7. nap

2019. július 5., péntek

Lofer - Zell am See

Reggelinél természetesen találkoztunk a fiatalemberrel, akivel előző nap telefonon értekeztem. Kaptunk finom reggelit, hozzá igazi finom kávét, minden rendben ment a kezdeti nehézségek után. 

Még előző nap vacsora után én fotózgattam picit a belvárost, most reggel indulás után Hege tette meg, aztán irány tovább.

Gyakorlatilag minden napra sok emelkedő jutott, ez volt a második legnagyobb szintemelkedésű szakaszunk, ekkorra már én is nagyon elfáradtam, nehezebben sikerült leküzdenem a dombokat, de menni kellett, nem volt mese! Szerencsénk volt, mert reggel hűvös időben indultunk, és később sem lett hőguta, csak meleg, így azért kicsit könnyebb volt teljesíteni a napi etapot.

Saalfeldenben tört ránk az ebédidő, így próbáltunk valami ehetőhöz jutni. Végül találtunk egy olyan helyet, ahol a terasz egyik fele egy pizzériához, másik fele kínai étteremhez tartozott. Hege nagyon evett volna valami kínai kaját, így ott telepedtünk le. Utólag nem tűnt túl jó ötletnek. Mire egyáltalán rendelni tudtunk, addigra csomó idő eltelt, aztán meg az én kajámat jól elfelejtették kihozni, a sörben pedig nem volt elegendő mennyiségű buborék. Időközben a hőguta is kitört, a napernyők alatt megállt a levegő, kezdtem nagyon nem jól érezni magam a bőrömben. Na mindegy, legalább ettünk, és nem volt rossz a kaja.

A hőguta később is kitartott, olyannyira, hogy délután kocsmától kocsmáig haladtunk, ám nem sörről sörre, hanem szódáról szódára. Ez nálunk már a vég!! 

Maria-Almban van egy nagy zarándoktemplom, ahova bementünk. Több helyen is feltűnt már a túra során, hogy a templomkertben mindenütt temető van kialakítva, ami itthon nálunk kevésbé megszokott. Itt ráadásul vasból készültek a keresztek, többé-kevésbé cirádásan, ami számomra még furcsábbnak tűnt. A templom nekem nem jött be belülről. Depressziósan kialakított túldíszítettség jellemzi (Loferben is beugrottunk a templomba, ott szintén ezt érzékeltem).

A Zeller See-hez érve megdöbbentően megszaporodtak az arab emberekre jellemző ruházatú férfiak, nők, gyerekek. Megkockáztatom, többen voltak a tó környékén, mint fehérek. Ez, és a város zsúfoltsága, nyüzsgése kicsit aggasztónak tűnt az éjszaka szempontjából, de itt is szerencsénk lett a szálláson, mert a hotel földszintjén van egy használaton kívüli bár, amit jelenleg csak raktárnak használnak, kívülről egyáltalán nem nyitható, ide betolhattuk a gépeket. Belülről a recepciótól lehet egy lépcsőn lejutni, a hölgy pedig azt ígérte, hogy azt az ajtót belülről kulcsra zárja. Így teljesen nyugodtak lehettünk a gépek biztonságát tekintve. Reggel kiderült, hogy utánunk érkezett még két biciklista, legalábbis parkolt ott még két kerékpár, mikor indultunk. 

Vacsorát helyben, a szálloda éttermében fogyasztottunk. Mivel ez volt az utolsó igazán tekerős napunk, ráadásul már 295 km-nél tartottunk, megünnepeltük a teljesítményünket egy-egy Aperol Spritz-el is.  Utólag itthon derült ki, mikor Hege letöltötte Milán adatait, hogy az idei túra szintemelkedése jelentősen nagyobb volt, mint a tavalyi – ami engem bevallom, nagyon meglepett. Mindenesetre bőven megérdemeltük a koccintást és egymás vállának veregetését. 

Vacsora végefelé kértünk még egy kör italt, amiről úgy tűnt, elfelejtkeztek – úgy látszik, ez egy ilyen nap.  Közben meg már persze sajnáltam magunkat ezerrel, hogy majdnem vége a túrának, mindjárt haza kell menni, mert olyan szép, és olyan jó volt itt!

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                   50,36 km
• tekeréssel töltött idő:    4:25:33
• átlagsebesség:               11,3 km/h
• max. sebesség:              44,0 km/h
• napi szintemelkedés:    1140 m
• napi ereszkedés:           1069 m

8. nap

2019. július 6., szombat

Zell am See – Kaprun (kerékpár)

Kaprun - Werfen (jégbarlang) - Hallein (kocsi)

Reggeli előtt akadt egy apró kalandunk. Mi lelkesen lementünk az étterembe, ami azonban tök üres volt. Hogy lehet, hisz kb. két perc múlva kezdődik a reggeliztetés? Menjünk akkor vissza egy emelettel feljebb a recepcióra, ott megkérdezem, mi van. Felérve már láttam, hogy ott is van egy konyha és étterem kialakítva, ott már meg volt terítve, mozgást is láttunk. Hát, ezt vagy nem mondta el délután a hölgy, vagy nem értettem meg. A lényeg, hogy nem maradtunk éhen, illetve kávé nélkül. 

Kaprun nincs innen messze, kb. 9 km, de ezt a napot eleve így terveztük. Viszonylag gyorsan odaértünk, ahol első este vacsoráztunk. Valószínűleg még nem volt nyitva az étterem, azonban kedvesen mosolyogtunk, kértünk és kaptunk kávét.  Továbbgurultunk a kétháznyira lévő első szállásunkhoz, ahol a kocsit hagytuk. Ki-le-átpakolás az autóba, bringák fel a tetőre, indulás Werfenbe. A csomagolásokat, csomagtartóba bepakolásokat én rendeztem, míg Hege a biciklikkel vacakolt, így a kb. egy órás kocsiút alatt végig azon izgultam, hogy vajon Hege fényképezőgépe nem maradt-e a parkolóban a kocsi mögött. Azt hiszem, öregszem, egyre több mindent felejtek (erre lesz még példa ezen a napon), kezdek kicsit aggódni miatta. Mikor Werfenben kiszálltunk a kocsiból, először a fényképezőt néztem meg, ami szerencsére bent volt a csomagtaróban!

Cél: a föld legnagyobb jégbarlangja!

Innentől végig mázlink volt az idők összehangolásával, mert gyakorlatilag sehol nem kellett sokat várni. A leírás, amit találtunk, azt írta, hogy mindenestül kb. 3 órát szánjunk erre a programra. Nekünk az volt a tapasztalatunk, hogy több mint 5 órát vitt el a kirándulás úgy, hogy nem voltak különösebben sorbaállások, torlódások, mindenütt szinte azonnal sorra kerültünk. Ám ne szaladjunk ennyire előre!

Werfenben gyorsan megtaláltuk a parkolót, lecuccoltunk, bepakoltuk a hátizsákokat, irány a jegyvásárlás a buszra. Elhelyezkedtünk, majd észbe kaptam, hogy a naptej a kocsiban maradt, persze most is rekkenő hőség van, és valószínűleg árnyék nélküli helyre fogunk felmenni. Mivel a sofőr még kint sétálgatott, így Hege kezembe nyomta a kocsikulcsot, én pedig visszaszaladtam. (Ennek később nagy jelentősége lesz!) Kikaptam a naptejet, meg a két fejkendőt is, ha már a kezembe akadtak, visszafutottam a buszhoz, felültem, perceken belül indultunk is. Kocsikulcs becsusszant az én oldaltáskám pici zsebébe(!). A busszal előbb a vasútállomásra mentünk, majd vissza a parkolóba, végül fel a hegyre. Már ekkor magasabbra értünk, mint a szemben lévő sziklára épült vár. A busz végállomása, egyben a jégbarlang bejárata, illetve a jegyek megvásárlásának helye, 1000 m tengerszint feletti magasságban található. Pár perc alatt sorra kerültünk a kasszánál, pedig a netes leírások alapján itt hosszú sornak kellett volna kígyóznia. Innen egy könnyű sétával értünk fel 1080 m-re, de már ez alatt az idő alatt rosszul voltam, valahányszor Hege kiment a sétaút korlátjáig fotózni, olyan mélység tátongott alattunk. Pedig kettőnk közül nem én vagyok tériszonyos! Viszont nagyon jól tettem, hogy visszafutottam a naptejért és a kendőkért, mert valóban rekkenő hőség volt, árnyék nulla, ahogy számítottam rá. Viszont a kilátás vitathatatlanul gyönyörű... lett volna, ha el tudtam volna engedni a félelmeimet. 

Egy idő után már nem csak az aggasztott, ha Hege fotózni készült, hanem a felettünk látható magasságok is. Ugyanis megláttam a felvonó felső állomását, milyen magasan van. Később a drótkötélpályát, még később a kabint is észrevettem, amivel fel kell oda jutnunk. Amikor pedig az alsó állomást megláttam, teljesen betojtam, mentálisan totál hazavágott a tudat, hogy nekem itt kell felkapaszkodnom, innen, oda. L Ugyanis 1080 m-ről a felvonó 1575 m-re vitt fel, mindössze 3 perces menetidővel, 712 m hosszúság alatt, 7 m/másodperces sebességgel. (Jól számolok? 25 km/h??) A második kabinba befértünk, nem kellett sokat várni. Mikor már bent voltunk, se felfelé, se lefelé nem voltam hajlandó nézni, kizárólag magam mellé, ami nem tűnt annyira félelmetesnek. Egy helyen így is szorosan becsuktam a szemem, amikor traverzet kellett váltanunk, és kicsit kilengett a kabin. El sem merem képzelni, mit csináltam volna, ha még szeles is, vagy netán esős az időjárás! Hege meg csak vígan fotózott…

Mint látható, az út teljesen kikészített engem. Olyannyira, hogy kiszállva a kabinból, még percekig csak reszketni tudtam, az ott lévő hüttében rendelt és elfogyasztott kóla után nyugodtam csak meg kicsit. A könnyeimet sem bírtam visszatartani, közöltem Hegével, hogy ha még egyszer ilyen helyre akar menni, én bizony a kocsiban fogom őt megvárni!

Mikor kicsit összeszedtem magam, tovább indultunk, mert még mindig nem voltunk a célnál, tovább törtünk felfelé, újabb gyaloglás következett. Ezúttal 1575 m-ről 1641 m-re kúsztunk fel, a barlang bejáratáig. Itt ismét nagy mázlink volt, mert pont indulni készült befelé egy csoport, így nagyon gyors öltözést követően már mentünk is velük. A barlangban kb. -4, 0 fok körüli a hőmérséklet, szóval kellett a téli ruha. Főleg +35-ről hirtelen bemenni a -4 fokba! Két túravezető srác jött a csapattal, karbidlámpát osztogattak, amit a huzat rögtön kioltott, mikor kinyitották az ajtót egy előző csoport kifelé érkezésekor. Mint megtudtuk, a nyári melegben a kinti magas és a benti állandó 0 fok körüli hőmérséklet közti különbség miatt az ajtó nyitásakor akár 100 km/h-s szél is keletkezhet. Nem csoda, hogy elfújta a lámpát, és elröppentett egy szalmakalapot valaki fejéről. 

A benti idegenvezetés egy bő órát vett igénybe. Bár előzetesen itthon láttuk a tájékoztatóban a piktogramot, hogy 1400 lépcső van bent, de azt hittük, félreértünk valamit. Helyben kiderült, hogy nem, valóban ez várt ránk. Ami számomra teljesen elképesztő volt, a bejárattól nem lefelé, a hegy gyomrába indultunk, hanem még tovább felfelé mentünk, kb. 700 lépcsőnyit. (A sematikus rajzon ez is látszott, ám én ezt sem realizáltam magamban korábban.)

Azt olvastuk a neten, illetve a bejáratnál ki volt írva a helyszínen, és el is mondták, hogy fotózni nem szabad, mert nincs rá idő, szinte egyfolytában mentünk, míg odabent voltunk, azért a kis távol-keletiek kattintgatták a mobiljukat. Egyszer hallatszott valami koppanás és csúszás. Hogy egy mobil bánta a túrát, vagy egy karbidlámpa, esetleg valami egészen más, nem tudnám megmondani. Mi direkt még a bejárat előtt eltettük a tokjaikba és a hátizsákokba a gépeinket, nehogy bajuk essen, de nem bántuk ezt meg utólag sem. Tényleg nem lehetett volna normális fotókat készíteni. Cserébe a barlang honlapjáról lehet ingyenesen letölteni néhány jó minőségű képet (a fényképalbumainkba is ezt töltöttük fel).

A sok lépcső kissé megviselt minket. Hege térde egy idő után rosszul tolerálta, lefelé pedig az én vádlim is úgy beállt, hogy azt hittem, összeesek, nem tart meg tovább, ha nem érünk ki gyorsan. Még napokkal később is masszíroznom kellett, tele volt összeállt izomcsomóval mindkét lábam. De mindezen viszontagságok ellenére azt mondom, megérte.

Mikor ismét átfurakodtunk a 100-as huzaton, az ajtóban leültünk kint, levettük a téli ruhákat, megettünk néhány nápolyit, ittunk vizet, pihegtünk kicsit, majd irány lefelé. Na az sem volt azért piskóta, a lépcsőkön kimerült lábainkkal! A libegőnél ismét csak a második kocsiba fértünk be, mint felfelé, azonban most nem indult folyamatosan, csak negyedóránként, így várnunk kellett valamennyit. Nem túl nagy boldogságunkra ekkor egy többé-kevésbé részeg férficsapattal együtt kellett lelibegnünk. Szerencsére ekkor már tudtam, mire számíthatok, így nem voltam annyira betojva, de a traverzváltáskor még így is szorosan becsuktam a szemem.

Mikor leértünk, bő fél óránk volt a busz indulásáig. A büfében vettünk egy szendvicset, amit ketten ettünk meg. Szétnéztem a shopban, majd kiültünk a buszmegállóba. És akkor itt kéne visszagörgetni a sztori elejére, mikor lent beültünk a buszba. Mi is történt egész pontosan időrendiségben??? :D Amikor megláttuk a buszt a kanyarban, Hege benyúlt a hátizsákjába, hogy kivegye a kocsikulcsot, ami nem volt ott. Széttúrtuk tök idegesen kapkodva az egész zsákot, majd az én hátizsákomat is, kulcs sehol. Nem tudtuk, mi legyen, mert ha elhagytuk, az kb. pótolhatatlan, főleg itt külföldön. Hogy jutunk el haza, még előtte ma a szállásig? Pótkulcs csak otthon van a lakásban. De meg úgy egyáltalán! Abban szinte biztos voltam, hogy el nem hagyhattuk, mert abba a zsebbe, ahol a kulcsnak lennie kellett volna, nem nyúltunk bele egyáltalán a hegyen. Akkor hol van?? Hegének egyszer csak beugrott az isteni szikra. Hát én még visszaszaladtam a kocsihoz, és lehet, hogy nem adtam vissza utána a kulcsot! Így már rögtön tudtam, hova kell nyúlni, az oldaltáskám hátsó zsebébe. Ott volt a kulcs! Közben a busz persze már begördült, mindenki felszállt rá, a sofőr nem tudta, velünk mi lesz. Gyorsan felnyaláboltuk a szétszórt cuccokat, csak úgy kézbe, és sprint. Alig bírtam elővakarni a jegyeket a táskából. Szerencsére azonban minden meglett. Kocsikulcs, buszjegy, indulás. Ha nincs meg a kulcs, vagy otthagy a busz, inkább bele sem gondolok. Óránként indult le a járat, de hogy onnan hogyan tovább…

Eredeti terv az volt, hogy a jégbarlang után még átgurulunk Hallein-be, megnézzük a sóbányát. Ahogy jöttünk lefelé a hegyről és nézegettük az órát, egyre gyanúsabb lett, hogy nem fog ez nekünk beleférni az időbe. Igaz, nem is kapkodtunk, nem is erőltettük, mert annyit nem ér, aztán Hege térde és az én vádlim miatt meg pláne nem bántam, hogy tényleg nem értük el a bányát. Fél ötös busszal jöttünk le a jégbarlangtól, 5-ig van nyitva a bánya, a két település közt van kb. 30 km. Szóval, esélyünk sem volt, hogy időben odaérjünk. Jól megbeszéltük, hogy mivel az aznap reggeli bringa, a barlang valamint a bánya után amúgy sem akartunk hazaautózni Pestre, Halleinben foglaltunk szállást, semmi vész, holnap reggel nyitásra odamegyünk, odasózunk, és csak utána indulunk haza. Így kényelmesen átautóztunk Halleinbe, ahol megkerestük a szállásunkat, majd vacsi után lepihentünk.

A nap mérlege számokban:

• megtett táv:                   8,62 km
• tekeréssel töltött idő:    0:35:16
• átlagsebesség:               14,6 km/h
• max. sebesség:              29,6 km/h
• napi szintemelkedés:    67 m
• napi ereszkedés:           40 m

9. nap

2019. július 7., vasárnap

Hallein (sóbánya) - Budapest (kocsi)

Arra keltünk, hogy a bringákat a kocsi tetején mossa az eső. Nem voltunk túl boldogok, de végül is már nem tekerni készültünk, így kibírhatónak tűnt. Csak vihar ne legyen! 

Reggeli után irány a kocsi és a sóbánya, ami 9-kor nyit. Mivel korán odaértünk, egy ideig még üldögéltünk, hisz esett, így nem sétálgat kint az ember. Aztán ahogy közeledett az idő, kiszálltunk. Egy épületről azt gondoltuk, hogy ott fog az egyik ablakban megnyitni a pénztár, így beálltunk a tető alá. Mivel egy hölgy be is ment az ajtón, de ablak nem nyílt. Mivel a nagy épületben felfedeztem egy kasszát az üvegajtón át, hát bementünk. Már eléggé közeledett a 9 óra, a kassza viszont csak nem akart kinyitni bent. Végül megkérdeztem egy urat, mi a franc van. Kiderült, mégis a kinti épületben van jegyvásárlásra lehetőség. Frankó! Rohanás kifelé, egy kínai állt az ablaknál (jó nagy csapat szervezője), és egy olasz úr a lányával. Kicsit türelmetlen voltam, aggódtam, hogy a kilences csapatba ezek után beférünk-e még időben. Szerencsére 8:55 körül visszaértem, így indulhattunk gond nélkül!

Először is fel kellett vennünk egy fehér kabátot, barna nadrágot a rendes ruhánk fölé. Elég viccesen néztünk ki benne.  Alig indultunk el, máris készült rólunk pár kép egy helyi hivatásos fotós által. Majd felültünk egy fura kicsi vonatszerű izére, ami elvitt minket egy darabon. Sétáltunk a föld alatt, majd jött egy bányászcsúszda. Jópofa volt, de pont addigra ért véget, mire belelendültem volna.  A bánya úgy helyezkedik el, hogy a föld alatt átléptük a határt, és egy darabon Németország területén sétáltunk. Közben magyar audio guide-on hallgattuk az információkat, amit még itthon töltöttünk le a saját okostelefonjainkra. A sóbánya honlapján láttam, hogy van ilyenre lehetőség, hát éltünk vele. Micsoda technikai „csodák” vannak ma már… 

Volt lent egy nagy terem, feltöltve vízzel. Régen ott oldották ki a kőből a sót, ma tavasbarlangként funkcionál, amin egy nagy tutajjal keltünk át a túlpartra. Ezt követően volt még egy csúszda, majd kifelé pedig egy hosszú mozgólépcső vitt fel minket a felszín közelébe, aztán újra a vonatszerű izé. Örülök, hogy lementünk a bányába, érdekes volt, de nem ragaszkodnék még egy körhöz. Esetleg egy másik sóbányában. 

Pár méternyire a bányától felépítettek egy kelta falut (annak idején a kelták kezdték meg a sóbányászatot), gondoltuk, még megnézzük. Erről azonban nagyon hamar kiderült, hogy nem érdekel minket az és úgy, ahogy ott megcsinálták, ezért inkább a kocsihoz ballagtunk, irány Budapest! Végül fél nyolc körül érkeztünk haza, ráment egy óránk, mire mindent ki-, és elpakoltunk, jól el is fáradtunk a nap végére.

Jó túra volt, soha rosszabb nyaralást! Sem időjárásban, sem látványban, sem élményben!! Visszavágyunk! 

2018. július

                                                                                         Szami