Augusztus 9., péntek
Vésztő - Gyomaendrőd
Szóval az előző napi megbeszélés, és Vésztő-Mágor megtekintése miatt pénteken indulhattunk jó korán, még a meleg előtt, a már előző napról ismert útszakasszal kezdve. Első nagyobb állomásunk a Sebes-Körös és a Berettyó keresztezése után Szeghalom volt. Itt a Kárász Kastélyt akartuk megnézni, ami a részletes térképen leánykollégiumként van jelölve. Szerencsénkre találtunk egy hölgyet, aki épp locsolgatott az udvaron, így míg a többiek az utcán egy árnyas padon pihengettek, én Hegével besurrantam, és engedéllyel körbejártuk az épületet, udvart. Ez után a fa haranglábat akartuk volna megnézni. Azonban a kapu zárva volt legnagyobb bánatunkra. Hege viszont a szomszédos bolt felé vette az irányt, hátha tudnak valami bíztatót mondani. Épp kint is volt egy hölgy, és ő mondta, hogy próbáljuk megkerülni a területet, mert van, hogy hátulról fel lehet menni. Nosza, nyeregbe! Így megtaláltuk a település másik kastélyát is, amit nem is kerestünk. A D’ Orsay Kastélyban ma múzeum és könyvtár található. Bár volt bent mozgolódás, de ide senkinek nem volt kedve bemenni, így csak elgurultunk előtte, és inkább megkerestük a fa haranglábat. Valami munkások a mellette lévő templom felújításán fáradoztak ottjártunkkor, így valóban, a hátsó kapu nyitva volt, és közelről is megszemlélhettük az érdekes építményt. De bemenni nem tudtunk, az ajtaja kulcsra volt zárva.
Visszatekertünk a Sebes-Körösig, ahol vettünk egy erőteljes jobbkanyart, ráfordulva újra a földes gátra. Itt is, mint túránk során nem először (és nem is utoljára) az országos kéktúra által jelzett útvonalon haladtunk jó darabon. Hege mindig előre összeírja az útbaeső települések látnivalóit. Szokásunk, főleg az ilyen hosszabb túrákon, hogy este összeül a csapat, és együtt átnézzük a lehetőségeket, kiválasztjuk, mit is lenne jó megnézni, kit mi érdekel, hogy ez alapján lehessen a másnapi megállókat tervezni. Most is így tettünk, és megbeszéltük, hogy ezen a gátas részen található egy duzzasztómű, úgyhogy ott megállunk szétnézni. Szokás szerint Drágámmal ekkor is elfotózgattuk az út menti látnivalókat. Értem én, hogy a gáton, negyven fokban, egy szál árnyék nélkül, nem túl nagy élmény minket kivárni. Az út rossz minősége miatt pedig még csak az sem lehetséges, hogy egy-egy fotós megállás után megnyomjuk a pedált, ahogy a műúton amúgy szokásunk, és utolérjük a csapatot. Úgyhogy mi ketten alaposan lemaradtunk csapatunk többi tagjától, amikor leszálltam inni pár kortyot, és próbáltam a térképen betájolni, vajon hol is lehetünk. Ugyanis gyanús volt nekem a hely. Mikor Hege odaért, le is parancsoltam a pasit a nyeregből, hogy most márpedig térképolvasást tartunk!  És milyen jó megérzésem volt! Konkrétan a duzzasztómű mellett voltunk, bár a fáktól, bokroktól nem nagyon lehetett látni. Nem volt hosszú megbeszélés, egy véleményen voltunk. Irány a műtárgy! A többiek meg így jártak… Mikor már konkrétan tényleg látszott, hogy mi a pálya, Hege azért felhívta Tamást, hogy mi ezt megtaláltuk, megálltunk, megnézzük, majd valahol várjanak meg.
Szóval felmentünk a duzzasztóműre, fotózgattunk. És Hege felmászott a lánccal lezárt területre is. Na, ezt már nem nézhette szó nélkül a gátőr, egyszercsak feltűnt a híd végében, kibújt a házból, jött minket figyelmeztetni, hogy ezt tán mégse kéne. Rögtön megtértünk, szabadkoztunk, és váltottunk vele pár mondatot, ha már úgyis az utunkba került! Tőle tudjuk, hogy fejlesztést terveznek, és jövőre áram kinyerésére is akarják majd használni a duzzasztót. Javasolta azt is, hogy menjünk át a Sebes-Körös másik partjára, és az ottani gáton folytassuk az utat, mert Körösladány ott közelebb van. Köszöntük az infót, mivel csapatunk nagyobbik fele az innenső parton volt valahol, nem élhettünk vele.
Társaink a gát végénél vártak be minket, egy bezárt vadászház által nyújtott árnyékban. Gyors tanácskozást követően úgy döntöttünk, egyhangú szavazás után, hogy Körösladány látnivalói minket nem érdekelnek, hát kihagyjuk a kis kitérőt, és rögvest Köröstarcsára vesszük az irányt! Ott is persze az első kocsmáig.
Bodza itt kezdte pedzegetni, hogy bár ő eredeti terv szerint vasárnap este vonatozott volna fel Pestre, de annyira rosszul tűri a nagy meleget, és amúgy is Éviék szombat reggel mennek haza Kaposvárra, a vonatuk pedig pesti átszállással fog futni, így nem kéne egyedül vacakolnia a vonatozással, hát lehet, hogy ő is inkább már szombat reggel kiszáll.
Mielőtt beértünk volna Köröstarcsára, a Kettős-Körösön áthaladva a hídról láttuk, hogy annak tövében van valami kis kikötő. Na, ez az egyik gyengém. Persze, megint mi voltunk hátul Hegével, így senkinek nem tudtunk szólni, de ennek ellenére lekanyarodtunk az útról, és kicsit körülnéztünk a vízparton. A többiek feltalálták magukat, az első kocsmáig gurultak csak, ahol hűsöltek, ettek, beszélgettek. 
Ezen a településen többek között a tűzfigyelő tornyot szerettük volna megnézni. Kérdeztük a kocsmában, merre induljunk. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy először elvitte egy árvíz, majd ami megmaradt belőle, az leégett. Hurrá. Hát akkor keressük meg a százéves kertet. Ezt nem volt nehéz megtalálnunk. Egy kellemes, árnyas padot is találtunk, ahol az előző napról megmaradt vacsora alkatrészeit osztottuk szét, és fogyasztottuk el. A parkban volt két férfi is, tőlük is megkérdeztük a tűzfigyelőtornyot. A választ ők sem tudták.
És itt történt egy kisebb baleset is sajnos. Mindenki fent volt már (a százéves kert mélyebben fekszik, mint az út, lefelé kellett gurulnunk), én is indultam volna. Azonban sok eszemmel sík terepre volt állítva a váltóm, figyelmen kívül hagytam, hogy bár rövidtávon, de viszonylag erős emelkedőn kell feljutnunk a közútra. Gondoltam, „faszacsaj” vagyok, és így is kitekerek. Mivel egyre nehezebben haladtam, ilyen körülmények között már váltani sem lehet, hát az ülésből is kiemelkedtem, hogy nagyobb erőt tudjak beleadni. Ám egyszercsak a bicikli tulajdonképpen megállt, ekkor még talpon, függőlegesen. Ezzel egy időben mintha valami roppant-reccsent volna a bokámban, és már borultam is. Felálltam ugyan, és feltoltam a gépet (Hege jött mögöttem, rögtön próbált segíteni, feltámogatott engem és a felmálházott bringát, megijedt ő is, nanaá!), de fájt a bokám. Fent néhány méter tekerés után sikerült kieszközölnöm, hogy megálljunk, a többiek térkép fölött megtanakodják az útvonalat, addig én előhalásztam a csomagból valami kencét, és letelepedtem leápolni a bokámat. Fájt, nem kicsit. Mondtam Hegének, hogy na ez lesz az, amit nem mesélünk most el anyuéknak. Amúgy sem hiányzik, hogy aggódjanak, ráadásul anya másnap hajnalban indult gyalogtúrára néhány napra a Tátrába. Nem hiányzik, hogy miattam aggódjon, és ezért esetleg vele is történjen valami!! Attól is tartottam, bár itt erről még Hegének sem mertem szólni, hogyha nem csak húzódás-rándulás, hanem valami komolyabb sérülés történt, akkor másnap reggel nekünk is haza kell jönni a többiekkel, és le kell fújnunk a túra többi részét, mert sérült bokával képtelenség végigtekerni a maradék távot! Annyiból szerencsém volt, hogy tekerés közben semmit nem éreztem. Úgy látszik, ott olyan szögben állt a bokám hajtás közben, ami semmi terhelést nem jelentett. Azonban amint rá kellett állni, elég erős fájdalmam volt. Így gyalogolni csak sántítva tudtam.
Köröstarcsa után Mezőberény kihagyása mellett döntöttünk, és inkább rögvest Csárdaszállásra tekertünk, így nyertünk jópár km-t. Igaz, a már korábbról megismert iszonyatosan rossz minőségű úton, mint erre menetközben rájöttünk. Mezőberényt csak ilyen sz@r utak veszik körül??? Itt történt, hogy az aszfaltos, kátyúkkal sűrűn megtűzdelt „aszfalt” mellett haladó földút jobb minőségű volt, úgyhogy inkább azon haladtunk. Csárdaszálláson nem volt semmi nevezetesség, egy hangyabokányi faluról beszélünk, itt csak a kocsma miatt álltunk meg ismét.
Végre elértünk Gyomaendrődre! Itt már Bodza és Évi is iszonyatosan fáradt volt. Bodza hangot is adott ennek, Évi inkább magában tartotta, vagy (gondolom) Tominak panaszkodott, mikor nem hallottuk. A központ felé haladva megkerestük volna a Motorkerékpár Múzeumot, amit azonban tulajdonosa felszámolt. Meg kell mondjam, nem különösebben zavart. Meleg volt, fájt a bokám, és amúgy sem igazán érdekelt. Viszont nyitva találtuk a Knerr Nyomdaipari Múzeumot. Ez nagyon is érdekelt, és bár a többiek fáradtságuk okán inkább kint maradtak (igaz, Tomi csak szolidaritásból), mi Hegével bevettük magunkat az enyhén klimatizált épületbe, és erősen sántítva, szenvedve az álldogálástól (mármint én), de hősiesen végignéztük a tárlatot. A bácsi, aki körbevitt minket, nyomdász volt a vállalatnál, így hozzáértő vezetésben volt részünk. Engem nagyon érdekelt az egész, úgyhogy nagyon örülök, hogy a csapat többségi véleménye és sérült bokám ellenére nem maradtam kint!
Eztán megkerestük a szállásunkat, ahol ismét belefutottunk, hogy a tulajdonos nincs helyben, és jó fél órát várnunk kellett, mire begurult a hölgy. Ekkorra Bodza tutira eldöntötte, másnap reggel lecsatlakozik rólunk. Őszintén szólva, elég kettős érzés volt ez. Egyrészt sajnáltam nagyon, hisz nem így volt tervezve, nem erre számítottunk, és tuti a következő két napban is lesz csomó olyan élmény, amit kár, hogy kihagy. Másrészt viszont látszott rajta, hogy nagyon szenved a melegtől, a földúttól, hogy bár idén cserélte le a bicaját, ami nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és jóval nagyobb erőkifejtésre van szüksége, hogy tartsa velünk a tempót, mint nekünk. Láthatóan nem élvezte a túrát, fáradt volt, mindenben a rosszat látta, ezért tiszteletben tartottuk a döntését, és nem próbáltuk lebeszélni róla.
Miután megérkezett házinénink, lemálháztunk, lefürödtünk, és elsétáltunk a strandra. Elég szenvedős volt ez nekem bokailag, de igyekeztem zokszó nélkül tűrni, sokszor Hege karjába kapaszkodva ballagni. Sajnos eddigre a fájáson kívül már be is dagadt a sérült alkatrészem, és még lilulni is kezdett. Nem volt túl megnyugtató, de mivel a fájdalom nem lett rosszabb a balesethez képest, bizakodtunk, hogy nem kell feladni a nyaralást!
Közel záróráig pancsoltunk, majd hazafelé egy étteremben megvacsiztunk, és visszasétáltunk a szállásra. Fekvés előtt még be is borogattam a lábam, majd reggelig aludtam, mint a bunda. A többiek mondták, hogy éjjel vihar volt. Na, ez az, amire én nem ébredtem fel!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 66,66 km
- tekeréssel töltött idő: 4.08.27
- átlagsebesség: 16,0 km/h
- max. sebesség: 59,9 km/h
Augusztus 10., szombat
Gyomaendrőd - Túrkeve
Reggel úgy voltunk vele, hogy már csak ketten megyünk tovább, így nem igazodnánk a többiek vonatindulásához. Felmálháztunk, összeálltunk egy utolsó nagycsoportos zászlós képre, majd érzékeny búcsút vettünk túratársainktól. Ők még kicsit ráértek cihelődni, és a vonathoz kiérni, mi inkább mentünk volna. Búcsúzkodás közben megbeszéltük, hogy tulképp, bár időben még csak a felénél járunk a nyaralásnak, de tekert km-ben (terv szerint legalábbis) azért jóval több van már mögöttünk, mint ami még ránk vár. Viszont jövőre Évi és Tamás mindenképp úgy tervezi, hogy végigjönnek velünk, ha két hetes lesz ismét, akkor is. Majd úgy szervezik az életüket, hogy beleférjen. Ezt letisztázván, elindultunk megkeresni a boltot, amit előző este láttunk a szállás felé gurultunkban. Khm. Azt jól nem találtuk meg. Aztán ami útba esett első bolt, oda bementem kaját venni. Mit ad ég, mire kijöttem, csapatunk többi tagja épp leparkolt ugyanannál a boltnál. Egy ekkora városban, nem is útba eső boltnál, hogy tudtunk újra összefutni? Jó hangulatban megreggeliztünk, ismét elbúcsúztunk, és felkerekedtünk. Kávét inni! Aztán végre jött a nap túra része.
Dévaványa felé indultunk. Mellettünk egész hosszan vonatsín haladt. Beszéltük Hegével, hogy valószínűleg erre jönnek majd a többiek, úgyhogy meg kéne állni integetni nekik. Figyeltük az órát (tudtuk a vonatindulást), és amikor úgy gondoltuk, hogy már mindjárt, akkor kerestünk egy viszonylag bokormentes részt, integetési célzattal. Félre is álltunk lelkesen, és vártunk. És vártunk. És vártunk. Néztük az órát, tanakodtunk, hol lehetnek. Mondom, nézzük már meg a térképet! És ekkor kiderült, hogy ismét, immáron nem először, „180 fokkal elfordítva néztük a térképet”. Szóval az a vonat, ami Pest felé tart, baromira nem erre jön,. Nagyon röhögve nyeregbe ültünk, és gurultunk tovább.
Aznapra igazán csak egy látnivaló volt betervezve, a Réhelyi Látogatóközpont, ahol egy túzokrezervátum van. Itt az előző napi balesetem már csak annyiban játszott, hogy dagadt és lilult a bokám, de már sántikálás nélkül tudtam járni. Pedig reggel még húztam a lábam induláskor, de úgy látszik, az izmok bemelegedtek, bejáródtak. Hegének csalódást okozott a központ olyan szempontból, hogy az elkerített ketrecben összesen három túzok éldegélt – ő ennél többre számított. A többi védett madárként „tengette” napjait az alföldi pusztaságban. Nekem viszont, mivel sose láttam ilyet korábban, így is nagy élményt jelentett. De hogy ezeknek az állatoknak milyen csúnya hangjuk, és hegyes nyelvük van! Persze, csináltunk ezernyi fotót, ami közben történt is egy kis „baleset”. Dróthálós kerítés zárta el őket tőlünk – szerencsére. Pont jött egy gondozónő enni és inni adni nekik, de még ő is csak úgy mert bemenni, hogy a kezében volt egy söprű, és kínosan ügyelt rá, nehogy mögé kerüljenek a madarak. Ugyanis nagyon nagyot tudnak csípni! Na, ezzel az éles, kemény csőrrel az egyik szárnyas a kerítésen át Hege fényképezőgépéhez kapott, de szerencsére csak az objektívet körülölelő műanyag burkolatnak koccant neki a csőre, magát a lencsét nem érte el. Engem így is eléggé megijesztett.
Utána még végigsétáltunk a tanösvényen, és megtudtuk a tájékoztató táblák egyikéről, hogy a szép kis lila virágot, amivel nagyon sokszor találkoztunk az út során, magyar sóvirágnak hívják, valamint láttunk szürkemarhákat legelni. Bementünk a bemutatóterembe is, ami viszont nem volt nagy élmény, szerintem a diákcsoportoknak lehet jó kis foglalkoztatóterem.
Elhagyván a látogatóközpontot (ahol amúgy szintén keresztülvisz az OKT), beértünk Ecsegfalvára. Itt mindenfélével feltankoltuk magunkat. Ásványvíz, kaja, zöldség, kocsmából sör. Ugyanis térkép alapján tudtuk, hogy egy kb. 20 km-es szakasz vár ránk, ahol konkrétan semmi nincs. Puszta, víz, madarak, földes gát. Enni- és innivalót ott nem fogunk tudni szerezni. Hacsak nem lövünk valami szárnyast, amit megsüssünk tábortűzön, és nem tisztítunk vizet a Hortobágy-Berettyóból iható minőségűre. Szóval bevásárlás után irány a gát! Nos, ez egy ritkaszar rész volt, tekintve az útminőséget. Viszont olyan mennyiségű madár szállt fel egy-egy pontról, hogy frankón csak a számat bírtam tátani! És a fényképezőt kattintgatni. Az első ilyen madárfelhőnél mondtam is Drágámnak, aki épp hátrébb állt meg fotózni, hogy ez az ártéri hosszú szakasz olyan lesz, hogyha valamelyikünk meg akar állni fotózni, meg kell álljon a másik is. Különben elriasztja a pihenő madarakat, megfosztva ezzel a másikat valami csodától. Ehhez tartva magunkat haladtunk a gáton, míg meg nem éheztünk. Ekkor letelepedtünk egy árnyékos helyen, és bolti papírból, bicskával, jóízűen elfalatozgattunk. Közben találgattuk, vajon merre járhatunk a gáton. Én teljesen határozottan mutattam egy pontra a térképen, hogy szerintem ott lehetünk. Utóbb kiderült, hogy ezt megint bebuktam, mert jóval hátrébb voltunk még. No sebaj, rendületlenül nyomtuk a pedálokat, mert haladni kell, de azért be kell valljam, egyre kevesebb kedvvel, egyre nagyobb fáradtsággal, nyűgösséggel. Vége felé már mást sem hallottam, csak Hege káromkodását. Tény, hogy a rossz minőségű út miatt egyre fárasztóbb volt a biciklizés, és már nagyon szerettünk volna civilizált helyre érni.
Egyetlen változatosságot a Tamástól érkezett SMS jelentette, melyben beszámolt róla, hogy mindjárt beér velük a vonat Kaposvárra, és nagyon rossz érzés nekik, hogy ki kellett szállniuk a túrából, inkább lennének még mindig velünk.
Ami még jó volt ebben a napban, hogy nem volt az az őrült kánikula, mint eddig végig. Inget egyáltalán nem vettem fel a nap ellen, naptejezni is csak dél után kellett, és volt egy kis enyhe szellő is. Legalább nem rohadtunk le a nyeregből a lassú haladás mellett!
A városba (Túrkeve) beérve rögvest elhaladtunk a fürdő mellett. A szállásunk azonban a település teljesen átellenes végében volt. Lemálházás után kicsit beszélgettünk a jófej, locsogós háziúrral, majd gyors tusolás után úgy döntöttünk, hiába van messze a strand, csak elsétálunk oda, visszafelé pedig valami pizzériában kajázunk. Bár kb. 2 km-t kellett gyalogolnunk, de a pancsolás nagyon jól esett mindkettőnknek.
A strandon… A medence közepén volt egy kis padka, körülötte végig el lehetett üldögélni a melegvízben. Egy idősebb bácsi egyszercsak kigázolt a vízből, el a büféig, majd egy korsó sörrel tért vissza műanyag pohárban. Már ezen is szörnyülködtünk Hegével. Mikor azonban ismét távozott a medencéből, az üres műanyagpoharát a padkán hátrahagyva, kitört belőlem a méltatlankodás. Nagyon sajnáltam, hogy pont elkalandozott a figyelmem másfelé, mikor kikecmergéshez látott az „úr”. Tuti nem hagytam volna szó nélkül az esetet!
A szálláson szokás szerint még beszélgettünk elalvás előtt a napi élményekről, és egybehangzóan megállapítottuk, hogy azért hiányoznak a többiek. Viszont így kettesben ritkán tekertünk (eltekintve attól, hogy átgurultunk anyuékhoz, vagy ebéd után kiruccantunk a szomszéd faluba, de konkrét, egy napos túrán még nem igazán voltunk így, hisz mindig kiírt túrák ezek, és többnyire van is legalább 1-2 érdeklődő), de nagyon élveztük így is!
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 57,35 km
- tekeréssel töltött idő: 3.51.25
- átlagsebesség: 14,9 km/h
- max. sebesség: 25,1 km/h
Túrkeve - Szarvas
Reggel búcsút vettünk a házigazdától, aki még útba igazított a helyi pékség felé, ahol a reggelinket terveztük megejteni. Távozásunk után ismét megbeszéltük Hegével, hogy ez egy jó szállás volt, érdemes ajánlani bárkinek, aki Túrkevén akar aludni. Igaz, hogy a város semmit nem rejt (szerintünk), a strand sem egy egetverő durranás, de a szállás az jó volt! Ekkor jött az ötlet – kéne csinálni a honlapunkra egy szállásajánló részt is. Hisz azért már jó néhány többnapos bringatúra van a hátunk mögött, ilyen-olyan tapasztalatokkal. Mivel az oldal amúgy is a biciklis sport, a természet „népszerűsítésére” jött létre, miért ne adnánk közre a kerékpárral is jónak érzett szálláshelyeket a túrázóknak? Na, az ötlet jó, elvetve azóta sem lett, de a megvalósítás várat még magára…
Ja, jut eszembe. Mégis van valami jó is a városban a fürdőn és a szálláson kívül. A pék! Olyan súlyos (szó szerint értsd: nehéz, tartalmas) cuccokat adnak, pesti árakhoz viszonyítva azonos, vagy olcsóbb értékben, hogy szemem-szám tátva maradt! Alig bírtam legyűrni… reggelim felét! A két péksüti nem csúszott le, mint eddig bármikor, az egyiket bespájzoltam inkább a málhába, ínségesebb időkre. Később kiderült, hogy jól is tettem!
Mivel itt már csak ketten tekertünk, gyakorlatilag azonos minőségű gépekkel, és hasonló kondícióval, ráadásul a terepviszonyok is ideálisak voltak (sík út, aszfaltos!, néha még hátszél is könnyített rajtunk), nem volt nehéz tartósan 30-as sebességet (nem átlagsebességgel persze) tartanunk.
Erre a napra nem is volt igazán nagy táv betervezve, Szarvasig kellett eljutnunk (ezúttal a kompot választva, szemben az első napi vasúti híddal), ahol egy kis városnézést terveztünk. Útközben ért minket Léna hívása (ő egy biciklis világutazó, Lénárt Léna Ferenc, akit Hege csak netes kapcsolat révén ismert, és direkt miatta, a személyes megismerkedés miatt alakítottuk úgy a túrát, hogy orosházi kitérőt is szerveztünk bele), miszerint nem dolgozik, és áttekerne hozzánk Szarvasra, így két nappal előbb megismerkedhetnénk egymással. Hege lelkesedett, én meg nem mondtam ellent – miért is tettem volna?
Mivel kevés táv volt tervezve, és igen tempósan haladtunk, elkezdtem jobban nézelődni esetleges látnivalók után. Még a komp előtt észre is vettem egy betonozott gátat a folyó mellett. Rögtön mondtam is Hegének, vajon hova visz? Épp jött egy kocsi rajta kifele, hát eléjük tekert a pasi kérdezősködni. Én közben felfedeztem az útmenti táblát, valamint elkezdtem böngészni a térképet. Arra jutottam, hogy ha elindulnánk a gáton, akkor a Békésszentandrási duzzasztómű és zsiliphez érkeznénk (lánykori nevén Horthy István Zsilipmű), ami cirka 4-5 km lehet. Mivel Hege a gáton közlekedő kocsi utasaitól még ennyi infot sem tudott szerezni, tehát azt sem tudtuk, meddig aszfaltos a töltés, úgy döntöttünk, hogy mit nekünk közel 10 km-es kitérő, uzsgyi, arra! Meg hátha a duzzasztóműnél át tudunk kelni a vízen, és nem kell ezen az oldalon visszatérnünk a komphoz…
Mondhatom, ez is egy gyönyörű rész volt, kár lett volna kihagyni! Persze, hogy a lecsatlakozott csapattagjaink mit szóltak volna ehhez a plusz kitérőhöz kelt helyben, már sose fog kiderülni. De el bírom képzelni, hogy elcsigázottan inkább megvártak volna a kompnál, árnyékban, hideg sörrel a kézben, mint betekerjenek velünk. Mindenesetre itt volt némi Tisza-feeling, ugyanis az aszfaltos rész konkrétan a duzzasztóműig tartott. Tény, hogy nem is Békés megyében voltunk, hanem Jász-Nagykun-Szolnokban, ugyanis ezen a részen a Hármas-Körös a megyehatár. Ekkor láttunk túránk során egyetlenszer őzet is. Elérvén a duzzasztóműhöz, Drága bekopogott a gátőrházba, tanulva korábbi hasonló élményünkből. Itt is azt kaptuk, hogy elvben tilos a bejárás, de azért menjünk csak nyugodtan. Viszont építkezési terület a műtárgy túlparti része, úgyhogy nem hiszi, hogy át tudnánk menni. Mi azért lelkesen legurultunk a partig, ahol leparkoltuk a gépeket, és alaposan megcsodáltuk a helyet. A láthatóan nem mostanában használt zsilipet, a duzzasztóművön keresztülömlő döbbenetes mennyiségű víztömeget, a túlparti építkezést. Rácsodálkoztunk a parton békésen horgászgató öregekre. És beláttuk, hogy nem csak az építkezés miatt nem juthatunk át bringákkal a túlpartra itt. Egyszerűen nincs kiépítve a műtárgyon olyan rész, ahol át lehetne kelni a folyón. Kicsit hosszúra nyúlt séta, csomó fotó elkészítése után újra nyeregben éreztük magunkat, és irány vissza, ezúttal már tényleg a kompra!
Közben befutott Léna telefonja is, hogy guruljunk be Szarvasra, és a Halász Csárdánál találkozzunk. Oké, megkerestük a helyet. Nézegetve az ital-, és étlapot, kicsit elhűltem az áraktól. Viszont mivel már kora délután volt, ebédre pedig csak gyümölcsöt ettünk, kezdtem éhes is lenni. Némi várakozás után az lett a vége, hogy egy sört meginni mindegy, hol ülünk le és mennyibe kerül, menjünk be. Jó, menjünk, egy sör végülis tényleg nem a világ. Lassan befutott Léna is. Mivel végül nem egy-egy sör fogyott ezen a nívós, ám rohadtul nem olcsó helyen, egyre éhesebb lettem, ráadásul én aznap várost akartam nézni, így egy idő után kezdtem nyűgös lenni. Fizetés után még az étterem kapujában a pasik beszélgettek, én meg előhalásztam a málhámból a reggeli maradványait, és gyorsan betoltam. Így kissé megnyugodva tudtunk tovább indulni.
Miután Léna még a lelkünkre kötötte, hogy a világ legjobb pacalját muszáj kipróbálni, és itt mérik Szarvas alatt a Régimódi étteremben, elbúcsúztunk, mondván, holnapután úgyis találkozunk. Mi felkerestük a helyi nevezetességek egy részét. Megtekintettük a szárazmalmot, ahol számomra érdekes dolgok derültek ki a működést illetően. Pl. nem tudtam, hogy azt a bazinagy kereket összesen két ló mozgatja meg. Azon pedig még inkább elcsodálkoztam, hogy a két ló egymást követő két állásba volt befogva. Én naivan úgy hittem, hogy a hatalmas fogaskerék két átellenes végében rótták köreiket. Látszik, hogy pesti gyerek vagyok?
Ez egyébként egy működő szárazmalom, minden hónapban egyszer valóban be is indítják, meg lehet nézni az őrlést. Nem volt szerencsénk, előző nap volt pont ezen jeles alkalmak egyike, így lecsúsztunk az élő bemutatóról. De az úr, aki kalauzolt minket, így is nagyon érdekesen adta elő a tudnivalókat. Mikor kiderült, hogy alapvetően semmi köze a molnársághoz, akkor azért alaposan meglepődtem ám! Ez a bácsi kérdezte, hogy a szalmaportára megyünk-e. Na, arról még nem is hallottunk, a látnivalók összeírása során nem dobott ilyet a net! Pár szóban elmondta, mit is lehet ott látni, én rögtön belelkesedtem, hogy de jó lenne. Ennyiben maradtunk.
A szállásunk innen nem volt túl messze, hát lecuccoltunk. A háznál egy vénséges-vén néni fogadott. Tulajdonképpen a fia adja ki a ház egy részét, ahol két külön lakrész van. Tiszta a ház, nem lehet rá rosszat mondani, de azért aludtunk már klasszisokkal jobb helyen is. Aztán málha nélkül begurultunk a központba, meg akartuk keresni a Bolza kastélyt. Megint belefutottunk abba, hogy legközelebb alaposabban fel kell készülnünk, ugyanis fogalmunk sem volt róla, hogy ez az egyetemhez tartozik. Régen a Rektori Hivatal volt benne, aztán átszervezések, zsugorodások, összeolvadások, „mifenék” miatt kiköltözött belőle minden, jelenleg üresen áll, és egyre romlik az állapota. Műemlék épület, így a felújítása, használata sok szabályba ütközik, és sokba is kerül. Mivel azonban az egyetem nem tud és nem is akar költeni rá, inkább lepasszolná ezt a terhet magáról. Van valami vita az önkormányzat és a felsőoktatási intézmény közt a tulajdonlásra vonatkozóan is. Mintha valami ilyesmit mondott volna a büfés hölgy, aki suttyomban elvitt minket a kastély főbejáratához, ami a Holt-Körösre néz. Ugyanis konkrétan nyitva volt a nagykapu, mi meg simán besétáltunk rajta. Mint kiderült, szerencsénkre nem csuktak be minket, mivel nem látogatható a hely, és csak véletlenül maradt nyitva a kapu is. Ha ránk zárják, miközben mi odabenn gyanútlanul kószálunk…
Az udvarról is megcsodáltuk a vízből magasra kinyúló emlékművet, amit már a városközpontba érkezésünkkor is lefotóztunk. Akkor is mondta Hege, hogy ez a történelmi Magyarország középpontja. Nem tudnám megmondani, miért, de már akkor is gyanús volt ez a kijelentés nekem. Később kiderült, hogy Drágám az elmúlt X évben tévhitben élt. Ez ugyanis Millenniumi emlékmű, a középpont kicsit másutt van. Másnap mindenesetre felkerestük!
Miután a kastélyba nem jutottunk be, így a helyi városnézésre igen kevés időnk ment el, gondoltunk egy merészet, és szintén a térképen talált útmutató alapján elindultunk a szomszédos településre, Békésszentandrásra. Itt a Horváth kúriát, és a Rudnyánszky kastélyt szerettük volna megtekinteni. Néhány járókelő és a kocsmáros kifaggatása után nem lettünk sokkal okosabbak a kérdéskört tekintve, ugyanis senki nem tudta, mik ezek. Ám azt megízleltük, hogy a helyi sörfőzde meggysöre verhetetlen!  Gondoltuk, ha már itt vagyunk, kerekezzünk kicsit helyben, hátha rábukkanunk a keresett épületekre. Nem is kellett sokáig mennünk, a sarkon találtunk egy információs táblát, amin pontosan be tudtuk őket tájolni, ám a hozzájuk fűzött magyarázat, leírás nem kecsegtetett túl sok jóval. Azért eltekertünk, de gyakorlatilag semmi nem látható, ami érdekes lenne. A duzzasztómű a térkép alapján még igen messze volt innen, és a túloldalról láttuk, hogy építkezési terület, nagy munkagépek és sár, úgy döntöttünk, kihagyjuk, és inkább legurítunk még egy meggysört. Csak hogy tényleg annyira jó-e, mint amilyennek elsőre tűnt. Vagy csak a szomjunk mondatta azt velünk? Nos, bizton állíthatjuk, tényleg isteni a nedű! Saját szememmel láttam, hogy sokan üres PET-palackokkal jöttek kocsival, abba csapoltatták a sört, és vitték haza iszogatni! Én is kérek, ha valaki jár arra, hozhatna néhány palackkal ajándékba!
Na, és akkor itt jön a pont, ami miatt azt fogja rólunk gondolni mindenki, hogy végképp elment az eszünk. A térképet nézve Szarvas jobb oldalán volt a szállásunk. A tőle balra lévő településre elugrottunk sörözni. Majd vissza Szarvas, de csak azért, hogy a tőle jobbra-lefelé lévő étterembe elguruljunk vacsorázni. Utóbbi durván 7 km-re lehetett a szállástól. Jól bekajáltunk, és teli gyomorral, fáradtan, szembeszélben kellett visszajutnunk a városba. Na, ekkor azért mi is lehülyéztük magunkat! Főleg, hogy jó, jó a hely, a kaja, de azért ennél ettünk már jobbat is mindketten, mindkétféléből. Mindegy, kipróbáltuk. Ha nem ugrunk el, máig is szidnánk magunkat érte, az is biztos!
Eztán már csak a zuhannyal akadt némi nyűgünk a szálláson, nem nagyon akart meleg vizet szolgáltatni, de végül ez is megoldódott, és álomra hajthattunk fáradt fejünket.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 77,47 km
- tekeréssel töltött idő: 4.27.33
- átlagsebesség: 17,4 km/h
- max. sebesség: 32,0 km/h
Folytatás »»»
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
És milyen jó megérzésem volt! Konkrétan a duzzasztómű mellett voltunk, bár a fáktól, bokroktól nem nagyon lehetett látni. Nem volt hosszú megbeszélés, egy véleményen voltunk. Irány a műtárgy! A többiek meg így jártak… Mikor már konkrétan tényleg látszott, hogy mi a pálya, Hege azért felhívta Tamást, hogy mi ezt megtaláltuk, megálltunk, megnézzük, majd valahol várjanak meg.
Gondoltuk, ha már itt vagyunk, kerekezzünk kicsit helyben, hátha rábukkanunk a keresett épületekre. Nem is kellett sokáig mennünk, a sarkon találtunk egy információs táblát, amin pontosan be tudtuk őket tájolni, ám a hozzájuk fűzött magyarázat, leírás nem kecsegtetett túl sok jóval. Azért eltekertünk, de gyakorlatilag semmi nem látható, ami érdekes lenne. A duzzasztómű a térkép alapján még igen messze volt innen, és a túloldalról láttuk, hogy építkezési terület, nagy munkagépek és sár, úgy döntöttünk, kihagyjuk, és inkább legurítunk még egy meggysört. Csak hogy tényleg annyira jó-e, mint amilyennek elsőre tűnt. Vagy csak a szomjunk mondatta azt velünk? Nos, bizton állíthatjuk, tényleg isteni a nedű! 
