150 km a Balaton körül – I.
2011. augusztus 6.
(készült: 2011.08.09.)
Aznap reggel picit hat előtt indult a vonatunk Fonyódra, így szokás szerint igen korán kellett kelnünk. Persze a KV már be volt készítve, a szendvicsek pedig megcsinálva a hűtőben pihentek este óta. Kerekek felpumpálva, málhazsák felrakva. Szóval tényleg csak magunkkal kellett hajnalban foglalkozni, hogy időben útra kelhessünk.
Hatan vágtunk neki a túrának. Ahogy Hege Drágám fogalmazott előző nap: csak mi hatan vagyunk olyan eszementek, hogy ilyenre elinduljunk. Hogy milyen igaza van!  Egy nap alatt megtenni a Balatonnál 150km-t, úgy, hogy ebbe még a végén szabadstrandolási csobbanós dolgot is tervezünk! Hát, tényleg bolond egy csapat ez…
Mivel előző túránál bejött, hogy a péknél vettünk finomságot, amit a vonaton második reggeliként elfogyasztottunk, már este megbeszéltük, hogy most is így teszünk. Míg zötyögtünk, jóízűen el is fogytak a kagylónak nevezett, csokival töltött pékáruk. Bő egy órás vonatozással a hátunk mögött végre megérkeztünk Fonyódra!
Ja, de miért is szaladok ennyire előre? Még Kaposváron, mikor kiértünk a vonathoz, történt némi műszaki malőr. Attila és Ani már ott voltak a peronon, Attila pedig épp az első kerekét szervizelte. Később, már a MÁV szolgáltatásának használata közben mesélte, hogy leeresztett a kereke, így megkérte kedvesét előző nap, hogy vegyen neki egy belsőt délután, hogy mikor ő reggel leér a vonattal, csak cserélni kelljen, tekintve, hogy az aktuális pótbelsője már vagy öt foltot is birtokol, és ez nem túl egészséges. Minden szükséges paraméter birtokában a lány el is ballagott a boltba, ám a vásárolt belsőről csak reggel derült ki, hogy túl rövid a szelep (mégsem volt elég a megadott paraméter, vagy elszúrta a boltos?), így a konkrét biciklinél használhatatlan. Maradt az agyonfoltozott belső.
Szóval indulás Fonyódról! Én elöl tekertem a túravezető mögött, a többiek szépen sorban mögöttünk. Egyszer valami éktelen csörömpölést-csattanást hallok hátulról. Meg is fordultam, de mivel nem láttam semmi kirívót, azt hittem, valami fém akármi esett le valakinek a kezéből egy ház udvarán. Nyugodtan tekertem tovább. Ekkor azonban megszólalt Drágám mobilja. Ani hívta, defekt Attila első kerekén. Próbálják megfoltozni, menjünk tovább, majd meghúzzák a tempót és valahol utolérnek minket. Oké. Ám ahogy haladtunk, kezdett mindenki számára világossá válni, hogy a terepgumis mountainbike (ráadásul nem eléggé felpumpált kerékkel nehezített verzióban) nem való erre a túrára, ugyanis szegény Gábort gyakorlatilag alig pár méter tekerés után mindig messze lehagytuk, így időnként meg kellett állnunk bevárni.
Első megállónk Fenékpusztánál volt, Valcum romjait néztük meg. Pontosabban csak a két fiú (András és Gábor), mivel mi Drágámmal úgy másfél hónapja már körbejártuk őket. Majd irány Keszthely, szabadstrand. Nem lepődtem meg túlsággal, hogy nem tudtunk KVt szerezni itt, hisz előzőleg sem volt. Ugyan az okát fel nem foghatom! Kerékpáros pihenő, büfé, szabadstrand, és nem árul KVt. Hümm-hümm. Pár perc pihenés, szóda, gyümölcslé elfogyasztása után irány tovább. Időközben történt egy telefonos egyeztetés is a defektes különítménnyel: vonattal bejönnek Keszthelyre, ahol ismernek egy jó bringaboltot-szervízt. Ott kerékcsere, és megpróbálnak nagy iramban utánunk tempózni. Majd jelentkeznek telefonon.
Vonyarcvashegyen feltoltuk a gépeket a hegyre. Amúgy is elég meredek volt, gyanítom, nem tudtam volna feltekerni, ráadásul épp rendezvény volt, koszorúzás, így a lenti kereszteződésben álló láthatósági mellényes úr direkt megkért minket, hogy csak tolva közlekedjünk. Fent kilátásban gyönyörködés, fotózás, majd szendvicsek elfogyasztása, aztán irány tovább.
Szigliget előtt nem sokkal az út mellett két fiatal állt és fél literes ásványvizeket osztogattak az arra tekerőknek. Persze későn vettem észre, meg nem álltunk, így meg már hiába kapkodtam, nem sikerült szereznem belőle. Pedig jól esett volna! Mikor nem sokkal később mégis leparkoltunk bevárni Gábort, akkor néztem meg a palackra nyomott matricát: MOL bringa pontos volt, valami promóciós cucc. Jó ötletnek tartom, elég meleg volt aznap! Mint később kiderült, több helyen is kint voltak, szereztünk később is vizet tőlük…
A Badacsony bazaltorgonái tövében egy közkútnál újabb pihenő, dopping némi pezsgőtablettával, körtével, csokival, majd jött egy hosszabb etap Balatonudvariig, a szívalakú sírköves temetőig. Menet közben belefutottunk a Balaton-átúszás startjába is Révfülöpön. Néha szinte tolni kellett a gépeket, annyi ember gyűlt össze.
Hogy a temetővel kapcsolatban igaz-e az alábbi történet? Nem tudom, de a vers szép…
A kőfaragó ember emlékére
Élt hajdanán Udvariban, egy szépséges leány,
A haja szőkén omlott napsütötte, nyakán.
A szeme tündökölt, mint a kék nyári ég,
Bőrén szépen táncolt a hajnali lég.
Ki volt Ő? A Halászgazda egyetlen leánya,
A kis falu Kedvence, legények bálványa.
De Ő csak egy legény szívéhez vonzódott,
A sok udvarló bókján, soha sem tobzódott.
Ez a legény volt, a falu kőműves mestere,
Szép házak építője, a kőfaragás Embere.
Szerették Ők egymást, terveztek családot,
Dolgoztak is érte, nem várván kalácsot.
A Faluszépe leány ladikkal járta a tavat,
Apjával halászott fogott sok nagy halat.
Tervezték a lakodalmat, építettek házat,
Egyszer aztán baj lett, végzetes nagy bánat.
A Bakony hegyei felett sötét fellegek gyűltek,
A villámok kékes fényei cikáztak, elültek.
Az ég morajlott és dörgött, a békák riadót fújtak,
A madarak sivítva csiviteltek, majd elbújtak.
Hirtelen csend lett, fullasztó, vihar előtti csend.
Indult egy fuvallat, szellő, majd zúgott, szállt a szél,
A fák hajladoztak, reccsent az ág úgy beszélt.
Sírt az erdő, zúgott a nádas, vihar dúlt hegyen, tavon,
Egy kis ladik hánykolódott a tajtékzó habokon.
Eső és jég zúdult ott le, hullt az égi korbács,
A ladikban egy leány ült, apja meg a sorstárs.
Az Apa küzd a viharral, birkózik a széllel,
Sajnos a vég következett rémítő szeszéllyel.
Nagy bánat van Udvariban, sír zokog a párja,
Facsarodik a szíve is, a temetőben járva.
Gondolt egyet, merészet, szív alakú követ vésett,
Elhunyt szerelmének, azzal állított emléket.
Másoknak is tetszett a kő, rendeltek belőle,
Szaporodtak szépen, künn a temetőbe.
A kőfaragó Ember, kétkezi munkája,
Hirdeti a multat, temetőbe zárva.
Ekkor már nagyjából 100 km környékén jártunk, és kezdtem fáradtnak érezni magam. Bár éhes voltam, éreztem, hogy kell a kalóriabevitel, az elfogyasztott szendvics kifejezetten rosszul esett, így próbáltam még csokival is emelni a vércukrom. Ekkor már kezdett látszani, hogy hiába nyomjuk elöl a pedált jó iramban (20 feletti volt az átlagsebességünk), a sok apró megállás miatt rossz időt futunk. A vonatot pedig fél hétkor el kell érnünk, hát menni kellett tovább, hiába esett volna jól hosszabb pihenő. Eddigre kezdett igazán elfárasztani a gyakori megállás, amikre a lemaradó monti miatt volt szükség. Nehéz volt újra és újra felgyorsulni a szükséges menetsebességre, nagyon megterhelte az izmaimat, kivette az energiámat. Ráadásul azok az 1-2-5 perces pihenők pont arra voltak jók, hogy közben lemerevedjenek az izmok, ezzel még nehezebbé téve az indulást. Mindezt megfejeltem agyi fáradtsággal, mivel az utak állapota helyenként csapnivaló, és borzasztóan kellett koncentrálni a kátyúk, a gyökerek által felnyomott aszfalt hullámainak kerülgetése közben. Mikor Balatonudvariban újra nyeregbe pattantunk, mondtam is Drágámnak, hogy most kezdek nyűgös lenni, de majd igyekszem nagyon kultúráltan csinálni, ezt legyen kedves értékelni!
Ez a nagyobb pihenő egyébként azért is fontos, mert itt ért utol minket Ani és Attila. Valóban elvonatoztak Keszthelyig, ahol Ani az állomáson maradt a sebesülttel, Attila pedig elrongyolt a boltba. Vett új külsőt és belsőt (mert időközben kiderült, hogy a külső volt a sérült, az hasította szét folyamatosan a belsőt, így hiába foltozgatta reggel), majd kicserélte, és indulhattak utánunk, remélve, hogy valahol még beérnek.
Innen már nem volt messze Tihany, ahol a kompot kellett becéloznunk. Azt hiszem, én még nem nagyon jártam a félszigeten. Így nem is igazán értettem, hogy lehet, hogy ennyit tekerünk, és még mindig sehol sincs a révátkelő, és nem érünk ki a földnyelvről sem. Kezdett rosszul esni már a 25 fölötti tempó megtartása is. Megkönnyebbült sóhajt hallattam, mikor megpillantottam végre a kikötőt!
Az utolsó kereszteződésnél való túratárs-bevárás és a komp között Hege úgy döntött, Gábor a kompnál megkapja a vonatjegyét. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy azzal a tempóval, amivel ő jönni tud, nem fogjuk elérni Fonyódon a vonatunkat. Csobbanásról és/vagy pecsenyézésről már így se lehet szó, ha a saját ütemünkben tekerünk, pedig végig azzal nyomva mindkettőre simán juthatott volna idő.
Szántódnál ismét nyereg, immár öten. Rajtam kívül mindenki évek óta gyakorlott bringatúrás, trekking és versenygépekkel (az enyém is monti, de legalább keményre pumpált, futóéllel ellátott kerékkel, és idén azért már lenyomtam néhány km-t, így nem okozott a távolság és a tempó igazán problémát, kizárólag a fáradtsággal volt küzdelmem ekkor már, de meggyőződésem, hogy a gyakori rövid megállók miatt), így nyomtuk a kb. 25ös tempót. Azonban valahol Balatonöszöd és a 130. km környékén jó kis mélypontra zuhantam. Kisebb emelkedő várt ránk. Nem is magas, nem is hosszú, mégis 20 alá csúszott a sebességem. Utána pedig már a síkon is képtelen voltam visszatornázni a korábban lazán tartott gyorsaságra. Előrekiabáltam Drágámnak, lassítson, nekem már nem megy. Szerencsére nem volt messze Balatonszemes, ahol eredetileg a pecsenyézés volt tervezve, most pedig egy szóda miatt mindenképp megálltunk volna. Odáig még kibírtam, bár már erőst küzdöttem magammal. Ugyanis eddigre a fáradtságom hisztibe fordult. A poharat csak két kézzel tudtam tartani, és nem sokon múlt, hogy bőgés robbanjon ki belőlem. Kaptam fagyit is, az feltornázta a vércukrom, közben kicsit pihentem, míg elnyalogattam. Hiszti elpárolgott, fáradtság enyhült. És már alig volt vissza a mai napból! Már csak kb. 20 km várt ránk a vonatig. Indulás! Innentől kezdtem kicsit sűrűbben pillogni a biciklis km-órámra is, ugyanis erőst gyanús volt, hogy még a vonat előtt átfordul az 1000-es „km-kövön”, azt pedig mindenképp szerettem volna megörökíteni!
Mikor megláttam a következő vasútállomásnál a Fonyód táblát, azért nagy megkönnyebbülés volt! Az órára pillantva látszott, hogy valamennyi időnk még van az indulásig, de csobbanni már nem tudunk. Én azért szerettem volna lemenni a partra, hogy legalább térdig begázoljak a vízbe. Pont, mikor kiértünk a tóhoz, meglett az 1000. km-em is idén, március közepe óta. Őszintén megmondom: nagyon büszke voltam magamra, és meg is veregettem érte a saját vállam. Némi lábáztatás után irány a resti, majd egy energiapótló Cola elfogyasztása után felcuccoltunk a vonatra és hazazötyögtünk Kaposvárra.
Bár továbbra sem tartom magam normálisnak, hogy belevágtam ebbe a túrába, ám a mélypontot leszámítva nagyon jól éreztem magam. És egy pillanatig sem bánom, hogy végigcsináltam! Sőt, szeptemberben a Balaton fennmaradt részét, újabb 150-es etapban is végigcsinálom, legalábbis most ez a terv. És egyébként is: jó kis erőpróbának tekintem a jövő évi Nagy Kaland előtt, amire aztán bőven fog kelleni az edzés és az energia!
Némi utóhang: nem volt másnap izomláz, nem volt igazán fáradtság, nyugodtan nyeregbe ültem volna akár egy újabb túrára, ha kell. Ja, és persze este ültem is, hisz utaztam Budapestre, és a pályaudvartól haza kellett jutni. Az is jó kis túra volt, megérne egy misét, de az már nem a Balatonhoz tartozik.
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 158,31 km
- tekeréssel töltött idő: 8.01.11 h
- átlagsebesség: 19,7 km/h
- max. sebesség: 39,5 km/h
És egy kis térképészet, az általunk bejárt útról:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Egy nap alatt megtenni a Balatonnál 150km-t, úgy, hogy ebbe még a végén szabadstrandolási csobbanós dolgot is tervezünk! Hát, tényleg bolond egy csapat ez… 
Súgó
