Ezen a napon keltünk tán a legkorábban. Persze, hogy okkal, és nem az előttünk álló km-ek száma miatt!

Kicsit gyenge minőségű gáton mentünk jó darabon, ráadásul erős oldalszéllel, ami szerintem csak egy hajszállal jobb a szembeszélnél, úgyhogy volt küzdelem ismét. Ráadásul a térkép szerint a betonos gátnak 4km-el hosszabbnak kellett volna lennie, mint ahogy a valóságban tapasztaltuk. Isteniek ezek a tájékoztató kiadványok, amiket térkép néven adnak el! Na mindegy. Mikor kiértünk a közútra, rögtön hátszelesek lettünk, így Hegével kicsit beletapostunk a pedálba, és ráálltunk egy 31-es tempóra. Közben egész délelőtt figyelgettük, hol van benzinkút, mivel már reggel, mikor vittük ki a gépekhez a málhákat, Hege megnyomkodta Bodza kerekét, és laposnak találta. De sehol nem mentünk el kút mellett. Szolnok határában azonban megálltunk. Részint melegem volt, részint be akartuk várni a többieket. Szegény Bodza nagyon nyűgösen érkezett. 33-al tekertek mögöttünk, és még így is egyre távolodtunk! Ezt mondjuk nem nagyon értem, hisz a mi óránk 31-et mutatott… Pár méter után találtunk egy kutat, ahol nem volt levegő. Volt viszont kocsma és kávé.  Bent a városban szembejött velünk egy másik benzinkút, itt már sikerült is Bodza kerekét felnyomni a megfelelő nyomásra. Utána jött is a megjegyzés: jééééééééé, mennyivel könnyebb így!

Az Accell Hunland Kerékpárgyártó és Értékesítő Kft. egyébként magyarországi forgalomba nem készít gépeket. Itthon nincs rá fizetőképes kereslet állítólag. Tán ezért is volt nehéz információt szerezni róluk az Internet segítségével… Németországi, hollandiai megrendelésekből van egyébként sok, de pl. a párizsi bérkerékpárhálózat bringáit is ők csinálták. Nem készleteznek, mindig csak olyat és annyit gyártanak le, amilyen megrendelésük éppen van. Mikor ott voltunk, azt mondta a fiatalember, hogy már a szezon végefelé járnak. Csodálkoztam is. De ha azt is hozzágondoljuk, hogy még le kell szállítani ezeket a cuccokat a célországba, és a bringaszezon ősz közepe-végefelé leáll, már érthető is ez a kijelentés. Viszont pont azért, mert a cég megrendelései eléggé szezonális jellegűek, a dolgozók jelentős része is „idénymunkás”.

Amúgy a gyárban „majdnem lecseréltem” a bringám vázát. Az idegenvezetőnk ugyanis mutatott egy fehérre fújt, piros pipacsokkal, zöld réttel mintázott darabot, ami Bodza és az én szívemet megdobogtatta, de a fiúk persze rögvest lehurrogták.  Így hűséges maradtam Ilikéhez.

Említette Hege, hogy Tiszakécske hosszú település, de hogy ennyire, arra még ő sem emlékezett!  Először Tiszakécske-Bögre érkeztünk. Majd jött Tiszakécske. Itt már kezdett kérdezősködni Drágám a szállásunk felől, de csak menjünk tovább. Majd a település vége tábla előtt visszafordult, ismét kérdezősködni. De csak menjünk tovább. És valóban, akkor jött még Tiszakécske-Kerekdomb, ahol aludtunk.  Nem akarok butaságot mondani, de úgy emlékszem, hogy Bög és Kerekdomb között durván 15 km volt a távolság.

Nem gondoltam, hogy ilyen nagy település ez, így picit sajnálom, hogy Kécskén nem álltunk meg egy helyen fotózni, de visszamenni persze semmi kedvem nem volt.  Viszont utunkba esett egy bringabolt, ahol Bodza talált magának új szivacsmarkolatot, vagy minek is mondják ezt hivatalosan.  Apránként újra lesznek szerelvényezve a gépek a túra során!

A szállás elfoglalása után gyors taktikai megbeszélést tartottunk. Bodza és András maradtak fürdeni, mosni, pihenni, mi meg Drágámmal átmentünk pancsolni a termálba. Bár a fürdőben a víz helyett a kajás részleget támadtuk be először. Gyümölcslevest kaptam nagyon finom rántott gombával!  Délutánunk a medencében és a parton telt. Baromi fáradt voltam a korai keléstől, és a melegvíz is elnyomott, így pár percre el is aludtam Hege vállán a medencében.  A fürdő kultúrált, bár a talaj erősen homokos, kiégett fűvel, és az egésznek tipikus szocreál hangulata van, de a célnak tökéletesen megfelelt.

Hazaérve letusoltunk, jött egy újabb nagymosás, közértbe sétálás. Este pedig UNO, természetesen.

Újabb pihenőnaphoz érkeztünk.  Nem is keltünk korán! Mivel felhős volt kissé az ég, a délelőtt jó részét a szálláson töltöttük.

Mióta elindultunk, folyamatosan azt emlegettem, hogy szeretnék valahol biliárdozni, hátha találunk asztalt. Hát nem. Csocsó szinte mindenütt volt, de biliárd az nem. Itt a szálláson valami gyerek-csocsót leltünk, és sikerült Hegét rábeszélnem, hogy játsszon velem. Fölényesen győzött, 10:5 10:5 arányban.

Késő délelőtt lecuccoltunk csapatostul a strandra, ahol kis ázakodás után UNO-ztunk is, de nagyon erős szél fújt, győztük fogdosni az elszökő lapokat!  Mire ebédelni mentünk, már az eső is eleredt kissé. Mivel Bodza és András amúgy sem szeretett volna ennél több időt a medencék körül időzni, bevállalták, hogy kaja után hazamennek, a mi cuccunkat is elviszik, a száradó ruháinkat pedig beszedik. Így nekünk jutott még egy kis idő pancsolásra. Vicces volt, hogy az eső miatt két idősebb hölgy is esernyővel a feje felett üldögélt a termálvízben!

Délután a szálláson elterültünk az ágyakban, és rejtvényfejtés közben be is aludtam.  Este meg persze UNO.

Előző estéről még maradt kajánk, így azt elfogyasztva, jó időben indultunk útnak. Mielőtt megközelítettük a Csongráddal átellenes partot, nagyon rossz minőségű közúton haladtunk. Próbáltam hátrafelé nézegetni, és láttam, hogy egyre jobban lemarad Bodza és András. Szóltam is Hegének, hogy lassítsunk, mert úgy tűnik, nem bírják a rázós részt. Kicsit később, hiába jöttünk immár lassabban, teljesen eltűntek szem elől. Már majdnem elértük a gátat, ezért úgy döntöttünk, odáig elgurulunk, ott várjuk be őket. Valószínűsítettük, hogy valami műszaki probléma akadt, de ha nagy a baj, úgyis elérnek minket mobilon, és vissza tudunk menni segíteni. Mikor utolértek minket, kiderült, a rossz útburkolaton Andrásnak lerázódott a csomagja, meg kellett állniuk szerelvényt igazítani, azért maradtak le ennyire. Hát, ennyit a magyar közutak állapotáról. Mondjuk én a táskával sem vagyok kibékülve. Hogyhogy lerázódik? Mire találták azt ki? Vitrinben nézegetésre?

Közben, míg vártuk túratársainkat, szokás szerint kicsit „összekutyulta” az agyam a dolgokat. Tudtam, hogy pontonhíd vár ránk, de épp nagyon humoros kedvemben talált ez.  Előző délután a szálláson rejtvényt fejtettünk Hegével, és az egyik feladvány az volt, hogy pont. Ő rögtön tudta, mit kell beírni (én az istennek se jöttem rá): petty. Innentől viszont kézenfekvő volt, hogy az előttünk álló pontonhíd valójában pettyonhíd, csak senki nem így hívja. Drágám rögvest lefáradt, mikor előadtam neki a felfedezésemet.  Viszont vette a lapot, neki is könnyen rááll az agya a marhaságokra, hát tovább boncolgatva kijelentette, hogy annak úgy semmi értelme, ez itt bizony pettyenhíd lesz!  Majd Bodzáék érkezésekor őket sem kíméltük, bár ekkor már Hege mesélte lelkesen, hogy képzeljétek, nem is pontonhídon fogunk átmenni, hanem…, mert…!  Mivel túratársainknak eddigre volt alkalmuk az én bolondságaimhoz hozzászokni, csak kicsit néztek furán.

Drágám már előre szólt, hogy lesz egy kb 6-8 km-es szakasz, ami nagyon rossz. A teljesen betonozott gátkorona helyett két nyomvonal lesz csak burkolva, ami töredezett és borzasztóan ráz. Rosszabb, mint a Csongrádra vivő pontonhíd előtti közút. Ezt egységesen leszavazták a többiek, arra nem megyünk, inkább kicsit hosszabb legyen, de rendes úttest. Picit húztam a számat, mert a gát, főleg ezen a részen, extra szép, de természetesen meghajlok a köz akarata előtt. Ám végül úgy jártunk (és erre rosszul emlékezett Hege), hogy pont annyival kezdődött előbb a rázós szakasz, mint amilyen hosszan tartott. Így nem tudtuk kikerülni, mert ott nem volt semmiféle lehajtási lehetőség. Mire jött keresztező út, addigra meg már újra jó részen haladtunk.  András sajnos nagyon nyűgös lett ettől a szakasztól, pedig szerintem mentünk ennél sokkal rosszabb helyeken is a két hétben. Mindegy, túl voltunk rajta, és befutottunk a baksi komphoz.

Baksnál ismét átkompoztunk a Tiszán, ezúttal Mindszentre, és a gáton eltekertünk Mártyéig, ahová megbeszéltük a randit Petivel, fórumos nevén Zafírral. Mivel ismeri Hege szokásait (már biciklis és fotós szokásait), a közelben lévő ős-Holt-Tisza-ágba kalauzolt minket, ami picit hasonlít a Tisza-tavi tanösvényhez, picit pedig az erdélyi Gyilkos tóhoz. Érdekes hely, nekünk bejött! És itt találkoztunk először töméntelen mennyiségű szúnyoggal is, úgyhogy végre hasznát vettük a kifejezetten a túrára vásárolt, ám addig feleslegesen cipelt szúnyogriasztó spray-nek.

Mártély után célba vettük Hódmezővásárhelyet, Zafírék családi házát. Itt ismerkedtünk meg feleségével, Timivel, aki második gyermeküket várja, és fiával, Leóval. 

Timi nagyon finom hagymalevest és pörköltet főzött vacsorára, amiből jóízűen fogyasztottunk. Köszönjük szépen még egyszer! Kaja előtt-után beszélgettünk, ismerkedtünk egymással. Nekem nagy élmény volt hallani Timit, mert erős szegedi tájszólásban beszél, és ez nagyon tetszett! J Jó hangulatú este volt, és ezen a napon természetesen az UNO party elmaradt.

Este még beszéltem telefonon anyuval, kétségbeesve kérdezte, hányszor áztunk meg aznap. Teljes csodálkozással közöltem, hogy egyszer sem, bár éjszaka nagy zuhé volt, de nappal egy csepp se esett. Mert? Ők lent voltak a nyaralóban, és mikor visszaértek a házhoz, ki se bírtak szállni a kocsiból, annyira esett. Na, nekünk szerencsénk volt!

Na mindegy, a vidéki élet bája ez.

Nem akartunk visszaélni Zafírék vendégszeretetével, meg amúgy is… Reggel elfogadtuk a kávét, megvártuk, míg hazaér a bölcsiből, ahol letette Leót, aztán felmálházás, és indulás. Előtte még megtekinthettük azt a két veterán Victoria bicajt, amik úgy 50-60 év körüli életkorban vannak. Az egyik férfi, a másik női vázas. Rendkívül megkímélt állapotúak! Zafír terve, hogy felújítja mindkettőt. (Azóta tudom, hogy épp most hétvégén állt neki a férfivázas felújításának! ) Timi mesélte, hogy ha elkészül, a lakásban akarja majd kiállítani őket élete párja, ami ellen ő tiltakozik. Meg tudom érteni!

Némi gyors kerekes városnézést és reggeli beszerzését követően elindultunk a Szeged felé vezető főúton, ahol találtunk egy érdekes emlékszobrot. A város határáig még elkísért minket vendéglátó házigazdánk, adott némi instrukciót további útvonalunkkal kapcsolatban, majd magunkra hagyott korgó gyomrunkkal. Rögvest elő is vettük a menet közben vásárolt elemózsiát, és felfaltunk mindent az utolsó morzsáig.

A várostáblánál való célfotózkodást követően beértünk Szegedre, ahol először kimentünk a Tisza-partra, megnézni, milyen széles lett az a kis folyócska, amilyennek még Tiszabecsnél láttuk. Le is mentünk egész a partra, hogy itt is belemeríthessem a kezemet, mintegy elbúcsúzva tőle.  Innen a centrumba siettünk, és sajnálattal vettük tudomásul, hogy a nyári szabadtéri színházi rendezvények miatt fel van állványozva a Dóm melletti rész, így a hatalmas templomból csak viszonylag kevés látszott kívülről. Így is impozáns épület azért! Miután körbejártuk, két részletben be is mentünk gyönyörködni. Hasonló jellegű ez, mint a budapesti Bazilika, nekem nagyon bejött!

A szálláson való lecuccolás után András elvonult fürdeni, mi pedig kimentünk a kocsma-részbe meginni egy sört, üdítőt. Kérdeztük a pultos lánykát, hol tudnánk vacsorázni. A sarkon van az Otthon nevű hely, de nem biztos, hogy ilyenkor még nyitva van. A városban persze vannak jó helyek, de ő rossz GPS, nem tudná megmondani, merre menjünk. Hurrá. Kiugrottunk Hegével megnézni a sarki kajahely nyitvatartását. Még beleférhetünk, ha András nem pancsol túl sokáig. Rongyolás vissza a szobákhoz, túratársunk még fürdik. Békésen vártunk, majd amint nyílt az ajtó, lecsaptunk szegényre, hogy azonnal cipő és húzás kaja-iránt.  Nem bántuk meg. Bár először mufurc volt a néni, láthatóan nem vágyott már új vendégekre, de aztán olyan isteni, bőséges, és olcsó vacsorát kaptunk, hogy hűha!

Néhány UNOt, csak a feeling kedvéért, lenyomtunk, aztán ágyba dőlés volt.

Mivel nem volt semmi kötelező programunk erre a napra, egy lájtos-biciklis városnéző tekerést terveztünk be. Ez látszik is a megtett távolságon, és az átlagsebességünkön.

Először is feltekertünk a bajai Duna-hídra, és iszonyúan csodálkoztunk! Előző nap még a Tiszát láttuk, és álmélkodtunk, mekkora lett Tiszabecshez képest. Azonban így egyből látva a szegedi Tisza után a Dunát, döbbenetes a különbség. Hazánk legnagyobb folyója úgy 2,5-3-szor szélesebb itt, mint a Tisza, ahol kilép tőlünk. Háááááááááááát, tátottunk is a szemünket rá rendesen!

Aztán a Sugovica homokos szabadstrandján keresztülgurulva elértük a Petőfi-szigetet, amit kersztül-kasul bejártunk bringával, felmérve a helyi éttermek árfekvését is. Tekintve, hogy Drágám közölte, ma jött el a napja, hogy a Tisza-túra során a Dunánál halászlét egyen!  Ezt pedig ki kell használni, hisz köztudott, hogy nem szereti a halat.

Utunkba esett egy közért is, Hege ott is megkérdezte, válasz ugyanaz. Nem baj, mi megyünk!

És valóban, el is értük a zsilipet. Fotózás, nézelődés, téblábolás. Hol lehet a múzeum? Mintha a sarkon láttam volna pedig erre utaló táblát is… Majd Hege a sorompónál lévő urat kérdezte, hátha tud valamit. A válasz lelkes volt, a legjobb helyen járunk, jöjjünk be, hisz itt van! Akkor nem hiába tekertünk el idáig.  A helyi tejesnéninek meg toll a fülébe!

Érdekes volt megnézni közelről a zsilipet, hallani a történetét, végigsétálni a múzeumon. Szerencsénk volt, mert a bácsi, aki körbevitt minket, nagyon lelkes és hozzáértő volt, láthatóan sok éve dolgozik ott, mindent nagyon jól ismer. Egy élmény volt! Úgyhogy ha valaki erre jár, ne tántorodjon el, a múzeum létezik, a zsilip melletti épületben keresse. Menjen és nézze meg!

Visszafelé felvetette Hege, hogy van valami Halászati Múzeum is, akarjuk-e megnézni. Engem nem érdekelt ugyan, de mivel András is szerette volna, persze, menjünk. Mire azonban megtaláltuk a belvárosban, jól pofára is estünk. Kb. a zárás időpontjára érkeztünk, épp jöttek kifelé a dolgozók, hogy a kaput is bezárják. Annyi időnk volt csak, hogy a bejáratnál kifüggesztett nyomtatott papírt elolvassuk, mely hirdeti, hogy a mindenféle elvonások miatt nem tudnak teremőröket alkalmazni, így csak heti négy nap, napi öt órát tart nyitva a múzeum. Gratulálok az illetékeseknek a felettes minisztériumban!!

Kaja után visszatekertünk az étteremmel szemközt lévő homokos partszakaszra, és egy árnyékban lévő padra telepedtünk. De nem bírtam ki, pár perc után már nyúltam is a szandálom kapcsához. Hege ismer, már mondta is: „Te most biztosan bemész a vízbe!”. Hát, ja.  És már mentem is lefelé a meredek parton.  Kellemes volt a víz, picit bosszantott, hogy nincs nálam fürdőruha, de hát így jártam.