3. nap

Június 20., hétfő

Fertőrákos – Fertő-tó északi, osztrák oldala – Fertőrákos

Nos, ez az a nap, amikor egyáltalán nem volt szerencsénk az időjárással.  Éjjel esett, de mikor felkeltünk, a helyzet változatlannak bizonyult. Levonultunk ugyan reggelizni, de eléggé elkeseredetten néztünk ki az ablakon. Gyors helyzetegyeztetés. Indulás eltolva. Viszont ha délig nem tudunk kompolni, akkor buktuk az egészet, mert elég sok kilométer vár ránk, és nem tudjuk letekerni emberi időben a távot, ha ennél később indulunk Illmitz-ből. Végül felvonultunk a szobákba.

Nekem nagyon fura volt a szitu a szobákkal, mert egy hosszú épületben volt néhány lépcsőház, azokból nyílt 1-2-3 szoba, és a lányokkal mi nem egy lépcsőházban voltunk. Ezeken a túrákon mindig nagy UNO-partyk szoktak lenni, de olyankor alapvetően mindenki egykupacon lakik. Itt meg totál el voltunk szeparálva egymástól, így hiába volt nálunk kártya, egyszer sem vettük elő a négy nap alatt.

Na mindegy, szobákba fel. Hege tévét nézett, szunyókált, én rejtvényt fejtettem. Néha felcsillant a remény, hogy indulhatunk nemsoká, mert csitult az eső, de aztán sajnos mindig újra rákezdte. Aztán jött egy olyan 5-10 perc, amikor elállt, ekkor Hege felhívta Bodyt, hogy elinduljunk-e. Persze, menjünk. Ám mire leértünk a biciklikhez, már újra esett! Franc bele! De ha már lejöttünk, menjünk, nem akarok egész nap a szobában kuksolni! Szerencsére Hegével eléggé egyet szoktunk gondolni általában. Az eső ellenére mindnyájan nekiindultunk. Kb. egy óra, mire Mörbischben a komphoz értünk, közben gyakorlatilag végig esett több-kevesebb (inkább több, mint kevesebb) intenzitással. A komphoz érve a kasszát zárva találtuk, gondoltuk, elvonult a hölgy pisilni, vagy hasonlók, várunk türelemmel. Ekkor feltette a kérdést a Főnci-Hege.  Menjünk, vagy maradjunk? Mert ha a komppal átkelünk, nincs visszaút, itt és most kell dönteni. Én egyértelműen kiálltam az mellett, ha már idáig eljöttünk és úgyis eláztunk, nehogy visszamenjünk dolgunk végezetlenül! Hege is ezt az álláspontot képviselte szerencsére. Body is erre hajlott, bár ő meg engem féltett. Rajta ugyanis ezer ruha, zokni, sportcipő, én meg képes voltam szandálban és rövidnadrágban útnak indulni, váltás ruha nélkül. Igaz, nem is volt nálam nagyon más, a szálláson se, de ha lett volna, sem veszem fel. Ugyanis egy elázott nadrágban szerintem sokkal vacakabb a történet, mert a vizes nadrágszár rám tapad, hűt, meg amúgy is kényelmetlen. A bőröm meg pikk-pakk megszárad, ha egyszer eláll az eső. Száraz zokni amúgy volt nálam, úgyhogy ha eláll az eső, akkor lesz mit magamra öltsek.  Évi ugyan kicsit bizonytalankodott, hogy mit is csináljon, de mivel hárman nem akartunk visszafordulni, így végül úgy döntött, ő is bevállalja.

Na ekkor jött a feketeleves! Ugyanis megérkezett a kapitány, vele egy másik fickó, aki beszélt magyarul is, és közölték, hogy a vacak időre való tekintettel nem indul el a hajó, főnöki utasításra. Ugyanis rajtunk kívül nem lenne utas, és nem valószínű, hogy visszafelére lenne bárki is, aki hajózni szeretne. Kettőkor lesz egy csoport, akik miatt mindenképpen mennek, hozzájuk becsatlakozhatunk, jöjjünk vissza. Tanakodás, de továbbra is az a véleményünk, hogy max. 12-es hajóval mehetünk át (amúgy most a 11-est céloztuk meg), különben ránksötétedik az úton. Látta rajtunk a magyar fickó az elkeseredettséget, megszánt minket, és javasolta, hogy a másik hajózási társaságot keressük meg, hátha. Reménysugár! Gurulunk tovább, ekkor derült ki, hogy amikor én tavasszal a netről szedtem az infót a kompok menetrendjére és árára vonatkozóan, akkor ennek a másiknak az adatait találtam meg, nem azét, akikkel vasárnap utaztunk. És micsoda mázli, mert ők úgy voltak vele, hogy ha utas van, mennek, nem számít semmi. Igaz, nem olyan nagy hajóval, mint a tegnapi, annál jóval kisebbet állítottak be a kedvünkért, de összesen négyünket vittek át a túlpartra, és felár, vagy ilyesmi nem volt.

Azért ezen a napon nem csak eső volt, hanem szél is. Dobálta a víz a hajót, én bevallom hősiesen, eléggé be voltam néha tojva, hogy becsúsznak a gépeink a vízbe, holott pontosan tudtam, hogy nem tudják megtenni, mert nem volt nyitott a hajó oldala, de azért vacak érzés volt. Amennyire élveztem első nap a hajózást és a sirályok fotózását, ezen a napon annyira rossz volt ez a kb. 20 perc. No mindegy, túléltük, és a bringáknak sem lett baja, ez a fő.

Na, akkor végre elkezdődhet a mai túra! Persze, még mindig esik. Nyilván nem a legpöpecebb érzés, de különösebb bajom azért nem volt vele. Első komolyabb megállónk egy madárkilátós magaslesnél volt. Itt ugyan már nem esett, de jó kis hideg szél süvített, főleg a kilátó tetején, úgyhogy hamar le is menekültem, és ettem egy kis kalóriát, hogy bírjam a tempót.  Errefelé nagyon szép volt a táj. Bár maga a tó messze volt tőlünk, de néha mocsaras részek mellett tekertünk el, ami tele volt mindenféle vadmadárral. Jó kis rész volt, nagyon szerettem! Aztán sorjáztak egymás után a kisebb települések is. Az egyikben Hegével megálltunk – szokás szerint – fotózni, ezúttal egy templomot, kívülről. Túratársaink nem fotózósak, viszont fáztak, elegük volt már a napból, így úgy döntöttek, hogy nem állnak meg velünk, hisz jól ki van táblázva az út, meg amúgy is gyorsabbak vagyunk nálunk, nemsoká utolérjük őket. Oké, semmi gond! Indulás után nem sokkal jött egy kanyar, rossz érzésem volt, hátha nem látták, hogy be kell kanyarodni. Hege megnyugtatott, hogy ügyesek, térképismerők, nem lesz semmi baj. Igaza volt, itt még nem volt semmi baj.  Viszont hiába tekertünk (persze, utána is megálltunk többször, jó szokásunkhoz hűen, fotózgatni) ezerrel, csak nem értük őket utol. Én már komolyabban kezdtem aggódni, hogy eltévedtek, és mi lesz így. Végül elértük Purbach-ot, ahol tudtuk előre, hogy időzni szeretnénk. Van itt ugyanis egy ház, aminek a kéményéből egy török fej néz kifelé. Ezt kerestük, ezt néztük meg!

Lányok meg még mindig sehol. Mi a fene legyen? Menjünk? Oké, menjünk! Jó sokat kóvályogtunk, mire megtaláltuk a keresett házat egy helybeli hölgy útmutatása alapján. Eddigre már a lányok elkezdtek minket mobilon hívogatni, de mire felvettük volna (hisz közben tekertünk, félre kellett állni, kibányászni a készüléket), letették. Miután megtaláltuk végre a törököt és jól meg is örökítettük, próbáltam Évit visszahívni, akkor viszont ő nem vette fel, hiába hívtam kétszer is. Hát akkor irány vissza, és a városfalon lévő mini-ágyút is fotózzuk még le, amit felfelé már kinéztünk. Miután ezzel is végeztünk, és legurultunk, épphogy elhagytuk a kereszteződést, amerről érkeztünk, amikor nagy kiabálásra füleltünk fel. Hát mi történt? Balról, ahonnan mi is érkeztünk már jóval korábban, éppen begurult a két lányunk. Mint utóbb kiderült, egy kereszteződést valóban benéztek, így kigurultak a tóig, ahonnan vissza kellett fordulniuk, így jóval mögénk kerültek. Oltári mázli volt, hogy egy időben értünk oda mi a városnézésből, ők meg az eltévedésből, ugyanabba a kereszteződésbe!

Még egy nagyobb állomásunk volt hátra, Rust. Hangulatos kis belvárosa van, de különösebben engem nem hozott lázba. Azért sétáltam egyet itt Hegével és természetesen fényképeztünk is. Szívesen legurítottunk volna egy-egy sört is valamelyik kocsmában, de ránéztünk az órára, és úgy döntöttünk, hogy még elég sok km vár ránk aznap, az idő meg viszonylag későre jár, így ezzel most nem időznénk. Úgyhogy irány Mörbisch!

Ment némi varia, hogy letegyük-e a bicikliket a szálláson vacsora előtt, vagy sem. Én mindenképpen az utóbbira szavaztam, több okból is. Láttam, mennyi az idő, és tudtam, hogy este kilencig van nyitva az étterem. Ha lepakoljuk a gépeket, ismervén a lányokat az tuti fürdéssel kezdődik, akkor viszont már nem kapunk meleg vacsit. Meg amúgy is, késő van, ne húzzuk az időt. Szerencsére meggyőzhető volt a csapat.  Ennek egy hátránya viszont volt. Én szerettem volna, ha abban az étteremben eszünk, ahol előző este, mert már elterveztem, mi lesz a vacsorám, de ott a bicikliket nem tudjuk letenni, így muszájból ott ettünk, ahol első este. Nem volt azzal sem gond persze jó volt így is!

Vacsi után még feltekertünk a szállásra, aztán már csak fürödni és ágyba beesni volt erőnk.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                      86,66 km
• tekeréssel töltött idő:        5.09.55
• átlagsebesség:                  16,8 km/h
• max. sebesség:                 35,5 km/h

4. nap

Június 21., kedd

Fertőrákos – Sopron – Budapest

Nos, ez az utolsó reggelünk. Ébredésnél napsütés, ezért lelkesen pakoltunk – ma jó időnk lesz! Ám mire mindennel elkészültünk, megreggeliztünk, beborult az idő és igencsak hűvös is lett. Fain!

Először is útirányunkkal ellentétesen indultunk el – na nem tévedésből!  Először a település határában legurultunk a tópartra, ahol a helyi strand is van. Ide nem mentünk be. Se időnk nem volt, se az időjárás nem kedvezett erre. Viszont a strand mellett is el lehet menni a partra, ahol horgászni szoktak az arra affinitást érzők. Mi ide gurultunk be. Jól megcsodáltuk és lefotóztuk a tavat, majd útra keltünk Sopron felé. Viszont nem arra, amerre idefelé jöttünk, mert a szállásadónk említette, hogy van egy kijelölt bringaút is, mi pedig úgy gondoltuk, hogy akkor megpróbáljuk azt a közút helyett. Én előtte, közben, és utána is azt mondtam, hogy sokkal jobb volt így, de sejtem, hogy ezt a véleményemet a túratársak közül többen nem osztják.  Ugyanis az történt, hogy a kőfejtő mögött egy iszonyú erős lejtőn mentünk le. Olyan meredeken ereszkedett, hogy én ott legurulni már szinte félek, ha tehetném, inkább a felfelé tolást választanám az ilyen útszakaszokon.  Viszont mivel Sopron magasabban van Fertőrákosnál (asszem), már ekkor tudhattuk, hogy kemény emelkedők fognak várni ránk!

És valóban, ebben nem is kellett csalódni, volt emelkedő bőven. Viszont gyakorlatilag erdőben vitt végig az út, így árnyékban haladhattunk (időközben kisütött a nap), de a meleg akkor is meleg volt, és facsarni lehetett a végére a sisakomból a vizet. Nem baj, én ezt a mértékű kihívást szeretem!

Sopron határában a Tómalom mellett kellett eltekernünk, ami nagyon megkapó látvány volt! Szívesen elidőztem volna a parton kicsit többet, mint amennyire lehetőségünk volt. Utóbbi kb. három kockányi fotót jelentett.

A Sopronból való hazatérésünk némileg képlékeny volt, ugyanis mi egy későbbi vonattal terveztük az utazást, ám Évinek az késői lett volna ahhoz, hogy emberi időben Kaposvárra érjen. És kicsit ment a varia, hogy ő eljön a korábbival, mi a későbbivel, de csak jó lenne segíteni neki felpakolni a biciklit a vonatra (bár kiderült közben persze, hogy alacsonypadlós, úgyhogy nem volt szükség segítségre), de ha már az állomáson vagyunk, mit is csináljunk a következő vonat indulásáig, merre mehetnénk? Végül Body is inkább arra hajlott, hogy az előbbivel jöjjünk. Nekünk meg tulképp mindegy volt, hisz két nap múlva úgyis mentünk vissza kocsival, majd akkor jól kinézelődjük magunkat. Úgyhogy az lett a vége, hogy mind a négyen az Évinek legjobb vonattal utaztunk.

Aztán Pesten jött a fekete leves. Mert amit kihagytunk a számításból, hisz mi szabadságon voltunk, nem volt jelentősége. Aznap kedd volt, tehát hétköznap. És ugye a pályaudvar a város másik végén van, mint ahol mi lakunk. Hétköznap meg nem igazán szoktunk biciklizni. Nos, iszonyú kocsi-forgalom volt, amire nem számítottunk. Nem mintha ez igazán gondot okozott volna, csak meglepődtünk.

És ezzel sajnos véget is ért ez a kerékpártúránk. Kár, mert jó volt! A hely, a társaság, és nekem még az időjárással sem volt különösebb bajom.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                      33,76 km
• tekeréssel töltött idő:        2.35.06
• átlagsebesség:                  13,0 km/h
• max. sebesség:                 33,0 km/h