3. nap (hétfő)

Moggio Udinese-Udine

Előző este egyeztettünk a tulajjal, hogy mikorra is készítsenek nekünk reggelit. A megbeszélt időpontban lementünk, és a korábbi vendéglátók helyett… elsőre a sötét helyiségek, majd kicsit később egy idősebb úriember fogadott minket. Gondolom valamelyik vendéglátónk édesapja lehetett, akár azt is el tudom képzelni, hogy anno ő volt a tulaj, csak átadta a későbbi generációnak az stafétabotot, és mára csak besegítő családtagként ténykedik a szállóban. Az étteremben már meg is volt terítve számunkra. Nagyon úgy tűnt, mintha csak mi lennénk azok, akik itt reggelit kapnak, nem volt több teríték (tán vendég sem???). Ahogy leültünk, már jött is a bácsi és még felszolgálta a felvágottat, és egyéb, feltehetőleg a hűtőből származó dolgokat. Amíg mi toltuk befelé a kaját, ő jókedélyűen szóval tartott minket. Megtudtuk többek közt azt is, hogy járt már Magyarországon, foci meccsen, vagy 40 éve.

Reggeli után még ittunk volna egy igazi kávét, ám a bácsi nem volt sehol. A helyi vendégek, akik az egységben kártyáztak, újságot olvastak, kiabáltak neki, hogy „Emilió (Szami szerint Marió) gyere már be, ’iszen munka van”! Kávé betol, bicaj felmálház, majd kedélyes búcsút véve (csakazértis!!!) Emilió bácsitól, megkerestük a városból kivezető utat.

Úgy sem találod ki, mi történt Szamival! Csak a szokásos! Megálltunk, hogy felöltözzön… pár perc múlva csak azért álltunk meg, hogy levetkőzzön. Igen! Nálunk ez mindennapos történet! Ja… már te is unod ezt az állandó „ruházkodást”? Képzeld el, én évek óta ezt élem át!

A várost elhagyva ismét a térkép szerint jöttük. Moggio Udinese után pár kilométerrel véget ér az aszfaltozott út. (A mai napra is maradtak még alagutak, szám szerint 8 db.) Ez az útszakasz: már a városon belül jó kis emelkedővel kezdődik, de pár km után „kisimulnak” a domborzati viszonyok.

Majd jött a „sztráda” (strada senza barriere). Ez egy jó minőségű murvás út, talán valaha aszfalt volt, ami mára ennyire tönkre ment. Ez a murvás szakasz jobb minőségű volt, mint nálunk néhol a fagyökerektől felvert, járhatatlan „kerékpárútnak” csúfolt „valami”. A „sztrádánál” került el minket két házaspár, akikkel a nap folyamán többször kerülgettük egymást, néha kisegítve a másik felet, hogy merre is kell tovább tekerni.   

Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, ha te is erre jársz: A murvás út végén, elérve a közlekedési útszakaszt (magyarul közutat)… balra fordulj!!! Ha beértél Amaroba, máris eltévedtél (mi így jártunk). Az „eltévelyedés” ténye Szaminak tűnt fel elsőre, amúgy a térkép jelöli a jó irányt, csak figyelni kellett volna. Ezt a körülményt a fent említett párok is megerősítették (kézzel-lábbal integetve), akik szintén rossz irányba indultak el, és már visszafelé jöttek. Közösen áthaladva az autópálya alatt, nemsokára beértünk Carinaba. Immár utoljára haladtunk át a Fella folyón, ’iszen valahol itt torkollik bele egy nagyobb folyóba. (Hú de HÚÚÚ vagyok! Pedig ezt az infót Szamitól tudom, aki egy egész estét a neten töltött ennek az infónak a kiderítésével.)  

Venzone felé vettük az irányt, immár közúton (vagyis itt már megint letértünk az útikönyv térképéről). Elég nagy volt a forgalom, de volt egy szélső sáv, amin kényelmesen lehetett tekerni (leállósávnak keskeny, így én inkább kerékpársávnak gondolnám, de ki tudja?).

Venzone szép kis város, főleg a főtere, ahonnan rálátni a szikrázó napsütésben fürdőző hegyekre. Fotózás, majd irány tovább ismét az útikönyv szerint! Itt is elkészült a térképen csak „tervezettnek” jelölt út. Így feltehetőleg sík, vagy „síkabb” terepen lehetne elérni ezen az útvonalon Gemonaba. Elsőre ezen indultunk el, majd jött részemről az isteni szikra!

Ne ezt válasszuk, hátra arc!!! Hiszen mi egy dolgot mindenképp meg akartunk nézni, ami nem más, mint Bordanoban a Lepke Ház (Butterfly House). Ha az új utat követjük, akkor ez a várhatóan nagy élmény kimarad! Hátra arc! Ezt követően ismét a GPS-re hagyatkoztunk, hisz nem volt lényeges a könyv által javaolt útvonal, ami hol emelkedik, hol lejt, de ennek ellenére nem vészesek a terepviszonyok. Ha itt jársz: a Lepke Ház csodás, megér egy kis kitérőt, hogy szépet/érdekeset láss. A házak falán lévő lepkés képek is megérdemlik, hogy megnézd őket. Bevallom, a Lepke Háznál bicajokat őrizetlenül hagytuk, mert nyugisnak látszott a környék. Szerencsére semmi gond nem volt a látogatás végére, bicajaink, csomagjaink sértetlenül megvoltak, amíg mi bent gyönyörködtünk a lepkék röptében. Belépő 8 €/fő. Lepkézés után megpróbáltunk egy boltot keresni ebédvásárlás ürügyén, de nem volt szerencsénk, egyet sem láttunk. Így egy kávé, majd utána irány Osoppo. A település felé tartva vette észre Szami, hogy lassan, de biztosan elhagyjuk a hegyeket és még egy „búcsú fotót” sem csináltunk. Ezt azonnal pótolni kellett egy hegyes-közös-„szelfi” keretében!

Osoppo illetve Buja közt megint a GPS-re hagyatkoztunk, és nem a térképre. Így csak ritkán érintettük az ajánlott útvonalat. A közúton elég nagy volt a forgalom (főúton tekertünk ekkor már), de mi szerencsére megszoktuk, illetve további szerencse, hogy itt is volt kerékpáros sáv. Szami, saját bevallása szerint, ezen a szakaszon már fonalat, pontosabban „útvonalat” vesztett (és ez lényegében Monfalconeig tartott). Mivel a túratérképről már le-letértünk, a PDF-es térképen nem találta az új utat, így néha azt sem tudta, hogy hol járunk. Semmi gond! Dzsipisz (GPS) tudta a dolgát, így egy kis eltévelyedésünk sem volt ezen a részen. 

Bujáról csak egy dolog maradt meg bennem: itt már éhes vagyok és emiatt (nem) kissé nyűűűűgös. Szerencsére találtunk egy EuroSpart, ami szieszta idején is nyitva volt. Bevásároltunk, illetve a bolt előtt meg is kajáztunk egyből. Bujától lényegében ismét a túratérkép szerint mentünk Udineig. Hááát… erősen fel-le-fel a terepviszony, nem ártott itt a váltós bicaj. Beszéltük is Szamival, hogy most „csak” dombok közt tekerünk, de ennyit nem használtuk a váltón a hegyifokozatot magában a hegyekben sem, mint ezen az útszakaszon! De, az útvonal előnyére legyen mondva: legalább nem volt forgalmas! Ennek ellenére… Lassan elegem lett a dombokból, de úgy tűnt, Szaminak is. De muszáj volt a mai nap végét, Udinét elérni, hisz itt volt a szállásunk.

Útközben egy szép kis templomot fotóztunk Leonaccoban. De utána már nem volt mese… jött a várva várt végcél. 

Udine rohadt nagy (ipari) város, és hol máshol, mint a túlsó végén volt a szállásunk. Hogy jutunk itt át? Mi lesz velünk, ha eltévedünk? De nyugi megoldottuk!!! Udinében a GPS iránymutatása alapján mentünk el a szállásig. Úgy szeltük át vele a várost, mint kés a vajat. Nem tudom hányadszor mormogtam hálát a GPS-nek. Sokadszor sem bántam meg azt a tényt, hogy megvettük!

A szállásunk nagyon jó volt, szuperül felszerelve minden kényelmi berendezéssel, pl. légkondi. Már vártak minket, le sem málháztunk, máris mutatták, hogy hova tudjuk elhelyezni a bicajokat.

Az esti „műveleteket” a már megszokott rutin szerint hajtottuk végre: lemálházás, fürdés, városnézés. Meg is állapítottuk, ez egy „szürke”, jellegtelen iparváros, kevés „látványos látnivalóval”. Viszont a főtéren elfogyasztott boraik nagyon finomak voltak. Ezt legalább az előnyére lehetett írni.

Borozás után vacsorázni szerettünk volna. Útközben nekem a térdem fájdult meg, Szaminak a papucs törte fel a lábát. Nem elég a sántikálás, még az eső is eleredt! Séta közben nem találtunk sehol egy jó kajáldát. Ezért irány vissza a szállásra, ahol a lényeges infó beszerzése után egy közeli étteremben nagyon finom vacsit ettünk! Pedig majdnem ott is hagytuk már a „gyors” kiszolgálás miatt. Étlap hiányában ismét Szamira várt a rendelés, de nem bántuk meg!!! Csirke, zöldség, polenta (én elsőre valami kukoricakása szerű "izére" tippeltem, úgy tűnik, nem is fogtam mellé a tippel) tök jó fűszerezéssel. Jöhet máskor is! Ezt követően tényleg nem maradt más hátra! Irány a szállás, és tegyük el magunkat holnapra!

Megtett táv (km): 67,33

Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp): 4:27:24

Átlagsebesség (km/h): 15,0

Max. sebesség (km/h): 39,0

Napi szintemelkedés (m): 495

Napi ereszkedés (m): 843

4. nap (kedd)

Udine-Monfalcone

Nem keltünk korán, hisz a mai napra kitűzött cél csak a tengerpart elérése volt. A táv nem nagy, nézelődni nem sokat akarunk. Minek induljunk korán? Így nem várt ránk más, csak a megszokott, kényelmes reggeli ténykedés, készülődés, reggeli, amihez az előző szállásokkal ellentétben rendes „olasz” kávét adtak.

Reggeli után felmálháztunk, majd egy kis keverés után rátaláltunk a helyes útra. Ma már teljesen elhagytuk az útikönyv által ajánlott útvonalat. Maradt a PDF alapú, illetve a GPS által kijelölt útvonal. Megint, immár sokadszor megállapítottam, hogy a GPS jó! Érdemes volt ebbe beruházni! Ezen a napon nem volt semmi extrém útviszony. Inkább síknak mondanám, mint emelkedősnek.

Első nézelődős, tervezett megállónk Palmanova városa volt. Bevallom, amikor a túrát terveztük, sokkal többet vártam ettől a látnivalótól! Kilencszögletű erőd, érdekes város, illetve külső falszerkezettel. A főtere, a város szerkezete, a várost körülölelő erődrendszere érdekes, de nem igazán hozott lázba bennünket, hiányzott a „mindent lenyűgöző hangulat”. Nem is erőltettük az esetleges nevezetességek felkeresését, megtekintését. Na jó, mégis bementünk egy helyre… egy boltba, ahol megvettük napi betevőnket, vagyis az ebédet. Ami a bolthoz tartozik: Utunk során itt láttunk először egy kéregető/kolduló migráns kinézetű egyént.

Visco után történt: Tudom, hogy kicsit emelkedik… tudom, hogy kicsit szembe fúj a szél… tudom, hogy kicsit fáradt vagyok. Ha ezt összeadom… tuti ezért nehéz tekerni! De ennyire??? Ennyire szenvedős lenne a történet? Van tipped mi lehetett ennek az oka?

Defekt!!!! Hurrá!!! Valahol sikerült összeszednem egy rajzszöget. Ennyit a defektmentesítő szalagról… persze, hogy mellette ment be ez a rohadék szög. Egy gyors szerelés az árokparton, majd folytattuk utunkat. A túrapumpával csak „majdnem jóra” fújtam fel, minek erőlködjek, majd a legközelebbi benzinkúton felnyomom teljesen jóra. Aha, pótoltam volna, ha… 8-10 benzinkút mellett tekertünk el, de sehol nem volt egy autóspumpa, kompresszor. Kivéve egyet, ami csak 3 bárig nyomott (mi van???). Az nekem kevés!

San Vito al Torre magasságában lehettünk, amihez emlékeim szerint 3 dolog kapcsolódik. Az első: és egyben legfontosabb, az ebéd. Egy kis kitérővel megálltunk egy útmenti pihenőhelyen és megebédeltünk. A második: a „zengő fák”. Ezen a napon feltűnően, és számomra már szinte (rohadtul) zavaróan hatottak az előbb említett „zengő fák”, pontosabban a fáról eredő (szinte) elviselhetetlen zaj. A fák koronájából valami furcsa zengő, vagy csicsergő (???) hang hallatszott folyamatosan, nem kicsi hangerővel. Én elsőre valami madárnak gondoltam volna, Szami kabócára tippelt. Végül is belegondolva, neki lehetett igaza. A harmadik: az egyik fa alatt sikerült összeszednem pár hatalmas fenyőtobozt. Utólag Szami ezt a fajta fát kinevezte „kedvenc fájának”. Bárhol látott ilyet, egyből emlegette a „kedvencét”. Itthon rákeresett, és kiderült, hogy ez a mandulafenyő. A tobozokból kiszedett magot majd megpróbáljuk itthon elültetni, hátha…

Ebéd után folytattuk utunkat. Sagradoig semmi említésre méltó nem történt. A város határában feltűnt pár „migráns kinézetű egyén”. A városba érés előtt megálltunk fotózni az Isonzó folyónál, ahol szintén több migránst láttunk. A városban megálltunk egy kávéra, szerinted láttun itkt migránsokat? Na igen, nem is keveset! Ennek fényében magukra mertük hagyni a bicajokat? Szerencse, hogy nem is akartunk itt nevezetességeket felkeresni.     

Fogliano-Redipugliaban, lényegében az Isonzó folyó közelében, megtekintettük az I. Világháborús Katonai Emlékhelyet, az Emlék Parkot és az Osztrák-Magyar temetőt. Bevallom, a történelmi tanulmányaimból még megvolt az Isonzói csata, ahol sok osztrák-magyar katona vesztette életét. De arra nem gondoltam volna, hogy ilyen monumentális emlékhellyel/helyekkel tisztelegnének az elhunyt katonáknak. Nem is annyira gyorsan, de legalább kényelmesen körbe néztük a fent említett nevezetességeket. Annyira megfogott ez a „történet”, hogy titkon reménykedtem a nyaralásunk alatt még visszatérünk ide. Sajnos ebből nem lett semmi. 

A nézelődést tett követte, pontosabban tekerés. Most már csak Monfalconeba, a szállásunkra kellett leérni. GPS ismét jól vizsgázott, elvezetett minket a tengerpartra. Bevallom, a temetőt elhagyva már vártam a tengerpartot. Na nem ám a már előre behűtött sör miatt! Ááááá dehogy!!! Kissé nyűgös is lettem, hogy a kempingbe kisebb nehézségek árán sikerült csak bejutni. De ez is megoldódott.

Már itt éreztük: Kár, hogy véget ért ez a tekerős történet, annak ellenére, hogy most más kalandok/élmények várnak ránk, mind a ketten sajnáltuk, hogy a pihenésünk aktív szakasza ezzel véget is ért. Ám a beszerzett/megélt élmények, a megismert természeti csodák még sokáig elkísérnek minket, ezt már előre éreztük! 

Bicajokat letámasztottuk, és úgy ahogy volt, lemálházás nélkül fel is „psssssziszentettünk” egy-két sört. Ami tény, nagyon meleg volt ezen a napon, jól esett a hűsítő ital! Meg különben is megérdemeltük, hisz a tervezett túránkat teljesítettük, és most már csak a tengerparti nyaralás várt ránk! Ennek tükrében sörözéssel egybekötött élménybeszámoló után irány a part! A fürdőzésünket csak az Évi által főzött, hazai ízeket felelevenítő, roppant finomra sikeredett paprikáskrumpli tudta megszakítani. Kaja után vissza a tengerbe, majd az ágyba. Úgy rémlik… ma este sem kellett altató dalt dúdolni ahhoz, hogy gyorsan elaludjunk!

Megtett táv (km): 53,48

Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp): 3:18:02

Átlagsebesség (km/h): 16,2

Max. sebesség (km/h): 37,7

Napi szintemelkedés (m): 645

Napi ereszkedés (m): 1.132

5. nap (szerda)

Monfalcone-Grado-Monfalcone (kocsival)

Ez a nap kissé „olyan semmilyenre sikeredett”. Reggeli után beautóztunk Gradoba, hogy ott majd egy jót hajókázzunk, illetve utána pancsoljunk a helyi strandon. Ezzel nem is lett volna gond… ha tudta volna valaki, hogy hova is készülünk pontosan, a hajó honnan is indul, illetve a strand milyen állapotú.

Beautóztuk szinte a fél várost, majd jól nem találtuk meg a hajóindulás helyét. (Időjárás jelentés: már most meleg van!) Valami „indulóhely szerűséget” találtunk… ahol csak vártuk a hajót… csak vártuk a hajót… csak… De nem jött! (Időjárás jelentés: nagyon meleg van!) Akkor néztük meg jobban a táblán lévő térképet! Kiderült, hogy nem is ITT kéne várakozni, hanem OTT. … (Időjárás jelentés: rohadt meleg van!)  Na oké, ez a program kilőve, a következő hajó csak délután, a szieszta ideje után indul. Hurrá! Ebben a kánikulában megvárjuk? Tuti, hogy nem, irány tovább! Vagyis… Irány a strand. A szabad strandon „aligárnyék”, se egy öltöző fülke, se egy… szóval semmi se! Bezzeg a fizetősön! Ott a kánaán, ott van minden, amit csak szeretnél. (Időjárás jelentés: még rohadtabb meleg van!) Jól megbeszéltük: minek fizessünk azért ami „otthon” ingyé’ megvan. Irány vissza Monfalconeba. Ha ezt tudtuk volna, és jobban rákészülünk: hőguta, illetve idegeskedés nélküli lehetett volna ez a történetet, akár még láthattuk is volna, amit elterveztünk. A „kalandok” ellenére úgy tűnt, hogy ez egy szép kis város, ezért Szamival jól meg is beszéltük, hogy másnap visszajövünk ide bicajjal, és legalább kicsit körbetekerjük, megnézzük a várost.

Visszaérve a szállásra a fennmaradó, nem kevésbé forró napot pancsolással, hideg sör szürcsölésével tettük elviselhetővé. 

6. nap (csütörtök)

Monfalcone-Grado-Monfalcone (bicajjal)

A korábban megbeszéltek szerint reggeli után felpumpáltuk a bicajomat, végre rendes nyomásra, és elindultunk Grado felé. (Időjárás jelentés: már most rohadt meleg van!) Kis kerülővel közelítettük meg a mai napra kitűzött célunkat, mivel előző nap felfedeztünk egy utat, amire kíváncsiak voltunk, hova is vezet. Gradoig semmi említésre méltó nem történt: tekerés közúton, elviselhető forgalom, meleg, ami szinte már kánikula. Grado táblától, ami azért jócskán kívül esik a központtól, egy „frappáns” kis kerékpárúton tekertünk a város szíve felé. Az utat több helyen leanderek, illetve Szami kedvenc „zenélő fái” övezték (a’ la mandula fenyő, kabócákkal tűzdelve, kánikulában jól átsütve).     

A város szívébe beérve nézelődés, fotózás ezerrel, majd utunkat a híres Gradoi lagúnák felé vettük. Itt található egy kb. 4,8 km-es híd, vagy inkább összekötő út, vagy még inkább töltés, ami Gradot Belignaval köti össze. És mit ad isten… az út mellett egy kiváló minőségű kerékpárúton „osonkodhat” át az, aki veszi ehhez a fáradtságot. Érdekes élményt nyújtott ez az oda-vissza közel 10 km-es útszakasz. Jobbról-balról a tenger, ami a kölönleges és szép látnivalójával elvarázsolt minket: szigetek, visszatekintve maga a város, és nem utolsó sorban a szinte érintetlennek tűnő lagúna, a maga flóra-, és faunavilágával. Csoda, hogy itt (is) egy csomó kép készült?

A híd végét elérve dobtunk egy „kackiás hátraarcot”, és még jól körbebicajoztuk a belvárosban található kis szigetet. Egyik hídon be… a másikon ki. És fotó-fotó-fotó ezerrel.

Már itthon fedezte fel Szami, hogy Grado egyik nevezetesnek, illetve szépnek mondható városrészét kihagytuk a nézelődésünk során. Így jártunk, sajnáljuk, de majd legközelebb! (Igen ez megint az a túra, ami a képzeletbeli listánkon felkerült a „bármikor megtennénk újra, meg újra” kategóriába).

Amikor úgy éreztük, hogy amit meg akartunk nézni, azt már kipipáltuk, hazafelé vettük az irányt. Már Grado belvárosában éreztük, hogy lassan eljött az ebéd ideje, ezért meg is néztük pár étterem étlapját. Bevallom, még a befelé vezető úton láttam egy számomra szimpatikus éttermet, és igyekeztem Szamit rábeszélni erre. Szerencsére engedett a nyomásnak, így visszatekertünk, lényegében a város szélére, ahol kényelmesen, és nem utolsó sorban bőségesen megebédeltünk. Mivel (sajnos) a nyaralás végén voltunk, így láttuk, hogy az általunk tervezett költségvetés jóval alatta marad a felső korlátnak, ezért úgy döntöttünk… „Egyszer élünk! Most jöhet a dőzsölés!” Így kirúgtunk a hámból: leves, főétel, sör, kávé. Hogy ez mennyibe fájt? Inkább csak €-ban írom le (62 €). Mindezért roppant ízletes, és bőséges adag kaját kaptunk! (Időjárás jelentés: rohadt meleg van!)

Hazafelé még megálltunk egy útszéli zöldségesnél, amit előző nap fedeztünk fel, és roppantul ízlett a „zöldség ízű zöldség” (semmi melegházi szar, ez garantáltan kint nőtt/érett be a szántóföldön). Jól bevásároltunk paradicsomból, paprikából, illetve gyümölcsből. Még egy flaska borral is bepróbálkoztunk. (A borról: Nem volt rossz, de Udine-ben klasszisokkal jobbat ittunk.) 

(Időjárás jelentés: rohadt meleg van!) Nem tekertünk nagy távot, azt is sík terepen, de mégis sokkal fárasztóbbnak éreztük ezt a rekkenő hőség miatt, mint más esetben. A kánikula miatt alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállásra, és vehessünk egy jó kis hűsítő fürdőt a „Sós Balaton”-ban. Ez ki is töltötte a nap hátralévő részét, így erről már nem sokat lehet írni.

Megtett táv (km):58,14km

Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp): 3:30:02

Átlagsebesség (km/h): 16,5 km/h

Napi szintemelkedés (m):123 m

Napi ereszkedés (m): 135 m

7. nap (péntek)

Monfalcone-Aquileia-Monfalcone (kocsival)

Ezen a napon több túraötlet közül válogathattunk. Sissy Kastély, Aquileia, esetleg a korábban már meglátogatott I. Világháborús Emlékhely. Végül is, többségi akart alapján, Aquileia győzött.

Reggeli után mind a négyen felkerekedtünk és felkerestük a várost, kocsival. Több próbálkozás után sikerült a legfőbb nevezetesség, a Basilica di Santa Maia Assunta (Szent Mária Bazilika), közelében leparkolnunk. Nem is gondoltuk volna, hogy ez az „egyke” nevezetesség több órai elfoglaltságot fog jelenteni számunkra. Miután a már kívülről is hatalmasnak tűnő templomot jól körbefotóztuk, és végre beléptünk, sajnálattal vettük tudomásul, hogy tilos fotózni! Pedig lett volna mit!!! Magában a templomban: mindenütt megtalálható, még évszázadok után is lenyűgöző mozaikpadló. Maga a templom jó értelemben véve a szót, „hátborzongató” benyomást tett ránk. Kár lett volna kihagyni!

Kombinált jegyet vettünk, így lemehettünk az altemplomba is, ahol a fent írtakhoz hasonló élmények értek minket. Szami az általunk vitt ismertetőben már korábban kiszúrta, hogy az altemplomban a fali rajzok között található egy „magyar” vonatkozású kép is. Egy hun vitéz, aki hátrafelé nyilazva vágtat lován. Az ismertető szerint ezzel a rajzzal állítottak emléket annak, hogy Attila hadai lerombolták a várost 452-ben. Szami nem nyugodott addig, amíg ezt a képet fel nem fedezte a freskók között! A lényeg, hogy meglett, így ő is nyugodt szívvel hajthatta nyugovóra fejét este, nem maradt benne hiányérzet!

A jegyből adódó lehetőséget kihasználva megtekintettük a Keresztelő Kápolnát is. Megtekintettük… tán ennyi elég is erről részemről. Vagyis nem igazán jött be.  

A belépőnk a templom mellett található torony meglátogatására, vagy inkább megmászására is feljogosított minket, amit ki is használtunk. Ahogy a rohadt nagy melegben küzdöttünk, (szuszogtunk) „főnekfele” a lépcsőkön, Szaminak még maradt kedve, ideje lépcsőket számolni. Megszámolt vagy 127-et ebből.

Ahogy „szuszogjuk fel” a lépcsőket, és már csak néhányat kell megszuszognunk, hirtelen megszólaltak fejünk felett a harangok. (Szerintem Quasimodo keze lehetett a dologban!) Az előttem mászó csapatból többen „rémülten” sikoltottak fel. Gondolom meglepte őket a nem várt, erős, testet is megremegtető hangorkán. Bevallom… bennem is elsőre „megdobbant valami”. A szó szoros értelemében mintha a testemben fordult volna meg a „harang hangja”, hogy így adjon teret a visszhangnak. Furcsa egy érzés volt! 

Ahogy felértünk, kiderült, hogy mindez a hanghatás „csak” három harangnak köszönhető. Csak három, de annál hangosabb "harangocskának"? Igen!

Ahogy fent fotózzuk a környező panorámát, a kilátást, a harangoknak ismét sikerült rám/ránk hoznia a szívbajt. Úgy tűnt 15 percenként „muszáj” megszólalniuk, hogy a fent lévő turistákat riogassák, vagy még inkább ezzel kényszerítsék őket a lemenetelre, hogy teret adjanak a következő csapatnak, akikre majd jól ráhozhatja Quasimodo a szívbaj. Ha ez a cél, akkor elég hathatósan sikerült ezt megoldani!

A téren toltunk egy kávét, majd ismét elváltunk. Szami szülei elindultak fagyizni, mi meg a korábban felfedezett romokat (az ókori „Aquileia Forum”-ának maradványait) lefotózni. Szerintem a fotók többet mesélnek majd a látottakról, mint amennyit én ehhez hozzá tudnék hirtelen fűzni. (Miért volt olyan érzésem, hogy ezek az oszlopok csak engem hoztak lázba? Szami is csak „kötelező” formalitásból jött velem fotózni? Így volt drágám? )

És már megint nyakunkon az ebédidő! Sikerült a többieket rábeszélnem/rábeszélnünk, hogy együnk abban az étteremben, ahol mi már tegnap „felbukkantunk”. Ha nem is olcsó, de tuti, hogy finomak a kaják. A közös beleegyezést tett követte, így átkocsikáztunk a „nagy hídon”, amit mi tegnap már bejártunk bicajjal. Később az étteremben a korábbi minőségű kaja elfogyasztása mellett még elborozgattunk, beszélgettünk, majd a kormányrudat a szállásunk felé fordítottuk.

A szállásra visszaérve jött egy kis pancsolás, majd fájó szívvel megkezdtük a cuccok összepakolását, hisz másnap már lejárt a „mandátumunk”. Haza kell menni! (Nem lehetne, hogy visszafelé is úgy menjünk, ahogy jöttünk? Bicajjal visszatekerünk Villachig, majd onnan kocsival haza "közlekedünk"? )

És… éjjel megint esett, nem kicsit! Úgy tűnik… ez a nyaralás, ahogy kezdődött, úgy is végződik… esőben jöttünk, és esőben megyünk. De most már kit érdekel? Jól sikerült ez a lényeg.

8. nap (szombat)

Monfalcone-Budapest (kocsival)

Sajnos elérkezett az utolsó nap. Nem mondom, hogy örömmel töltött el minket! Több oka is volt. Véget ért egy jó kis nyaralás, melynek során ezernyi élménnyel lettünk gazdagabbak, és nem utolsó sorban a korai kelés, hogy viszonylag emberi időben hazaérjünk. (Cirka 700 km autózás várt ránk ezen a napon, és most nem volt köztes pihenő, mint az utunk elején.)

A fentiekre tekintettel én már felkeltem 05.45 órakor. Tény, nem túl korai ez, de amikor az ember hozzászokott a jóhoz, vagyis a késői keléshez, mégis annak tűnt.

A holmi nagy részét már előző nap összeraktuk, de azért erre a napra is maradt tennivaló. Pl. bicajok „felapplikálása” a csomagtartóra, illetve a még reggel is használatban lévő cuccok bemálházása.

Kényelmesen megreggeliztünk, majd átadtuk a lakókocsit, így tényleg nem maradt más vissza, mint maga az indulás.

Na jó! Itt is volt még „sztori”! A kötelező formaságok után, búcsúzóul, elmentünk még meginni az „utolsó” olasz kávénkat. (Hiába no’! Rohadt jó ez a kávé! Nehogy má’ „búcsúkoffein” nélkül induljunk haza!) A pultban lévő hölgy, ahogy észrevett minket, már előre tudta, mit is fogunk kérni. Kérdezte, hogy most is 3 eszpresszó? Pár barátságos mondat után Szami elmondta, hogy ez az utolsó kávénk itt. Erre a pultos elő adta a „hattyú halálát” olasz verzióban. „Ó ne, jajjjjjjjj ez nem lehet igaz, ő most nagyon szomorú lesz!!!!” Szóval olyan jó kis olaszos temperamentummal búcsúzott el tőlünk. Bevallom jól esett, még ha nem is volt teljesen őszinte a „színdarab”. A napi 1-2 kávén kívül sosem beszéltünk, így nem hinném, hogy a bánata valós volt, de mégis… megint megtapasztaltunk valamit az olasz figyelmességből.  

08.00 óra körül már úton is voltunk hazafelé. Mit is lehetne egy 7-8 órás kocsikázásról írni? (Pihenőkkel, kitérővel 10.00 óra is volt ez az idő.) Csak pár gondolatot:

• Váltva vezettünk hazafelé.
• A táj kocsiból is szép volt. Többször megpróbáltuk beazonosítani, hogy hol is tekertünk az elmúlt napokban. Inkább kevesebb, mint több sikerrel sikerült csak ezeket a helyeket a szülőknek megmutatni. Meg is állapítottuk, hogy bicajról sokkal szebb, szórakoztatóbb volt ez az út, mint az autó üléséről.
• Szami, illetve Évi a hazaúton számolták az autós alagutakat. Több mint 40 lett a vége.
• A magyar határt ebédidő magasságában értük el, így lassan harapnivalóról is gondoskodni kellett. Útközben kinéztünk Rönökön egy jó kis kajáldát, a Székely Tanya Csárdát.  Kb. egy órás „pihenő”, és egy nagyon finom, nem utolsó sorban gyorsan elkészített, felszolgált ebédet követően folytattuk utunkat hazafelé. Az étteremben azért volt egy negatív élményünk is! Mégpedig egy régi rádiós műsorhoz próbálta a helyi cigányzenekar hasonlítani magát: „Jó ebédhez szól a nóta!” Az ebéd jó volt, na de a nóta??? Bevallom, nekem botfülem van a zenéhez… de akkor azt is valljuk be, hogy nekik is! Inkább elvitték az ember étvágyát, mint meghozták. És ami bosszantó…. Volt, aki ezért a kornyikálásért, zenének közel sem nevezhető hangoskodásért még pénzt is adott! Háááát! 
• Egy rövid kitérőt tettünk Farkasgyepűre, ahol a korábban „helytakarékosság” címszóval ott hagyott cuccokat felvettük, illetve az ide szánt dolgokat kipakoltuk, és már mentünk is tovább. Lakásunkba úgy 18.00 óra után értünk fel. Erre a napra még a közös elpakolás, Szamira a mosás, rám a fotók letöltése várt. Illetve további készülődés, hisz másnaptól mentünk további nyaralásra, Bük-re. Este még közösen megnéztük a túrán készített fotókat. Kicsit áradoztunk, hogy de jó is lenne visszamenni, és újra, meg újra megállapítottuk, hogy ez egy jó kis túra volt. 

Hogy is lehetne ezt a „kalandot” röviden összefoglalni? Talán úgy, hogy ha a hegyekről, a „hegyfüzérekről” mondanánk valamit, ami a túránk során végigkísért minket, és a legnagyobb lményt nyújtotta számunkra.

Itt nagyon is igaznak hatottak az alábbi mondatok: Ezek a monumentális sziklák, erdők, szinte éreztették velünk, hogy „tisztelni kell a hegyet! Mert itt nem te vagy az úr kisember, csak egy kis porszem vagy a hatalmasok közt! És ha nem vigyázol, akkor ez az óriás úgy összeroppant, mintha nem is léteztél volna soha! Ha viszont sikerül megtalálnod a helyed a hegy világában, csodálatos ajándékokkal fog elhalmozni: A zord sziklák helyett természet alkotta gyönyörű szobrokat fogsz látni, zuzmós-mohás kövek között csörgedező friss patakot, zúgó vízesést, a völgyekben virágzó réteket! Az égen a felhők csak neked játszanak majd, öltenek furcsa alakzatokat.”

Ha fenti gondolatok igazak… úgy érzem több ezerszer is sikerült ezt az érzést átélnünk, megtapasztalnunk… Így lehet, hogy a fenti gondolat alapján sikerült megtalálnunk a helyünket a hegy világában, és ezért csodálatos ajándékokkal halmozott el minket? Azt hiszem, többször is sikerült ezt az érzést megélünk a napok során! Kívánom, hogy éld át te is azt, amit mi megtapasztaltunk, éreztünk utunk során! Jó bicajozást, jó túrázást a Millenniumi vasút nyomvonalán!

Budapest, 2017. július 20.

                                                                                              Hegedüs László