Augusztus 21., csütörtök
Debrecen

Reggeli után, bár hűvös és borongós volt az idő, azért nem tántorodtunk el az aznapra tervezett programtól, és besétáltunk a központba, városnézésre. Még csak a virágóránál jártunk, amikor elkezdett szemerkélni az eső. Innen nem messze van a Déry Múzeum. Mikor odaértünk, már feketéllett az ég. A múzeum persze csak 10-kor nyit, akkor pedig még csak 9 óránál jártunk. És eleredt az eső. Szemben vele találtunk egy fedett terasz-félét, amire összesen egy lépcső vezetett az utcáról. Az épületből se ajtó, se ablak nem nyílt ide. Fura hely, de eső elől behúzódásra tökéletes.  Mikor kicsit enyhülni tűnt a zuhé, és már kellően meguntuk a tétlenséget, na meg át is fagytunk, elindultunk, hogy megnézzük a nagytemplomot. Azonban zárt kapukat találtunk sajnos. Előző nap nyitva volt, anyuék be is mentek, és mondták, hogy kihasználják a lehetőséget, mert az azt megelőző napon voltak már ott, és zárva volt. Gondolhattunk volna rá, hogy másnap is becsukják, és aug. 20-án bemenjünk, ezt elrontottuk. Na mindegy.

A sarkon találtunk egy nyitva lévő gyorsétteremfélét, oda húzódtunk be egy kávéra, forrócsokira, melegedésre. Mire elfogyasztottuk az italokat, az eső is elállt, úgyhogy bevettük magunkat a városba! Ahol kiderült, hogy a virágkocsikat szétszórták a város különböző pontjain, tehát ekkor is megtekinthetőek élőben, testközelből. Igaz, eddigre már némi amortizáció tapasztalható volt rajtuk.

Reggel a cukrászdában kávézás közben Bodzáék nagyon dicsérték a lúdlábgolyó nevű sütit. Este az étteremben szóba került ismét, de nem jutott eszembe a neve, az ugrott be, hogy pávaszem. Kicsit később, a szállásra való visszatérés alatt már ez sem ugrott be, akkor tyúkszem lett szegényből.

Reggel – nekifutottunk a másik közeli plázának. Falon nagybetűkkel kiírva, hogy CBA. A plázába itt ugyan bejutottunk, de tulajdonképpen még minden zárva volt. Valami gyorsétteremfélében a lehúzott rács mögött két fiatal lány már tett-vett. Megkérdeztem, hol a bolt. Ja, az már rég megszűnt. Köszi. Megyünk a kisboltba. Kosárba bepakoljuk a reggelinket, kassza. Csak 20ezresünk van. Abból nem tud visszaadni. Köszi. Hege nyűgösségi szintje egyre emelkedik. Cukrászda, kérjük a két kávét. Mondom, mielőtt elkezdi lefőzni, előbb tisztázzuk, hogy 20ezresből tud-e visszaadni. Sajnos nem. Köszi. Így étlen-szomjan-hisztisen tértünk vissza a szállásra. Hege szerint Debrecen semmivel nem jobb, mint egy utolsó kis falu. Hiába mondtam neki, hogy ilyen kis közértben, cukrászdában nyitáskor szerintem Pesten sem tudnának nagypénzből visszaadni, csak fújta a magáét a pasi. Nem mondom, hogy a túrán ez volt a kedvenc reggelem!

Felmálházás után indulás. A város szélén belebotlottunk először is egy gyönyörű épületbe, elsőre csak ez tűnt fel. Úgyhogy elhagytuk az úttestet, hogy közelebbről is megtekintsük. Kiderült, hogy a Debreceni Egyetem főépülete ez. Nagy, tágas, impozáns, szép építészeti alkotás, jól karbantartva. Előtte park, szökőkutak. És az egyetem virágkocsija. J Másodjára azért is volt ez jó, mert mellette találtunk egy nyitva lévő büfét, ahol isteni finom kávét ittunk, valamint életemben először láttam virslisütő gépet, ahol egymás mellett forogtak a párhuzamosan befogatott rudak, ezek találkozásánál pirulgattak a virslik. Ráadásul nagyon finom zöldséges-sajtos hot-dog-ot vettünk reggelire. Innentől minden helyrezökkent, béke telepedett körénk.

Ami a láthatóan nem túl rég felújított, és gyönyörűen megcsinált központban még nagyon feltűnt nekem, az az, hogy két általános iskola áll egymás tőszomszédságában. Egy állami és egy református. Fura kettősség volt ez számomra. Mindenesetre a táncoló hajdúk szobra mellett található a város központi református temploma, a Bocskai téri Református Templom. Nyitva volt az ajtó, hát bementünk. Három ember volt bent, két férfi és egy nő. Először kicsit bizonytalanok voltunk, hogy ki kicsoda lehet, ugyanis a lelkész nyakában egy fényképezőgép volt, így először őt gondoltuk turistának, de miután ő kezdett mesélni a templomról, egyértelművé váltak a szerepek.  Nagyon szimpatikus, viszonylag fiatal lelkész, aki Pesten született és gyerekeskedett, ebben a templomban hét éve szolgál. Ő mesélte, hogy az előző lelkész elkezdte felújíttatni az orgonát, sajnos egy kóklerrel, aki amihez hozzányúlt, azt csak még jobban elrontotta, és vannak alkatrészek, amiket el is vitt a templomból és a mai napig nem juttatta vissza. Sajnos eddig hiába pereskedtek vele, mivel a bíróság szakértői véleményt szeretne, de gyakorlatilag nem találnak olyan embert, aki ezt megadná, annyira speciális terület. Természetesen itt is készítettünk jó néhány fényképet, mert annyira szép a templom belülről, csak utána folytattuk utunkat. Még a főtéren visszafelé gurulva megálltunk egy helynél. Ugyanis idefelé láttam, hogy valamit nagyon csinálnak, fektetnek le a térkőre, és kíváncsiak voltunk, mi lesz belőle. Most, a beszámoló írásakor ezt találtam róla a város honlapján:

Hajdúnánáson elmentünk a sarokbástya mellett, mely a templom körüli erődfal része volt régen. Ami most látható, az csak egy rekonstrukció, korabeli leírások alapján. Utána még megkerestük a struccfarmot, ahol bár volt valamilyen személyzet, de mivel a tulajdonos nem adott engedélyt a farm látogatására, ezért nem engedett be minket. Így csak messziről, kerítésen át láthattuk a pipiket.

Erre a napra már csak egy város volt vissza, Tiszavasvári. Ahogy beértünk a településre, rögtön jobbról egy elég romos, ám nagy épület ötlött a szemembe. Gyanús volt, hogy többek között ezt keressük, ráadásul a nagykapujában álltunk meg térképet olvasni. Ahogy körbe néztem, a kerítésre valóban ki is volt téve, hogy ez bizony a Dessewffy kastély, úgyhogy bementünk. Valaha ebben még kollégium is működött, mára azonban egy életveszélyes rom maradt csak belőle. Kár, hogy ezeket az épületeket senki nem tartotta-tartja karban, és hagyják lepusztulni őket, mert valójában nagyon is szépek, látványosak, szerintem jól hasznosíthatóak lennének. De az ilyen kastélyok, kúriák túlnyomó többségének úgy tapasztalom sajnos, az enyészet a sorsa Magyarországon.  Körbejártuk, lefotóztuk, majd megkerestük a szállást.

Beszámolóm elején jeleztem, hogy ezen a napon Tiszalökön lett volna a szobánk, ahol a foglalásunkat elfelejtették regisztrálni, ezért másik alvóhelyet kerestünk. Ez lett Tiszavasvári. Nos, ha a túra első szállásától kicsit rosszul éreztem magam, ami a tusoló részét illeti, akkor az ittenit már jelzővel sem tudom illetni. Lent kocsma, közvetlenül mellette egy zöldséges. Az egész „komplexumnak” egy közös udvara van, sikátorszerű belső járdával. Ezen ellavíroztunk a gépekkel hátra, és egy zárható zöldségraktárban parkoltunk le, mert a zöldséges jó fej volt és felajánlotta, hogy nála zárt helyen lesznek kerékpárjaink. Nem voltam épp nyugodt, hogy ez biztonságos hely! De ez még hagyján. A lépcsőházban ezeréves, falakba ívódott cigarettaszag bűzlött, a közös fürdőben csak a kézmosóban volt meleg víz, a tusolóban nem, ráadásul meglátásom szerint évek óta nem volt kitakarítva sem. Lemálházás után le is menekültünk inkább a kocsma kültéri egységébe egy sörre, ott jobb volt a légkör.  Ami meglepő még számomra, hogy fent, ahol a szobák vannak, van egy nagy különterem is, ahol láthatóan esküvőket szoktak tartani. De olyan mosdókörülményekkel kinek jut eszébe ott lagzizni? Persze lehet, hogy nincs is más lehetőség a településen, azt nem tudom…

Sörözés után felkerestük a helyi pizzériát vacsorázási célzattal, majd vettünk két doboz sört. Hege fel is ment rögtön a szállásra, mi Bodzával még tettünk egy kört a városban, hogy minél később kelljen szembesülnünk a helyi állapotokkal.  Mikor már ebből is elegünk lett, meg én már eléggé fáztam is, visszatértünk mi is, és a sör mellett lenyomtunk még néhány kör UNO-t lefekvés előtt.

• megtett táv:                      65,85 km
• tekeréssel töltött idő:        4.12.06
• átlagsebesség:                  15,6 km/h
• max. sebesség:                 31,0 km/h

Reggel a szomszédos közértben szereztünk kaját, és visszafelé az ajándékbolt kirakatánál is elidőztünk kicsit. Itt láttam egy medált, amire matyóhímzés volt erősítve. Ezt fennhangon közöltem is Hegével, hogy matyó medál. Mire visszakérdezett, hogy jól értette-e, amit persze már én hallottam félre, és csodálkozva mondtam, hogy matyó madár?? Lehet, hogy lassan érdemes lenne bejelentkeznem a fülészetre.

Tiszadobon az Andrássy kastélyt szerettük volna megnézni. Két éve, mikor ott jártunk, épp befejeződött az épület külső-belső felújítása, akkor az átadására vártak, viszont szerencsénkre ott tartózkodott az építésvezető, és körbevezetett bent minket. Most a túra előtt próbáltam utánanézni, mi van a kastéllyal ma, és azt találtam, hogy nem látogatható. Az elmúlt két évben a kertjét is rendbe hozták (azt akkoriban kezdték, mikor mi ott jártunk), de az átadáshoz még valami engedélyre van szükségük. Azért bíztunk benne, hogy hátha begurulhatunk, legalább a kertbe, és az épületet körbesétálni, de a kapu zárva volt, a biztonsági őr pedig nagyon udvariasan, de eltessékelt bennünket, nem hagyta, hogy bemenjünk. Ráadásul az a jégmadaras cukrászda, ahol 2012-ben kávéztunk, és nagyon kellemes kis hely volt, azóta már szintén megszűnt. Szóval Tiszadob nekem most csalódást okozott. Mindenesetre az itteni közértben feltöltöttük a készleteinket, megvásároltuk az ebédet, mivel tudtuk, hogy rögvest felhajtunk a gátra, ahonnan aznapi végcélunkig le sem térünk, márpedig a gátak mellett ritkán van beszerzési forrás.

A gátat elsőre csak kereszteztük, mert lementünk a pontonhídhoz nézni egy kis Tiszát.  Hegével át is tekertünk a másik partra, és készítettünk jó pár fényképet, mielőtt visszatértünk volna a töltésre. Itt azonban azt éreztem, hogy végre otthon vagyunk. Meg kell mondjam, két évvel ezelőtt beleszerettem a Tiszába, a tiszai gátakba. Az a végtelen béke, a zavartalan táj, a természet csendje, ami itt körbevesz minket, az mindennél jobban fel tud tölteni. Szóval ezen a hosszú, végtelennek tűnő gáton indultunk el aznapi szállásunk, Tiszacsege felé.

Mikor már mindhárman megéheztünk, egy bekötőúton letértünk a gátról a Tisza felé, naivan azt gondolván, hogy majd a folyóparton piknikezünk. Azonban egy tábla állta utunkat, miszerint magánterület, behajtani tilos. Picit azért beljebb merészkedtünk, és azt láttuk, hogy az ártéren három lábasház áll, úgyhogy inkább kihúzódtunk a tiltott rengetegen kívülre. Az úton letelepedtünk, falatoztunk békésen, mikor a gátról felénk kanyarodott egy kocsi. Gyorsan feltápászkodtunk, hogy el tudjon menni, aztán befejeztük a kaját. Mire végeztünk, megjelent még egy autó. Örültünk is, hogy úgy döntöttünk, nem a táblán belül költjük el ebédünket!

Elérve a tiszacsegei elágazást, először jobbra fordultunk, és a kompnál lévő kocsmában felfrissítettük magunkat kávéval, barna sörrel, ki-ki vérmérséklete szerint. Én mindkettőből kivettem a részem.  Majd a faluba érve elfoglaltuk jól bevált szállásunkat (két éve is itt aludtunk, Hege meg már korábban is egy-kétszer), és Bozdától érzékeny búcsút véve elindultunk pancsolda felé.  A medencében sikerült egy beszédes, egyedül lévő fiatalember mellé letelepednünk, aki rögtön nyomta is nekünk a rizsát. Először még szimpatikus is volt, sokat röhögtem a dumáján, később fárasztóvá, majd végül tolakodóvá vált számomra. Mindenesetre itt esett az a vicces eset, aminél Hege röhögve közölte velem: „Kicsi, ez nem is Te lennél, ha nem így történik!”. Ugyanis miután már egy ideje beszélgettünk, a fiatalember illőnek tartotta a kölcsönös bemutatkozást. Azonban elkövette azt a hibát, hogy nem emelte ki a kezét rendesen a vízből, miközben felém nyújtotta. Biztos mindenki ismeri azt a játékot, hogyha összefogjuk a két tenyerünket öblösen, hogy a köze vízzel telemehessen, és fent, a két hüvelykujjunk között hagyunk egy lukat, akkor ha a tenyereinket egymásnak nyomjuk, a fenti lukon a víz kispriccel. Nos, kézfogáskor pont ez zajlott le kettőnk tenyere közt, jól irányzottan a fiatalember képébe fröccsenő víztartalommal.

A strandon való vacsoránk után még visszamásztunk a medencébe ejtőzni, amikor a fejünk felett megjelent Bodza. Jött palacsintát enni.  Míg ő falatozott, mi is kitápászkodtunk, felöltözködtünk. Hege is megevett még egy palacsintát, én egy goffrit, majd hármasban sétáltunk vissza a szállásra. Fürdés után még UNO volt ma is, búcsúesti buli gyanánt.

• megtett táv:                      72,2 km
• tekeréssel töltött idő:        4.12.35
• átlagsebesség:                  17,2 km/h
• max. sebesség:                 30,5 km/h

Elég korán keltünk, mivel ez volt az utolsó napunk, és azért még vissza volt bő 60 km. A kinézett vonat is viszonylag korán indult és ezt mindenképp el akartuk érni. Felkelés után kinézve a házból bizony húztuk a szánkat! Hűvös volt és borult, konkrétan lógott az eső lába. Miközben cuccoltunk kifele, Hege észrevette, hogy Bodza hátsó kereke sajna lapos. Bodza nevetve mondta „te mindig hülyéskedsz”. Én ennyire nem vettem lazán a dolgot, mert éreztem párom hangsúlyán, hogy ez nem vicc, biza’ ez való igaz! És sajnos Bodza arca is megnyúlt, mikor kiment a házból, mert tényleg lapos volt… Hibaelhárítást követően mi teljesen felmálháztunk, és mivel Bodza úgysem szokott reggelizni, viszont neki az összepakolásra a defektjavítás miatt nem volt ideje, ezért őt még a szálláson hagytuk, mi pedig elgurultunk a közeli Coop boltba. Erősen válogatnunk kellett a kínálatból az áruk minősége és a lejárt szavatossági idők miatt. Vásárlás után mondtam is Hegének, ha nagyon kekec kedvemben lennék, szívesen rájuk hívnám a fogyasztóvédelmet, vagy az ÁNTSZ-t, vagy kit kell ilyenkor. Ugyanis a Medve kockasajt, amit ugyan leáraztak rendesen, aug. 21-én lejárt és már 24-e volt. A krémes krém por alapja pedig augusztus hónapban járt le. Azért sikerült még lejárati időn belüli terméket találnunk, amit a bolt előtt állva megettünk. Közben Bodza is befutott, és gondolkodott, mit is csináljon. Egyre jobban beborult, kezdett szemerkélni is az eső. Úgyhogy először beöltözött esőcuccba, és a málhazsákra is ráhúzta a „bugyiját”. Mármint a zsák bugyiját, ahogy ő is nevezte!  Ekkor megkérdeztem, hogy az e-könyve külön nejlonba be van-e csomagolva. Nincs, de a málhazsákra húzott vízhatlan takarót. Na ja, de ezek a cuccok többnyire csak rövid ideig vízhatlanok! Igazam van! Úgyhogy kezdte elölről. Bugyi le, könyv megkeresése a sok rekesz közül épp melyikben is van vajon alapon, nejlonba bele, bugyi fel. Közben nekünk már mehetnékünk volt Hegével, mert időközben az eső is eleredt, és mi nem bugyiztunk fel a zsákokat, mivel nincs bugyink, viszont amúgy minden cuccunk zacskóban figyel a málhában. Végül elindultunk, és a tegnap elhagyott gáton folytattuk az utunkat Tiszafüredig, hol erősödő, hol gyengülő, de folyamatos esőben.

Fürednél búcsút vettünk a gáttól és a Tiszától, mert innen a hídon át Poroszlóra tekertünk, ahol megálltunk a túra elején már kipróbált pékségnél, valamint a pizzériában, ezúttal csak egy kávéra, forró csokira. Aztán még mindig esőben folytattuk utunkat Füzesabony és a vonat felé. Menet közben elállt az eső, a nap is kisütött, úgyhogy célállomásunk településhatárában megálltunk kivetkőzni az esőkabátokból, mert inkább már belülről vizesedtek, mint kívülről.  Útközben kiderült, hogy a „nem sietős tempó ellenére” is elérjük a korábbi vonatot. A pályaudvarra még így is kb. ¾ órával korábban értünk ehhez a módosított vonatinduláshoz képest. Így itt némi átöltözés, ruhateregetés, málharendezés, napozás következett. Majd utazás haza, hisz sajnos ismét letelt a vakáció ideje számunkra, és egy újabb Nagy Kaland végére érkeztünk.

• megtett táv:                      66,26 km
• tekeréssel töltött idő:        3.41.16
• átlagsebesség:                  18,0 km/h
• max. sebesség:                 42,5km/h