy az ilyen régi helyeken mennyivel többet ér, ha a látványos épület/kiállítás mellé kapunk egy jól beszélő mesélőt is, így a legjobb látnivaló „hatásán” is lehet még klasszisokat emelni.

Eztán legurultunk a faluba, és már előre fogtuk a fejünket, hogy ezt visszafelé meg kell mászni!  Úgyhogy az Attila korcsmában töltekeztünk némi szőlőcukorral, egyéb alkalmatosságokkal.  A falu központjában megtekintettük a Vízimalmot, ami működőképes lenne, ha lenne elég vízhozam az alatta csörgedező patakban. Ebédre pedig börzsönylepényt ettünk a Hétszilvafásnál. Még fent a templomban tudtuk meg a bácsitól, hogy minden hétvégén másik portán csinálják ezt a klasszikus ételt (nagyon hasonlít a langallóhoz), hogy ne legyenek egymásnak egyidőben konkurenciái. Mekkora ötlet! Visszamásztunk a hegyre, de ezt az emelkedőt szerencsére viszonylag könnyen és gyorsan magunk mögött tudtuk, aztán legurultunk a főútig. Hogy ez a lejtő mennyire rövid volt!

Szobon egy utunkba eső kocsmában ismét frissítőt vettünk magunkhoz, és mivel előző nap volt a lottóhúzás, és ebben a vendéglátóipari egységben is lehetett lottószelvényt vásárolni, hát elkértem a friss nyerő számokat!

Zebegénybe beérve megkerestük a szállásunkat. Az idevezető út kifogott rajtam. Ahhoz, hogy a Rózsa utcába eljussunk, egy olyan meredek részen kellett volna feltekerni, amire képtelen voltam, így maradt a tolás. Bevallom, másnap legurulni sem mertem itt, akkor is maradt a tolás.

Mindenesetre a szállást megtalálva konkrétan leesett az állunk, ugyanis a Duna felett voltunk, és a ház terasza a folyó felé nézett. Fantasztikus volt a panoráma! Gyorsan kattintgattunk párat, még közös képet is sikerült itt Hegével összehoznunk az erkélyen állva. Eztán lesétáltunk a központba egy vacsorára. Isteni paradicsomlevest ettünk, és szintén isteni sistergős vasparipa batyut. Utóbbi tortilla-lapba töltött finoman fűszerezett husi, kontaktgrillen összesütve. Mivel itt desszertet nem árultak, még beugrottunk a szomszédos cukiba, de ez sajnos futottak még kategóriás volt, úgy a hely, mint a választék.

Miután visszasétáltunk a szállásra, ellenőriztem a lottószelvényemet, ám négylevelű lóhere ide vagy oda, sajnos nem nyertünk!

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                     58,99 km
• tekeréssel töltött idő:      3.52.32
• átlagsebesség:                  15,2 km/h
• max. sebesség:                 39,0 km/h

6. nap

Augusztus 22., hétfő

Zebegény – Budapest

Már előző este eléggé be volt borulva az ég, egész délután abban reménykedtünk, hogy az eső előtt elérjük a szállást. Akkor még szerencsénk volt. Utolsó reggelünkön felnézve az égre már sokkal rosszabb kilátásaink voltak. Mindegy, korán keltünk, mert viszonylag hosszabb táv várt ránk ezen a napon, felmálháztunk, és legurultunk a központba, ahol egy kocsmában megittuk a reggeli kávénkat. Mire végeztünk, elkezdett az eső szitálni. Elgurultunk a közértig, ahol megvettük a reggelit, az eső ekkor már esett. Beültünk az „futottakmégcukrászda” teraszára reggelizni, mert itt voltak napernyők, ami ezúttal esernyőként funkcionált számunkra. Mire végeztünk, már szakadt. Összenéztünk Hegével, mi legyen? Hisz itt van előttünk a vasútállomás, úgyis utolsó nap, a táv jó részét amúgyis betéve tudjuk, mert többször letekertük már. Szálljunk vonatra? Ám egyöntetűen mondtuk mindketten, hogy NEM! Úgyhogy elővettük az „igazi” esővédő esőruhákat, amit indulás előtti este hosszabb hezitálás után tettünk csak be a málhákba. De milyen jól döntöttünk, most mekkora hasznát látjuk ennek!

Szóval beöltöztünk, és irány vissza Szobra a komphoz. Bár ki volt írva a menetrend, mégsem néztük meg, és nem időre mentünk, mégis akkora mázlink volt, hogy öt percnél nem kellett többet várnunk, és indultunk is át a túlpartra.  Innen Hege kattintott párat, hogy az Ipoly betorkollásáról legyen valami képünk, aztán irány Pilismarót.

Évek óta terveztünk már ide eltekerni, ugyanis itt egy elhagyatott hajótemető van. Nem gondoltuk, hogy ilyen szutyok időben fogunk eljutni erre a helyre! Én ezt a napot képekkel egyáltalán nem dokumentáltam. Az eső annyira zavart, meg féltettem a „fénykézőt” is, hogy inkább elő sem bányásztam a csomagból. Hege azért próbált elfogadható minőségű, cseppmentes képeket készíteni, komoly szitkozódások közepette, mivel a frontlencse folyamatosan vizes lett a szakadó esőben.

Tahitótfalu előtt felvetettem, hogy a következő lehetőségnél álljunk meg egy kávéra, addig legalább kicsit melegszünk és pihenünk is. Nem volt ellenvetés, így a település határában lévő kocsmában le is parkoltunk. A kávé előtt még egy-egy Jäger is lecsúszott, és meg kell mondjam, ez itt és most „életet mentett”, legalábbis utána egy ideig sokkal frissebben és vidámabban tekertem.  A következő ilyen jellegű pihenőnk Szentendrénél volt, ahol szilvapálinka és muffin kombinációt választottam, de eddigre már annyira lemerültek a készleteim, hogy ez sem tudott jelentősen javítani a morálomon.

Pestre beérve még eltekertünk egy hozzánk közeli bringaboltba, ahol gyorsan beújítottunk négy külsőt, ugyanis Hegének konkrétan a túra végére vászonig kopott a kereke – az ő albumában erről képi dokumentációt is találsz:

//nezopontjaink.gportal.hu/picview.php?prt=708890&gid=2972260&index=422

Mint kiderül az enyémre is ráfért némi vérfrissítés, mivel pár helyen az én külsőm is kezdte felmondani a szolgálatot. Utána még egy talponállóban, a Pléh csárdában, meg is kajáltunk, és csak ezt követően tértünk haza. Itthon aztán nyeregből a kádba ugrottam. A málhát még ugyan leszedtem a bicikliről, utána azonban kicsomagolás helyett azonnal a forró tus alá vetettem magam. Hege kezdett el alaposabban lepakolni a gépekről, pedig nem szoktam így otthagyni a cók-mókot, de az egész napos hideg eső nagyon kiütött. Mikor végeztem, Hegével helyet cseréltünk, én folytattam a pakolást. Aztán pedig jól megérdemelt jutalmunk egy-egy pohár konyak képében csúszott le a torkunkon.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                     76,33 km
• tekeréssel töltött idő:      4.57.55
• átlagsebesség:                  15,4 km/h
• max. sebesség:                 30,5 km/h

Véget értek az ipolyi hepe-hupák, sajnos. Gyönyörű táj, jó idő, fantasztikus csapat! Kár, hogy ennyire végesek a szabadságaink és a pénztárcánk, szívesen töltenék több időt ilyen helyeken, ilyen stílusban. És egyre csak gyűlnek az „idevisszakellmégjönnünk” úticélok is, ennek a túrának kb. a teljes távja beleesett ebbe a kategóriába.