1. nap

Pusztaszabolcs-Pákozd

Kései fekvés a színház, korai kelés a vonatindulás miatt. Aludtunk is vagy 3 órát. Kényelmes tempóban tekertünk az állomásig, ahol már a „két Józsi” várt bennünket. Üdvözlés, bemutatkozás, majd befutott Rita, csapatunk ötödik tagja.

Vonattal Pusztaszabolcsig mentünk egyszeri átszállással. Az első átszállásig érződött, hogy korán van még, bóbiskolás, punnyadás. A későbbi vonatozásról sem tudnék érdekfeszítően beszámolni, így ezt mellőzném is. MÁV-nál, sajnos, már megszokott késéssel, de egyszer csak eljutottunk a kiinduló állomásig, Pusztaszabolcsig. Lepakolás után, a peronok szélén már várt minket Lea, aki Pestről érkezett.

Ismételt bemutatkozás, hisz Ő lényegében alig ismert valakit. Indulás! Azaz az indulás lefújva, kiderült, hogy Lea bicaján a hátsó kerék annyira lapos, hogy így szinte nem is lehet nekivágni a túrának. Miután kiderült, hogy a két kerék kétféle szeleppel van ellátva (dunlop, illetve szingó szelep), Józsi felajánlotta, hogy „na majd az Ő nagypumpájával”!!! Persze, hogy nem jó rá! Gondoltam, ha már szinte tök lapos, akkor vegyük ki a szelepet és nézzük meg, esetleg cseréljük is ki a szelepgumit. Már elő is vettem pironkodva az én kis gumimat, „hát nekem csak ilyen vékony, és ilyen rövid gumim van”, mert ugye az illetékeseknél egynél sem volt. Kiderült a gumi jó volt, nem volt lyukas, szakadt, így fent hagytam. A pumpáláshoz is maradt az én kis túrapumpám. Még szerencse, hogy „mit ad isten van nálam átalakító”. Bevallottan kényelmi okok miatt én autószelepes tömlőt használok, amit bármely benzinkútnál fel lehet pumpálni. Így alapból erre is vagyok berendezkedve, de egyéb okok miatt (ugye kedvesem!) beszereztem átalakítókat a különféle szelepekhez. Továbbra is az a véleményem, aki csak túrázgat, ha más nem kényelmi okok miatt jobban járna, ha a belsőt átcserélné autószelepesre. Vagy ha ragaszkodik a régi belsőhöz vegyen má’ átalakítót, hogy autószelepes pumpával is lehessen pumpálni a kerekét! Bevallom, azért örültem, hogy Lea nem háromkerekű (vagy több) bicajjal jött. Eléképzelhető, hogy akkor minden kerékre külön típusú szelep jutott volna? Na mindegy, megegyeztünk, hogy az első kereket majd a legközelebbi benzinkúton nyomjuk tele. Na végre! Elindultunk. Kisebb nézelődés Pusztaszabolcson. (Továbbra sem szándékozom a túrabeszámolóknál felsorolni minden nevezetességet, amit megnéztünk, csak azt ami számunkra emlékezetesebbnek tűnt, hisz mindenkinek más a fontos, döntse el ő mit is szeretne megnézni egy ilyen túrán!)

A pusztaszabolcsi nézelődést és fotózást követően irány a Velencei-tó! A város szélén felpumpáltuk azt a fránya gumit. És hogy? Az autószelepes pumpát összeraktam a két átalakítóval, mert alapból, egyedül egyik sem volt jó, csak a kettőt összetolva… együtt!!! (Lea nálad mindig ennyit baj van a gumikkal???? Hát nem irigyellek!!!)

A domborzati viszonyokból adódóan az út könnyed sétagalopp le a tóig, hisz arra lejt. Illetve galopp lett volna, ha nem fúj elég erős szembeszél. Így a lejtőn való legurulás helyett jött a „lejtőnek lefelé tartó hegymenet”. Az elég erős szél miatt már pár kilométeren belül is szétszakad a csapat (azért lejtőnek lefelé, középső tányéron tekerni… hááát). Így, Szamival, többször bevártuk a le-lemaradókat. Az utolsó összevárás, mit ad isten, már Velencén egy kocsmánál történt. Többen áldották is önzetlenségemet, hogy itt vártuk be őket. Ki szódával, ki sörrel oltotta szomját.

Útépítési elterelés miatt, illetve egy minimális kavarást követően egy kicsit tekertünk a 7 sz. főúton elég nagy forgalomban. Erről letérve felkerestük a Vörösmarty Emlékmúzeumot, illetve a Meszleny-Weichheim kastélyt, ami sajnos zárva volt, így csak kívülről tudtuk megtekinteni. Bevallom, a múzeum nekem nagyon tetszett, kár lett volna kihagyni.

Egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy amit akartunk már mindent láttunk, következzen Nadap. Útközben „jól lefigyeltük”, hogy elhaladtunk Velencén a Panoráma utca mellett, ahol a vissza úton akartuk az alábbiakat abszolválni: Feltekerve a Panoráma utcán egy 10 %-os emelkedőt kell leküzdenünk. De megéri! Az út felvisz a felső parkolóig, innen kis ösvényen a Bence-hegyi csúcsig lehet menni, ahonnan csodálatos panoráma tárul elénk. Szinte teljes egészében láthatjuk a Velencei-tó nádszigetekkel borított részeit.

Nadapon megkerestük az itt található Szintezési ősjegyet. (A szintezési ősjegyet az 1888-ban állított emlékmű jelöli. Az alappont érdekessége, hogy a XIX. században, amikor létrehozták, még kevés európai országban határoztak meg ilyen szintezési hálózatot. Magyarország első országos szintezését 1873-1913 között végezték. Ekkor alapszintfelületnek az Adriai-tenger középszintjének a trieszti Molo Sartorio mareográf mércéjén 1875-ben meghatározott évi középértékén áthaladó szintfelületet választották. Nadap főalappont magassága ebben a rendszerben 173,8385 m, ami később az ún. nadapi alapszint kezdőértékét adta.)

Azt hiszem ez az érdekesség, vagy tán a pihenő (???) többeknek bejött, mert a fotózásra, pihegésre elég sok időt szántunk. Én felmásztam az ősjegy feletti sziklára. Kezemben a fényképezőgéppel. Bevallom, néha ketten másztunk felfelé, Én meg a Majré. Elkelt volna egy harmadik kéz is, meg egy kendő a szememre, hogy ne lássam, ami alattam van! De ha már elindultam csak felmegyek! A fotó ára egy mély horzsolás a térdemen. Megérte? Nekem igen! Fent: fotózás, gyönyörködés a lent maradt csajokban, akarom mondani tájban!!! És egyszer csak hallom, hogy szuszogva érkezik Józsi egy könnyebben járható úton, mint amin én feljöttem. Na cseszd meg, hogy én ezt nem vettem elsőre észre! :-D A visszautat már erre tettem meg. Bevallom, azért itt is erősen kapaszkodtam a nem létező életszínvonalba. Lefelé úton eldöntöttem nem fogom megmászni Himalájában a K2-t!!!! Ezek után?!?!?! Túl egyszerű lenne nekem!

Megkerestük még a közelben található Szintezési főalappontot is. Józsi, a gyalogos szakosztály vezetője, térképet nézegetve javasolta, hogy ne menjünk vissza a betonozott úton Velencére, illetve a meredek Panoráma utcán a Bence-hegyi kilátóig, hanem csak „vágjunk át torony iránt”! Ha nem is kerékpározható az út, akkor is csak 2-3 km gyalogtúrát kell emiatt bevállalnunk. A térképet megnézve, én is helyeseltem az ötletet, az útvonalat. A térkép alapján erdei kerékpárútról van szó, illetve a Szintezési ősjegy miatt már úgy is leküzdöttünk jó pár méter szintemelkedést. Így még spórolunk is azzal, ha nem sokat „le és felmegyünk”, hanem csak „keveset” felfelé. A „P” jelzésű útvonal valóban elég jól kerékpározható. Még felmálházva, az én keskeny országúti gumijaimmal is leszállás nélkül teljesíthető volt. Az erdőből kiérve összevártuk egymást és balra fordulva egy földesúton megmásztunk egy kis pucoktúrást. Szamival ketten kitekertünk a többiek részben tekertek, részben kitolták. Na jó egy helyen mi is megálltunk, de tényleg csak a csodálatos panoráma miatt! Már ezért megérte erre jönni!!! Miután kifotóztuk magunkat… nyeregbe, és irány fel a tetőre. A János (Magos) hegyen megálltunk egy pillanatra fotózni egy emlékműnél, majd irány a Panoráma utca. Erre ráhajtva már nem sokat kellett tekerni a csúcsig.

A panoráma miatt tényleg megérte a szintemelkedésből adódód fáradtság!!! Már itt kiderült, hogy a lustaságból otthon hagyott távcső „milyen jó is lenne, ha itt lenne”. Persze hogy a túrakiírásba pirossal, vastagon kiemelve bele is írtam! Hát ennyit magamról, és a lustaságomról! Kis séta (kb. 100 m) és már fent is voltunk a Bence hegy tetején. És itt is jóóóól körülnéztünk. Nincs az a látvány, amivel egyszer ne telne el az ember. Megbeszéltük, hogy felkeressük a Vörösmarty présházat, egy pohár…. szódára. Mivel a térképről nem lehetett pontosan eldönteni, hogy melyik utcában is van… persze, hogy elkevertünk, pedig csak a Panoráma utcán kellett volna legurulni. Ehelyett megmásztunk pár utcát feleslegesen fel-le, majd ismét a le után fel. Láttam többeken, hogy ez nem esett olyan jól. (Hiába no! A Velencei-tó északi oldala kissé dombos.) Miután megtaláltuk azt, ami mellett úgyis elmentünk volna, mi derült ki? Úgy 1,5-2 éve zárva van!!! Akkor ezzel a mai edzésünk is megvolt! Azaz lett volna, megint egy kis keverés miatt lementünk a domb aljára, ahelyett, hogy a jó utcán elfordultunk volna Sukoró irányába. Így tekerhettünk vissza úgy 300 m-t emelkedőnek, majd a jó útra rátalálva irány Sukoró.

Sokorón csipet csapatunk nem sok mindent akart megnézni. Így csak a Református templomot céloztuk meg, mint látnivalót. (A pákozdi csata előestéjén (1848. szeptember 28-án) itt tartották a haditanácsot, a fiatal Móga János altábornagy vezetésével. A vita hevében az 1805-ből származó úrasztalra „helyezte” a kardját, mellyel ma is látható sérülést okozott.) Csapatunk egy része lepihent egy árnyas… kocsmában. Mi Szamival még felkerestük a „Néprajzi ház”-at. Hát nem volt valami nagy durranás, így (bevallom) be sem mentünk. Pár fotó, főleg a közelében lévő nevesincs mégis külsőségében érdekes látványt nyújtó házikóról. Fotózás után, irány vissza a csapat többi részét megkeresni.

Kicsit mi is megpihentünk, majd megcéloztuk e napi utunk utolsó települését, irány Pákozd. A település előtt még egy kitérőt tettünk a Pakozd mellett található Mészeg-hegyi Katonai Emlékparkhoz. Ez csak összefoglaló neve egy látnivalókkal sűrűn tarkított komplexumnak, ahol akár egy napra való érdekességet, programot talál itt az, aki nem sajnálja erre az időt. Csak pár ízelítő a lehetőségekből: 

• Pákozdi Csata Emlékmúzeum = Pákozdi katonai emlékhely (Mészeg-hegy: A Pákozd és Sukoró közötti Mészeg-hegy tetején kialakított katonai emlékhelyen múzeumok, szobrok és emlékművek állítanak emléket a háborúk magyar hőseinek.)
• Innen a legszebb kilátás a Velencei-tóra. (Szerintem a Bence hegyről szebb a kilátás. De ha „nagykönyv” ezt mondja biztos így van. De döntse el mindenki maga, úgy hogy felkeresi ezeket a helyeket.)
• 1848-as Pákozdi Csata Emlékműve és Emlékkiállítása
• Don Kanyar Kápolna
• XX. századi Háborúk emlékpontja
• Békefenntartók emlékműve
• "Misszió" - magyar katonák a nemzetközi békefenntartásban 1896-tól napjainkig
• Kávézó és Borbemutató pince
• Vitézi emlékmű
• Stb.

Csipet csapatunk összetartó ereje itt felbomlott. Mindenki ment és fotózott, nézelődött, ahogy a kedve tartotta. Közben miért is ne, elkapott minket egy kisebb eső. Esőkabát nem feltétlen kellett, de… Nem szeretem az esőt, ha túrázom!!!

Csapatunk egy részét megzavarta az eső, már mentek volna a szállásra. Szami és én úgy voltunk, ha már itt vagyunk, körül is akarunk nézni. Megegyeztünk, hogy aki akarja, felkeresi a szállásunkat, és mi majd érkezünk.

Így is lett, elváltunk, ők haladtak, mi nézelődtünk. Miután befejeztük a nézelődést, illetve a repülő szimulátor kipróbálást (Szami lezuhant, azóta is keresik a repülőt a tengerben!!!), mi is a szállás felé vettük az utunkat. Pákozdra egy vadiúj kerékpárúton tekertünk be. Erről még a Katonai Emlékparkban megtudtuk, hogy annyira új, hogy másnap lesz az átadása. A kerékpárút az egész északi partot átfogja, és tervezik a tó körüli teljes útszakasz kiépítését. Hurrá! Ha lassan is de épülnek kis hazánkban új kerékpárutak!

A szálláson kiderült, hogy a többiek már megelőztek minket, el is foglalták szobákat, belakták a szállásunkat. Szállásadónknál elintéztem a piszkos anyagiakat, majd mi is lemálháztunk és elfoglaltunk egy szobát. (Persze, hogy közben megjött az eső!!!)

Többiekkel megbeszéltük, hogy egy gyors tisztálkodás, és utána irány a közeli étterem, aminek kiváló az étlapkínálata, és elfogadhatók az árai.

Jó hangulatú vacsorázgatás, iszogatás, beszélgetés, a másnapi túra egyeztetése. Aztán egyszer csak azt vettük észre: Jól elment az idő. Lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy finom volt a vacsora, a sör, a bor?

Vacsi után irány a szállás, ahol nem kellett altatni minket! Jól sikerül nap volt!

2. nap

Pákozdi Ingókövek

Erre a napra több program is várt ránk, így megbeszéltek szerint viszonylag korai kelés. Tisztálkodás után lementünk a közeli boltba friss reggelit, illetve szendvicsnek valót venni a gyalogtúrára.

A bolt mellett találkoztunk Leával, aki eldicsekedte, hogy vett egy csokor friss répát, amit meg is mutatott. Én ártatlanul megkérdeztem „ezt mind elhasználod”??? Vajon miért kezdtek el a többiek nevetni ezen az ártatlan kérdésen??? Tippem sincs. Elmondaná nekem valaki???

Reggeli és szendvicskészítés után a megbeszéltek szerint 08.00 óra előtt már készen vártuk az indulást. Mint a főcím is mutatja, nem nagy távot terveztünk erre a napra. Az egész tán 10 km lehetett. A település határában, kutyaugatástól kísérve, elhaladtunk a Bella-tó mellett. Majd irány a hegy!!! Bevallom, én nagyobb szintemelkedést, illetve rosszabb útviszonyokat vártam a túra során. Igazán erről nem is nagyon írnék, hisz az általunk készített fényképek többet mondnak a látnivalókról, mint ez a pár szó. Csak egy kis felsorolás, a teljesség igénye nélkül, hogy mit is láttunk:

• Gomba-kő
• Kis-Cipó,
• Pogány-kő (Pogány-kő csúcsát képező ingóköveken cirill betűs feliratok, „graffitik” emlékeztetnek arra az 1991 előtti időszakra, amikor ezen a területen a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg egyik gyakorlótere helyezkedett el).
• Oroszlán-szikla,
• Kocka-kő
• Pandúr-kő.

Megítélésem szerint, ha valakik a település felől érkezik és a mi nyomvonalunkat követi, tán a Pandúr-kő melletti keskeny, meredek ösvényt leszámítva, montival jól kerékpározható utat talál erre a szórakozásra. A Pandúr-kőnél vagy letornázza kézben a bicajt, vagy keres valami más, járhatóbb utat. 

Útközben néha elkezdett szitálni/esni az eső. Annyira nem, hogy az esőkabátot elővegyük, de azért jól érezhető volt, hogy a verőfényes napsütés várat magára. Nem én lennék, ha nem háborognék azon, hogy az így készült fotók minősége erős kívánni valót hagy maga után a „fényhiány” miatt. De mindegy emlékfotónak jók lesznek a képek, másra meg úgysem szántuk őket.

Érdekes volt megcsodálni ezeket a talajeróziótól, széltől koptatott geológiai képződményeket. Végigjárni, végignézni, végigtapogatni, végig… ja nem végig, hanem megmászni! Örülök, hogy ezt a túrát nem hagytuk ki! (Csak egy szösszenet, a túrára vásárolt répa mind elkopott! Jajj te!!!! Nem úúúúúgy!!!! Megette a gazdája, erről fotó is van!!!!)

A teleülésre visszaérve megcéloztunk egy közeli cukrászdát. Egy csomó, számunkra ismeretlen, finomabbnál finomabb édességből válogathattunk. Hát válogattunk is, és jóóól meg is kóstoltuk, ki ezt, ki azt. Nem egyszer hangzott el: „Ebből vegyél, ez nagyon finom!!!”

A kb. 10 km-es távból adódik, hogy ezt a távot viszonylag gyorsan magunk mögött tudtuk. Így a túrára szánt ebédünket (elég korán) már a szálláson fogyasztottuk el.

Siettünk, hisz ezen a napon még számos program várt ránk. Többek közt egy sétahajókázás a Velencei-tavon, illet egy borkóstoló a közeli Lics-pincészetben. Ebéd közben ment a dilemma, „hogyan is hozzuk ezt össze”? A Hajóállomás úgy 5 km-re található a Szúnyogszigeten. Onnan még séta a pincéig, majd vissza is legalább ennyi a szállásig. Így könnyen összejön még egy 15 km-es túra (16,34 km lett belőle). A „két Józsi”, akik amúgy is inkább gyalogtúrázók, úgy döntöttek, hogy ők maradnak ennél a sportnál. Mi többiek egy „fantasy regény” megírásán gondolkodtunk, amit most le is írnék úgy nagyvonalakban! Kihangsúlyozom: Fantasy lesz!! Hisz ki merné megtenni a teleülés szigorú rend őrei (szándékosan nem rendőrei!) mellett, hogy a bórkóstolás után még hazateker a szállásra!!!??? Mi isten biz’ nem tettünk ilyet, hisz a következő történet csak kitaláció, fikció és nem őszinte beismerő vallomás!!! Ezt kérem enyhítő körülménynek betudni!!!

4-en megbeszéltünk, hogy mi inkább kerékpárral teljesítjük ezt a távot. Így ráértünk kicsit később elindulni, mint a „két Józsi”. Az új kerékpárúton eltekertünk a Katonai Emlékpark mellett. Itt megállás nélkül haladtunk tovább, hisz előző nap már jóóóóól körülnéztünk a területen. A hajóállomás közelében lévő Halászcsárdában összejött kis csapatunk. Egyből le is mentünk az állomásra. Sajnos az időjárás nem változott: borús volt az is maradt, hol esőre állt, hol nem…

A hajó érkezéséig beszélgetéssel ütöttük el az időt. Kikötött a hajó, az utasok kiszálltak, így a menetrendszerű szállítójárműből 1/2 órára sétahajó lett. A matrózok kissé furán néztek ránk, hogy a sétahajózásra elakarjuk vinni a bicajokat magunkkal. Bevallom drótszamarainkat, melyekből pár viszonylag nagy értékűnek mondható, nem szívesen hagytam volna őrizetlenül a parton. Miután megneveztem azt a személyt, akivel ezt a lehetőséget már jó előre lebeszéltem telefonon, megengedték… „na jó, akkor hozzák!”. 

Bicajokat felpakoltuk, és elindultunk. A séthajókázás során hol az egyik, hol a másik oldalon néztük a nádszigeteket, a szigetek élővilágát, és egyéb látványosságokat. Kikötésnél többen kérdeztük: „már le is telt a 1/2 óra? hisz most indultunk csak el!!!” A látnivalók sokasága közt fel sem tűnt, hogy ennyit hajókáztunk. Az út során rengeteg fotó készült, és megint csak szidtam az időjárást. A készült fotók színei a borús idő miatt olyan „döglöttek” lettek. Mindegy! Most voltunk itt, most kellett ezt a kalandot megélni, ledokumentálni fotók terén!

Kiszállás után lepakoltuk a bicajokat, majd nekikészültünk a borozásnak. (Továbbra is felhívnám a figyelmet, hogy túrabeszámolónak ez a része „mi lett volna ha… így is történhetett volna” kategória.) Szóval lepakolást követően a „két Józsi” nekivágott a gyalogtúrának, melynek célja a Lics-pincészet volt. Mi kényelmesen készülődtünk, hisz a gyalogosokkal szemben előnyünk volt a drótszamarak nyergében. Lassan mi is nekivágtunk a távnak. Megmásztuk a dombot, immár többedszer eltekertünk a Katonai Emlékpark mellett. A főútra kiérve a borászat felé vettük az irányt. A pincészethez a főúttól jól járható, jól kitáblázott murvás út vezet be. Itt szombatonként bejelentkezés nélküli bórkóstolási lehetőség van 15-19.00 óra közötti időben. Természetesen előre egyeztetett időpontban további lehetőséget kap a borozni vágyó személy, illetve társaság, pl. zsíroskenyér, vagy főtt kaja, stb., formájában. Az előre „történedett bejelentkezést” kaja témakörben hanyagoltuk, számunkra leginkább a borozás volt a lényeg. (Nekem nem is, én sörös vagyok, csak duzzogva iszom meg a jó bort!!!!!! De bezzeg a többiek!!!)

Az úton végigtekerve nyitott kapu fogadott minket! Ez igen! Így várják a távolról jött megszomjazott vándorokat!!! Kiderült, nem mi voltunk a nyitott kapu apropója, hanem egy bejelentkezett vendégsereg, ennek ellenére szívesen fogadtak minket. A pincészet névadójának felesége, egy malajziai hölgy, kedvesen üdvözölt minket, majd beljebb invitált. Te!!! Hogy Ő milyen jól beszélt/értett magyarul!!! Bárcsak én „törném így a külföldit”! 

Borkóstoló előtt megmutatta a pincészetet, melyről kiderült, hogy családi vállalkozás, ez csak egy része az ország több területére kiterjedő gazdaságuknak. Van borászatuk, szőlőültetvényük, Pákozdon, Etyeken, Budafokon és Szekszárdon.

Apósáról, férjéről megtudtuk, hogy „borlovagok”. Elnézést kérek, ha rosszul írom le, de majd a hozzáértők kijavítanak. Borlovag: Európa országaiban, hazánkban már a középkorban alakultak bor(lovag)rendeknek nevezett társaságok, melyek a bor kultuszának, egy-egy borvidék hagyományainak ápolását tűzték ki célul, mindezt a lovagi erények gyakorlásával: hűséggel, odaadással és mértékletességgel.

Vezetőnktől megtudtuk, hogy apósa Lics László kertészmérnök, a Magyar Borakadémia, a Promontor Borlovagrendnek a tagja, illetve fia. Férje, Balázs, is tagja ennek a rendnek. Ő főiskolai évei alatt ösztöndíjjal került ki Kaliforniába, ahol is a borászati ismereteken kívül egy felséget szerzett is szerzett a Hayward egyetemen. Ez a borrend már nehezen fogad be új személyeket, lényegében csak kihalásos alapon lehet ide bekerülni. Így számukra nagy elismerés, hogy egy családból két korosztály is képviseltetheti magát ebben a rendben. Boraik több esetben nyertek első-második, stb. díjat országos megmérettetésen.

A pincét, mely a Fehérvári Püspökség egykori dézsmapincéje és présháza volt, Pákozd mellett, véletlenül fedezték fel, majd a pince (mely jelenleg a szőlőbirtok közepén fekszik) körüli földet ők kezdték el betelepíteni, illetve megművelni. Mára már bő termést adó szőlőültetvény veszi körül a pincét.

Ennyi bevezető után „kóóóóóstoljuk má’ meg azt a híres bort”! Négy féle bort kóstoltunk. Elnézést kérek, hogy a pontos márkanevet nem tudom felsorolni, de tényleg nem vagyok boros. Kóstoltunk fehér száraz, félszáraz, rozé, és vörös Barrique (barik) bort. Erről házigazdánk kb. ezt mondta el: Francia eredetű szó, jelentése: „hordó”. A barik eljárás borkészítés egy kiegészítő „módszere”. Az új, vagy legfeljebb két-három alkalommal használt tölgyfahordó megpörkölt belső felületével adott ideig érintkező zamatgazdag vörös vagy fehér borok érleléskor olyan aromákkal egészülnek ki, mint a csokoládé vagy a vanília, illetve olyan ízhatásokkal, mint a vajas krémesség vagy a füstös szárazság. (A hordót Franciaországból hozzák be ezekhez a borokhoz. Nem azért, mert a magyar nem lenne erre jó! Nem!!!! Hanem mert a sok sznob, amint megtudja, hogy „eredeti francia” hordóban érlelődött a bor: „ááá, ez igen!!!”

Kiderült, hogy vendéglátó gazdasszonyunk nem is borász, ő „csak” közgazdász, de hogy mennyire értett a borokhoz!!!

Ja, el is feledtem csapatunk hiányzó láncszemeit, a „két Józsit”. Ők úgy a 1,5 pohár táján futhattak be gyalogosan. Szolidaritásból vállaltuk, hogy pihentetünk ivás terén, amíg őket is körül vezeti házigazdánk, illetve megvártuk, hogy „beigynak” bennünket. A 2. pohártól már együtt folytattuk a kóstolást.

Minden jónak, így a borkóstolásnak is vége szakad egyszer. Nem, mondom, hogy vérre menő vita hevében szavaztuk meg, választottuk ki azt a bort, amit mindenki szívesen iszogatna még ráérő időnkben. Kértünk egy üveg bort helyben fogyasztásra, illetve aki vásárolni szertett volna az útra, vagy ismerőseinek, szeretteinek, azt is megejtettük. Borozgatás közben megegyeztünk, hogy miután sátort bontunk, mi visszatekerünk a szállásra és ismét közös vacsorát ejtünk meg. Megbeszéltek szerint a „két Józsi”, gyalogosan, kb. az étteremtől 10 percnyire ránk csörög, és a vendéglőben lesz a tali.

Miután elfogyott a bor, megkértük Ritát, hogy a vásárolt borokat ő hozza, mivel csak neki volt erre alkalmas szállító alkalmatossága. Nyeregbe pattantunk és visszaindultunk a kerékpárúton a szállásra. (Ugye, hogy ez tiszta fantasy, egy fikció? Ki az aki borkóstolás után még bicajra száll? Mert mi nem!!!!)

Szálláson alig málháztunk le, már csörgött is a telefon „jöhettek vacsorázni”! Mi történt a Józsikkal? Rövidebb utat találtak, mint mi? Vagy a borukban volt valami? Vagy futottak? Vagy csak szimplán éhesek voltak? A tény az, hogy a fennmaradó szakaszt rövid idő alatt maguk mögött tudták.

Innen a tegnap esti forgatókönyv ismétlődött: a közeli étteremben jó hangulatú vacsora, iszogatás (!!!), beszélgetés, a másnapi túra egyeztetése. Csapatunk két tagja, nevüket fedje jótékony homály, (ezért jöttök nekem egy-egy sörrel, mert ha nem… kiírom a neveket!!!) kissé még szomjas maradt, így ők úgy döntöttek, hogy ők még „belemennek az éjszakába”. Vajon ennek az éjszakázásnak volt-e köze ahhoz, hogy másnap bárminemű pia említésére heves tiltakozásba kezdtek? Vagy megtértek, és lemondtak az italozás bűnéről? 

Mi, józanéletűek, vacsora után az irányt a szállás felé vettük, ahol ma sem kellett altatni minket! Ez is egy jól sikerül nap volt, tele élménnyel!

3. nap

Pákozd-Pusztaszabolcs

Erre a napra nem terveztünk sem nagy távot, sem sok látnivalót. A terepviszonyok is dombosból síkvidékivé szelídültek. Ezen a napon nem terveztünk korai indulást. 09.00 óráig kényelmes tempójú ébredés, pakolás, bolti vásárlás, reggelizés… lefordítva, ráérős tököléssel ment el az idő.

Józsi és Lea előző napokban erősen hangoztatták, ők addig innen haza sem mennek, amíg a tóban meg nem fürödtek!!! (Erre a napra strandolás is szerepelt a kiírt programban.) Reggeli esős, szemerkélős, hűvös időben mintha meginogni látszott volna ez az „erős elhatározás!!!” Pedig én felajánlottam, hogy csak nyugodtan, ne fogják vissza magukat, én vigyázok a ruhájukra, ez ne legyen gond, aggodalomra se adjon okot.

A kényelmes felpakolás után elbúcsúztam szállásadónktól, majd a település vége felé vettük az irányt, hogy a tó fennmaradó részét is bejárjuk. A „tóval mi is elfordultunk”, majd eltekertünk a Velencei-tavat tápláló Császár vízig. Megállót az itt található Dinnyési kutatóház, illetve a mellette található Madárvárta (madármegfigyelő kilátó) is indokolta. Illetve indokolta „volna”, ha nyitva lett „volna”! A kapun lévő kiírás szerint már nyitva kellett „volna” lennie. A kiírásból már mi is tudtuk ezt… csak az illetékes, akinek ki kellett volna nyitnia… na ő nem tudta ezt. Egy kis toporgás, hogy most mi legyen, majd úgy döntöttünk, „akkor ez a látványosság kimarad”. A közelben lévő nádasból marárcsivitelés, rikácsolás, és egyéb madarakra utaló zajok szűrődtek ki, ami nem is volt meglepő, hisz a Velence-tavi Madárrezervátum mellett tanyáztunk ekkor. A rezervátumba csak szervezett túra keretében lehet bejutni, nekünk (sajnos) a háromnapi programunkba ez nem fért bele. Ezt követően az utunkat a tó déli partján folytattuk, elvileg kerékpárúton. Nem is háborgok az út minőségén, de az tán rámutat erre, hogy a helybeliek, a rutinosabbak „valamiért” az országúton közlekedtek.

A déli parton már nem siettünk, megálltunk fotózni, nézelődni Agárdon. Felkerestük a térkép által jelzett Madárvártát, ahol nem volt semmi. Tovább haladva egy hatalmas csónakkikötő keltette fel a figyelmünket. Persze, hogy megálltunk itt is fotózni. (Csak közbevetem: Lea, Józsi azt mondta, majd a másik strandon fürdenek, mert addig melegszik az idő és a tó!!)  Az agárdi csónakkikötő után továbbhaladva megtaláltuk az IGAZI Madárvártát, mely Chernel Istvánról kapta a nevét. Természetesen bementünk, és ismét, mondhatni utoljára, megcsodáltuk egy magas kilátóból a Velencei-tavat. Utunk során innentől a tó mellett tekertünk, ahol lehetett. Minél közelebb a víhez, hogy rálássunk.

Ami még utunk során említést érdemel, Agárdon a Nádasy-obeliszk , illetve Gárdonyi Géza Emlékház. Ezeknek a nevezetességeknek a megtekintése után, (hisz még időmilliomosok voltunk), úgy döntöttünk, hogy egy meleg ebédet engedélyezünk magunknak egy kis büfében. Kényelmes falatozást követően folytattuk lassú haladásunkat, immár az utunk végállomását, Pusztaszabolcsot megcélozva.

Ismét elhaladtunk egy strand mellett. Az érintettek még mindig nem akartak fürdeni!!! Ennyit a fogadalmakról és azoknak a betartásáról! Józsi becsületből még megmosakodott a tóban, hogy elmondhassa, „ez is megvolt”. Az tény, a hűvös, néha szinte esős időjárás nem kedvezett a fürdésnek, hiába állítottam úgy össze a programot, hogy erre a napra jusson erre is idő. Háááát az időjárás felelős ebbe nem kicsit beleszólt.

Velencén immár tényleg hátat fordítottunk a tónak, majd utunkat kiinduló állomásunk felé vettük. Na nem Pusztaszabolcsnak egyből… hanem a település szélén lévő kiskocsma felé, ahol már egyszer jártunk!! Nem a pia miatt!! Mit nem gondolsz!!! Az idő „kultúrált elütése” végett, hisz a vonatindulásig még rengeteg időnk volt.

Miután elindultunk, jött egy nem vészes, de folyamatos emelkedő Pusztaszabolcsig. Szamival úgy döntöttünk tekerünk végre egy jó tempót, hisz a többiek el nem tévedhetnek, és majd úgy is a hosszú emelkedő tetején bevárjuk őket. Az utolsó emberre, pár kilométeren belül, sikerült rávernünk közel 10 percet.

Az állomásra már jóval idő előtt „sikerült” odaérnünk. Hiába, a fürdésre szánt időt nem tudtuk eléggé hasznosan eltölteni. Így adódott, hogy Szami, és Lea számára kinézett vonatnál egy előbbi vonattal is haza tudtak utazni. Gyors búcsú, majd felpakolás a vonatra. Fehérzsebkendős integetés.

Sajnos nekünk ki kellett várnunk az eredetileg tervezett szerelvényt. Hazafelé úton semmi érdekesről nem tudok beszámolni. Hacsak… Útközben kétszer kapott el minket egy-egy felhőszakadás (szerencsére a vonaton ültünk ekkor). Másnap tudtuk meg, hogy a mi vonatunk volt az utolsó közlekedő szerelvény ezen a napon, mert a felhőszakadás Kurd településnél közel 1/2 napra megbénította a vasúti közlekedést. Vonatunk elhaladása után kis idővel akkora sárlavina zúdult a pályára, hogy a vasúti közlekedés teljesen leállt ezen az útvonalon. Ebben is szerencsénk volt! A vasútállomáson elbúcsúztunk egymástól, majd mindenki hazafelé vette az útirányt!!! Na itt kapott el egy igazi eső, tö..ig vizes lettem!! Ezt már nem úsztam meg.

Összegezve: szerintem egy nagyon jó kis túrát tudhatunk magunk mögött, melyet egy jó csapattal sikerült teljesítenünk. Mégis! A fentiek ellenére, valami hiányérzetem volt! Sokat vártam ettől a pár naptól, sokat is kaptam. Ám ez a „mindenből egy kicsi” kirándulás mégsem került fel az eddig teljesített túrák képzeletbeli dobogójára, tán még az első ötbe sem! Hol volt ez egy Balatonhoz, egy Őrséghez, egy Dunához, egy Tiszához képest? Azt hiszem, kollegám fogalmazta ezt meg jól: „Annyi helyen jártál, annyi jót, szépet megéltél már a túrákon. Ne várd, hogy a következő túra mindig jobb lesz mint az eddigiek, hogy dobogósak lesznek!” Azt hiszem igaza van, csak én vagyok kissé elégedetlen! Igenis… Jó volt, kár lett volna, ha ez kimaradt a teljesített túrák felsorolásából!!!

Kaposvár, 2011. augusztus 2.

                                                                                              Hegedüs László.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés