Augusztus 18., hétfő
Poroszló - Egyek
Felcuccolás közben Hege málhazsákjának egyik csatja eltört. Mikor jött a szállásadó hölgy, kérdeztük, van-e tippje, hol lehet venni ilyet. Volt, de ott sajnos nem kaptunk, így csak félig rögzített málhával vágtunk neki ennek a napnak.
A tó mellett a gáton letekertünk Kisköréig, szinte végig ráláttunk a tó vízfelületére. Itt még a kávék kikérése előtt felhívtam barátnőmet, akik pár napot a településen töltöttek, és aznap délelőtt készültek hazamenni, hogy hogy állnak az indulással. Szerencsénk volt, épp végeztek a pakolással, úgyhogy arra kanyarodtak, ahol mi épp parkoltunk, így összejött egy pár perces baráti találkozó, és kisbabában való gyönyörködés. 
A kiskörei vízlépcsőn áthaladva tovább gurultunk a gáton Abádszalók határáig. Egyrészt, itt a gátat mindenképpen el kell hagyni, mert le van zárva a forgalom elől. Másrészt, bent a településen szerettük volna a Malom Fogadót megnézni. Az útról már messziről látni lehetett egy nagy épület falán a feliratot, viszont nem volt több, mint bármelyik másik épület, úgyhogy megállás nélkül el is gurultunk mellette, és megkerestük a gátra való feljáratot Abádszalók másik végén.
Tiszaörvényesig csak az ártéri növényzetet, és a tó élénk madárvilágát csodáltuk nyeregből, néha leszállva egy-egy fotó kedvéért, ám itt találtunk egy jó kis kikötőt (Szabics kikötő), és folyadék-vételi (értsd: sör ) lehetőséget. Némi pihenés után eljutottunk Tiszafüredre, ahol megkerestük a Lipcsey kúriát. Hétfő lévén a benne üzemelő múzeum zárva tartott, az épület pedig kívülről sem volt túl impozáns, így a fotóval való dokumentáció elmaradt. Az út mellett találtunk egy büfészerűséget, ott ebédeltünk, majd egy út menti rövidáruboltban még málhacsatot is sikerült vennünk! Sőt, ezt a szomszéd boltban ingyen és bérmentve meg is varrták!
Hege emlékezett rá, hogy mikor a fiai még kicsik voltak, ő akkor járt velük már ezen a településen, és egy katolikus templom tornyába fel tudtak mászni melynek a tetején egy kilátóterasz szerűség fut körbe. Szerencsére meg is találtuk a templomot, és egy nyilatkozat (saját felelősségre megyünk fel, baleset esetén a templom felelősséget nem vállal) aláírása után Hegével ketten fel is másztunk (Bodza vigyázott a biciklikre). Elég rozoga állapotban vannak a lépcsők, a korlát nincs rendesen rögzítve, szóval megértem, miért nyilatkoztatnak. Azért bajunk nem esett, körbenéztük fentről a várost, majd némi újratervezés után a gáton folytattuk utunkat (eredetileg a főúton haladtunk volna, de távolságban kb. ugyanannyi a két útvonal kb.) Egyekig. Viszont a tiszai gátak látványa számunkra megfizethetetlen, így ezt választottuk.
A szállás (Horgász-Vadász Panzió, baromi jó hely!) elfoglalása után elindultunk vacsorázni a Patkós Csárdába, ami a 33-as út mellett van, kb. 6 km-re a falutól. Menet közben azonban megláttunk a falu katolikus templomát, és Bodza indítványára az ajtóban keresztbe tett partvis ellenére bekéretőztünk. Óriási szerencsénk volt! A templom felújítás alatt áll, összesen két ember volt bent. Egy idős néni, és egy fiatalember. A néni rendezkedett, gyorsan befogott minket is. Én voltam a „fogas”, Hege napszemüvegét és kabátját kellett tartanom, míg ő és Bodza odébb tették a térdeplőt, és feltekerték a templom teljes hosszában futó szőnyeget. Hálából a néni bevitt minket a sekrestyébe. Elmesélte, hogy nem túl régóta van náluk új pap, de már felújították a padló kövezést, most volt festve a templom, és a padok is felújítás alatt vannak. Mikor odaértünk a fiatalemberhez, kiderült, hogy restaurátor. Mondta, hogy menjünk a másik padsor másik széléhez, és látni fogjuk a lényeget. Ugyanis először lecsiszolta az összes padot, aztán lealapozta, majd kisecsettel felvitte a faerezeteket – ott ez a stádium látható. Amit ő csinál épp, az már a felvitt faerezetek közeinek kitöltése széles ecsettel. Bámulatra méltó munka, bámulatra méltó eredménnyel! Sajnos fényképezőgépet ide kivételesen nem vittünk be, így nem kerültek megörökítésre a munkafázisok.
Az idős néni még büszkén megmutatta nekünk a gyóntatófülkét is, ahol a pap és a gyónó mögötti falon egy-egy nagy, himalájai (mintha ezt mondta volna a néni, de információt az interneten ezzel kapcsolatban nem találok) sóból kifaragott, hátulról átvilágított, kereszt alakú sólap van – nagyon látványos
Itt kigyönyörködve magunkat végre elindultunk igazából is vacsorázni. Eddigre már igencsak elfáradtam (ez volt a leghosszabb napunk), és éhes is voltam (ebédre sem kajáltunk úgy, annyit, mint szoktunk), úgyhogy kezdtem nyűgös lenni. Mégis, kaja előtt még elgurultunk a Nyugati Fogadóház felé, mivel másnapi terveink szerint a pusztán át akartuk megközelíteni a Meggyes Csárdát, és az az út itt indul, a Fogadhóház mögött. Viszont földút, úgyhogy szerettük volna felderíteni a terepet, hogy érdemes-e egyáltalán ebben gondolkodnunk. Kis részen begurulva úgy döntöttünk, hogy bár az eleje nagyon szar minőségű, de utána járható, úgyhogy igen, erre fogunk jönni. Viszont azt tudtuk, hogy a Meggyes Csárdába előre be kell jelentkezni. A tájékoztató táblán jelzett telefonszámot mégis elfelejtettük felírni, hogy a vacsora mellől telefonáljunk, a szálláson meg nem volt biztos, hogy van szám. Mindez persze csak a vacsi után, már a visszaúton jutott eszünkbe. Szerencsére még nem jártunk messze, úgyhogy Bodzát előre küldtük a szállásra, mi Hegével visszafordultunk, és felírtuk, amit akartunk. De mivel az idő ekkor már viszonylag későre járt, így a hívást reggelre halasztottuk.
Még egy pillanatra visszatérnék a Patkós Csárdához, ahol a vacsoránkat elköltöttük. Hege előkészítette a telefonját, beszélt rajta anyukájával is, majd valaki kereste. Furamód felállt, és kisétált a kerthelyiségből, úgy beszélt. Gondoltam naivan, túl nagy a zsivaj, ahogy Bodzával beszélgetek, és nem hallja a hívót, vagy efféle. Mikor visszajött, kérdeztem, ki hívta. Valamit hablatyolt a szállásadóról, hogy egyeztetett a főnökével, hogy mivel Bodza külön alszik egy kétágyas szobában, és mivel az év eleji telefonos foglaláskor magasabb árat mondtak, mint amennyit most kért, így is annyiba kerül-e a szoba, mint amennyit fizettünk, de igen, annyiba. Nem igazán értettem, zavaros volt a mese, de nem is törődtem vele tovább.
A szállásra visszaérve a lépcső felé vettem az irányt, hogy fürödjünk és pihenjünk végre, hisz ez egy hosszú, és fárasztó nap volt, azonban Hege rám szólt, hogy menjek még be a konyhába. Nem igazán értettem, mit akar, talán megtölteni a kulacsokat – bár azokat a szobához tartozó fürdőben is lehetne, de „jó feleségként” mentem utána. Nyitja a hűtőt a pasi. Már épp szólni akartam, hogy nem tettünk be semmit, az nem a mi cuccunk, miért nézegeti. Mikor észhez tértem. Hát hiszen születésnapos vagyok. A pasasom meg elintézte, hogy a kedvenc pezsgőnk, és három szelet süti várt minket vacsi után a hűtőszekrényben! Ekkor állt össze a kép, hogy az a fura hívás az étteremben is ez miatt történt! Nagyon meglepődtem, meghatódtam, nagyon jól esett. Vettünk elő tányérokat, poharakat, és ünnepeltünk még egy kicsit. Köszönet ezért a csapatnak! 
Amikor elfogyott az enni-, innivaló, végre tényleg visszavonultunk a szobákba. Mikor Hege végzett a fürdőben, helyet cseréltünk. Fogmosás közben bekiabált a szobából a pasi és ragtapaszt kért, rögtön kettőt is. Megyek be, mi történt? Belerúgott az ágyba, de annyira ám, hogy frankón vérzik is a nagylábujja. Letöröl, beragaszt. Fürdés és hajmosás után állok neki hajat szárítani, mert vittünk magunkkal úti hajszárítót is, bizony! Azaz csak állnék neki. Na jó, tulajdonképpen mégis elkezdtem eme tevékenységet, ám kis idő múlva valami fura történt. Nem robbant, de mégis valami olyasmi. Tönkrement a hajszárító, működtetés közben, a kezemben. Annyira betojtam, hogy szólni sem tudtam, csak próbáltam gyorsan kikapcsolni és letenni. Hege szegény meg a szobában baromira megijedt, hogy most csapott-e agyon az áram, sántikálva sietett be a fürdőbe utánam. Szerencsére nem lett semmi bajom, még a biztosítékot sem verte le, de azért elég ijesztő volt. Másnap reggel a vezetéket levágtuk a tönkrement készülékről, legalább a hasznosítható dolgát vigyük majd tovább. Ezzel a kalanddal véget is ért a nap…
A nap mérlege számokban:
- megtett táv: 96,41 km
- tekeréssel töltött idő: 5.33.32
- átlagsebesség: 17,3 km/h
- max. sebesség: 26,9 km/h
Augusztus 19., kedd
Egyek - Debrecen
Boltban vásárolt reggelinket a templom előtti padokon költöttük el, majd Bodza előző esti döntése alapján csapatunk kettévált. Ő mégsem szerette volna a földesutas részt kipróbálni, inkább egyedül a műúton tekert. Kapott egy térképrészletet a szükséges területről, és megbeszéltük, hogy hol találkozunk, terv szerint mi kb. mikorra érünk oda. Búcsú után mi előző esti vacsoránk helyszínére tekertünk, és bevettük magunkat a földesútra.
Mindezt megelőzően azonban még reggeli előtt felhívtam a telefonszámot, amit este a nagy tájékoztató tábláról írtunk le, ugyanis szerettem volna bejelentkezni a Meggyes Csárdába, ami kizárólag előzetes egyeztetés alapján látogatható. A megadott számon egy férfihang közölte, hogy már nem az ő kezelésük alatt áll az épület, és segíteni sem tud abban, hogy kihez tartozik. Újabb nekifutás: málhából elő az „iroda”, mert a netről is szedtem hozzá telefonszámot, hátha nem azonos. Ekkor még azt hittük, szerencsénk lehet. A kinézett számon egy hölgy vette fel a telefont, aki teljesen értetlen volt, azt sem tudta, mi az a Meggyes Csárda. Kezdtünk kicsit begurulni. Végül elindultunk, és úgy beszéltük meg Hegével, hogy a Patkós Csárdában fogunk kérdezősködni, ahol vacsoráztunk, hátha többet tudnak. Az úr, akivel beszéltünk (tán a tulajdonos lehetett?), nem tudta, mi a helyzet, de felhívott valakit, aki elárulta, hogy jelenleg a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága kezelésében áll a Csárda, és elég nehéz elérni bárkit is, hogy kinyissák a látogatóknak a helyet. Ráadásul elérhetőséget sem tud hozzájuk. Megköszöntük, és átmentünk a tájékoztató táblához. Annak alján, apró betűkkel, találtunk egy vezetékes számot. Ezt meg nem vette fel senki. Azonban még csak kb. ¾ 9 lehetett, vagyis lehet, még nem dolgoznak, mivel sok iroda csak 9-kor nyit. Elindultunk, a tábla szövege alapján a jól jelzett úton. Nos, nem sokkal az indulás után elakadtunk, mert egy tanya előtt kettévált az út (tábla meg sehol), és mi persze a rossz irányt választottuk. De legalább volt ott valaki, aki útba igazított.
Gyakorlatilag Hege innentől kezdve folyamatosan egyre nyűgösebb, morgósabb lett. Egyáltalán nem volt kitáblázva az út, fogalmunk sem volt sokszor, merre haladunk. A vezetékes számon végül elértem valakit, aki megadott egy mobilszámot. A hölgy nagyon kedves volt, kinyitja nekünk, de időre kell mennie Tiszafüredre, szóval ha 10-ig odaérünk, akkor OKés. Így terveztük, hogy odaérünk. Nem igazán sikerült. Egy útelágazásnál ismét semmilyen tábla nem segítette a tájékozódást, elfordultunk balra, a térképünk alapján az tűnt valamennyire helyes iránynak. Tévedtünk. Egy tanyán megkérdeztük a dolgozókat, visszafordítottak, és útba igazítottak. Később a csárdás hölgy hívott, hol vagyunk már, ő meg belém tette az ideget, hogy lehet, az Egyek felé menő úton vagyunk. Na, mondom magamban, ha valóban, és visszakerülünk arra a településre, ahonnan reggel indultunk, akkor aztán egyrészt nem fogunk sose elérni a szállásra (sem időben nem lesz normális a helyzet, sem fizikai erőnlétben nem biztos, hogy könnyű lesz kivitelezni a napi távot), másrészt felkészültem már mindenféle csúnya káromkodásra Hege részéről, amihez pedig semmi kedvem nem volt. De azzal nyugtattam magam, hogy szerintem a második tanyán pont az egyeki útról fordítottak vissza minket. És szerencsére valóban így volt, mert 10 percen belül elértük a csárdát. Hívtam a hölgyet, aki nagyon kedves volt, mert bár későn érkeztünk, mégis beült a kocsiba, odajött, és megmutatta nekünk a helyet, ha már ennyit szenvedtünk érte.
Itt tudtam meg, hogy az ivó részben, az ajtó mellett, a sarokban, a pincelejárat felett, van egy ráccsal elkerített, belülről zárható rész, amit kármentőnek hívnak. Ha kitört a verekedés, akkor a kocsmáros ide húzódott be az értékekkel. És itt tudtam meg azt is, hogy ami porcelán ételhordónak tűnt a komódon, azt komatálnak hívják. Lényege, hogy miután megszületik a kisbaba, néhány hétig vigyáztak rá annak idején, hogy az anyukának ne kelljen semmivel foglalkoznia a gyereken kívül, hogy ő is regenerálódhasson a szülés után, és a rokonok, barátok hordták a családnak a főtt ételt, ezekben a porcelánedényekben.
Bár a jegy alapvetően drága, nem éri meg az árát, a csárda mégis érdekes volt. Én nem bánom, hogy erre mentünk, csak jó lett volna, ha Hege is inkább a tájra koncentrál a táblák hiánya helyett… 
Mikor kiértünk a Bodzával megbeszélt helyre, pár mondatban összegeztük az élményeket mindhárman, majd nyeregbe szálltunk, és irány a 33-as főúton Hortobágyig! Útközben mellénk szegődött egy szintén bicajos fiatalember, és tekerés közben beszélgetett velünk kicsit. Honnan, meddig, mennyi idő, milyen jó is ez, majd otthagyott minket.
Hortobágy táblája magasságában a pusztában az út mellett egy nagy parkoló van, közvetlenül a kilenclukú híd előtt. Ide lekanyarodtunk, leginkább a fotótéma miatt, de ha már ott voltunk, Hege szóba elegyedett az ideiglenes fizetőparkoló kasszáshölgyeivel, akik szívesen vállalták, hogy a bódéjuk mellett hagyhatjuk a gépeket, figyelnek rá. Ezt örömmel igénybe is vettük! Kicsit sétáltunk a hidi vásárban (én valami színvonalasabbat vártam, ez nem több, mint bármelyik vidéki, hetente vagy havonta megrendezett vásár, pesti viszonylatban a kínai piac, csak a feeling miatt jóval magasabb áron fut minden; népművészeti dolgok közül gyakorlatilag csak a karikás ostor volt eladó, pedig én arra számítottam, hogy mindenféle kézműves dolgokat fogunk tudni itt megcsodálni). Ettünk egy-egy lángost, palacsintát (ez volt az egyetlen elfogadható áron kínált étel, viszont nagyon finom is volt mindemellett!), majd nekiálltunk kultúrálódni. Bementünk a Pásztor Múzeumba, a Körszínbe, és a Csárda Múzeumba. Utóbbi a sóút egyik megállója volt (ahogy előtte a Meggyes és a Patkós Csárda is – ezeket kb. 10-15 km távolságban építették egymástól, ennyit tudtak egy nap alatt megtenni az ökrökkel), ma étterem, és egy kis része múzeum. A kiakasztott tablókról, leírásokból többek között kiderült, honnan ered a „kitette a szűrét” mondásunk. A legény elment látogatóba a kiszemelt lyányos házhoz, és mintegy véletlenül ott felejtette a szűrt. Másnap aztán, mikor arra ment, egyértelmű volt a lányos ház véleménye. Ha a szűrt kiakasztották (kitették), akkor a legény nem kívánatos kérő. Ha nem volt kiakasztva, nyugodtan bemehetett érte, és elkezdhetett tárgyalni a házasodásról is.
Itt, a Csárda Múzeumban, lehetőség volt igazi szűrt is felvenni, csikóskalappal. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz viselet ez! Mindenesetre fotón is megörökítettük – természetesen.
Eztán visszaballagtunk a gépekhez, és eltekertünk egészen Debrecenbe. Jó minőségű, de elég forgalmas, és roppant unalmas útszakaszon. Plusz: szél!
Debrecenben megkerestük a szállást, lemálháztunk, nem sokkal később Misi, Bodza férje is befutott. Fürdés után kerestünk egy vacsihelyet, majd nagymosás következett. Az ilyen nagyobb túrákra ugyanis mindig csak kevés cuccot viszünk, és menet közben szoktam mosni. Helytakarékossági szempont. Nem mindegy, hány kilót kell megmozgatni minden nap. Este még Hegével elmentünk sétálni a környéken. Alapvetően kocsma-keresésre indultunk, de hiába mondtam emberemnek, hogy arra szerintem nem fogunk sörhöz jutni, amerre ő elindult, nem erősködtem. Sört végül nem kaptunk, de találkoztunk egy családdal, akik a másnapi virágos-bringás felvonulásra készültek a kertkapuban, váltottunk velük pár mondatot. Mivel másnap korán kellett kelnünk, hát eztán már mentünk is feküdni!
- megtett táv: 74,45 km
- tekeréssel töltött idő: 4.40.04
- átlagsebesség: 15,9 km/h
- max. sebesség: 25,4 km/h
Augusztus 20., szerda
Debrecen
Előző esti megbeszélésünk alapján a karneváli felvonulást páronként néztük meg, mi már reggel 7-re odaballagtunk a közeli Kölcsey Központba, hogy a délutánra szóló jegyeinket átvegyük. Az csak a helyszínen derült ki, hogy aznap már csak a program helyén vehetőek át a jegyek, így fölöslegesen mentünk. Mindegy, elindultunk a központ felé, hisz tudtuk, hogy negyed nyolckor már indulnak a virágos bringások, és a felvonulásnak ez a része is roppantul érdekelt minket. Útközben találtunk egy nyitva lévő Fornettist, ott ittuk meg a kávénkat, viszont nem álltunk meg reggelizni, azt menet közben, papírzacskóból ejtettük meg.
De milyen jól tettük, hogy ilyen korán elindultunk! Ugyanis a templom közelében már elég sok ember gyülekezett, de még sikerült viszonylag jó helyet találni magunknak, ahonnan láttunk is rendesen, és viszonylag jó fényképeket is tudtunk készíteni. Nem is kellett túl sokat várnunk, és valóban indult a forgatag. Sorra jöttek a különféle csoportok bringával (óvoda, bank, kórház, közért…), majd veterán autók érkeztek. Majdnem délig eltartott a felvonulás, az egyes csoportok és kocsik közt volt némi pauza, amit Hege elég rosszul viselt. A mazsorettek, néptáncosok, zászlódobálók, zenészek, népdalosok között azért voltak holtidők ott, ahol mi álltunk, mert minden csoport a főtéren lévő színpad és konferanszié előtt bemutatott valamit, előttünk meg csak elvonultak. Így ami ott fullosan kitöltött idő volt, az nálunk mindig holtidőként jelentkezett.
Sajnos sok olyan ember nézte a karneváli menetet, akit pont nem érdekelt, hogy az ember fotózni szeretne, simán beállt elé teljes vállszélességgel. Ez, valamint a járdákon közlekedő kerékpárosok Hegét kiborították ebben a pár napban, amit a környéken töltöttünk. Máshol valóban nagyobb a bringások közlekedési kultúrája, ezt nem vitatom…
A menet végét követően odafurakodtunk a templommal szemközti tribünhöz, ahol anyuék egy baráti házaspárral ültek, és onnan nézték végig a programot. Váltottunk velük két mondatot, majd körbesétáltuk a teret, ahol kirakodóvásár volt. Találtunk egy helyen eperborfröccsöt. Mivel korábban ilyennel még nem találkoztunk, muszáj volt megkóstolnunk! A félédes verzió határesetes, de a száraz isteni! A szállás felé menet találtunk egy péket, ott vettük meg az ebédet. Arra számítottunk, hogy Bodzék még a szobájukban lesznek, mert délelőtt telefonon abban maradtunk, hogy fél egy felé indulnak ki a Nagyerdőbe a délutáni programra, azonban mikor hazaértünk, sehol nem voltak, hát leültünk ebédelni Hegével. Negyed egy körül hívott Bodza, hogy hol vagyunk, mert most értek ki a stadionhoz, és nagyon hosszú a sor, mi legyen. Mondom, úgy volt, fél egy felé indultok, mi még csak most kajálunk az udvaron, utána indulunk. Jó, akkor ők addig beállnak a sorba. Gyorsan belapátoltuk a maradék kaját, és elindultunk mi is.
Megdöbbentő volt számomra, hogy bár ez már a 45. virágkarnevál volt Debrecenben, tehát elvileg van a szervezőknek gyakorlati tapasztalata, hogy is kell egy ilyet lebonyolítani, valahogy mégsem álltak szerintem a helyzet magaslatán. Ugyanis maga a Nagyerdő nem csak a nevében nagy, hanem méreteiből adódóan is. Egy darab tábla nem volt kirakva, hogy merre menjen az ember, hogy a Folklórfesztivált megtalálja. Mikor végre megtaláltuk a bejáratot, ott 3-4 iszonyú hosszú sor volt. Hova kéne beállnunk ahhoz, hogy az előre neten megvásárolt, kifizetett jegyeinket átvegyük? Egyáltalán: miért nem lehetett a neten vásárolt jegyet kinyomtatni, mint más hasonló helyeken? Csak egy visszaigazoló e-mail-t kaptam, és itt a helyszínen annak ellenében lehetett a jegyeket átvenni. Kóvályogtunk egy sort, közben Bodzáékkal több körben egyeztettünk telefonon, mi a fene van. Ők addigra már kiderítették, hogy az ilyen előre megvett jegyeseknek nem is kell sehol sorba állni, csak oda kell menni előre az ablakhoz, és az e-mail ellenében a lezárt borítékot megkapjuk. Hurrá. De miért nem lehetett erről valami tájékoztatót kitenni bárhol??
Ráadásul bejutva, utólag visszagondolva, nem is ért sokat ez a jegy, kár volt megvenni. Annyi történt ugyanis a folklórfesztiválon, hogy a virágkocsikhoz oda lehetett menni közvetlen közelre, megszemlélni őket. De mivel bárki odamehetett, még nehezebb volt őket fotózni, hisz tele voltak emberekkel. Meg mivel egymáshoz közel voltak, nem nagyon lehetett úgy fotózni, hogy ne lógjon bele másik kocsi is a képbe. Ami jó volt, hogy a „karzatra” is felmehettünk, és felülről fotózhattunk.
Volt itt műsor amúgy, ami ottlétünk alatt gyakorlatilag kizárólag mazsorettek előadásából állt. Érdekes az, meg szép, meg jó, de mikor már a tizediket látja az ember, akkor megunja. Bodzáék nem is maradtak túl sokáig, Misinek fájt a háta, inkább visszamentek a szállásra pihenni. Mi leültünk, nézelődtünk, hallgattuk a zenét egy darabig, de végül mi is meguntuk, úgyhogy elindultunk sétálni kicsit. Ekkor találtuk meg a cseh sörünnepet. Csak valaki árulja már el nekem, hogy egy ilyen rendezvényen mit keres a Gyulai pálinka?? Itt egyébként csak körbenéztünk, de mindennek horror ára volt, úgyhogy belőlünk senkinek nem volt haszna.
Mikor már kellően eluntuk magunkat, viszont megéheztünk, elindultunk keresni egy elfogadható árlappal rendelkező éttermet, ahol még szabad asztal is van. Ahol végül letelepedtünk, ott egy isteni finom Calico Jack levesét ettem, amiben marhahús, gomba, zöldség, mustár és tejföl volt. Utána túrógombócot kértem, az erősen a futottak még kategóriába sorolandó. Visszafelé villamossal mentünk az esti buli helyszínére, ahol a bejárattól nem messze megvártuk Bodzáékat, mert már ők sem voltak messze, így együtt vonultunk be a stadionba velük.
Az esti buli nekem nagyon bejött, annyi megjegyzéssel, hogy a programot így hirdették: „Sztárok és Szirmok, Karneváléj a Stadionban – fergeteges retro buli Fenyő Miklóssal és Dollyval”. Ehhez képest volt részlet az István a királyból, volt palotás, lovasbemutató, virágkocsik felvonulása, és kb. három számot énekelt el Fenyő, egyet Dolly, az egész, hosszú rendezvény legvégén. Félreértés ne essék, nagyon színvonalas, végig élvezhető és látványos volt a program, nekem nagyon bejött, csak ne a Hungáriával akarták volna eladni a jegyeket, ha az egész este pici töredékét töltötték meg. A stadioni buli után még a tömeggel elvonultunk tüzijátékot nézni, amihez nem sikerült a legjobb helyet választanunk, mert csak a magasra lőtt rakétákat láthattuk, az alacsonyakat kitakarták a fák, viszont legalább ülve néztük végig. Gondoltuk, visszafelé esetleg villamossal megyünk a szállásig, de annyian álltak a megállókban, hogy inkább sétáltunk. És milyen jól tettük! A közlekedés ugyanis eléggé hektikusnak bizonyult. Velünk szemben öt villamos is elment, mikor befordultunk a szálláshoz vezető utcába, a nekünk kellő irányba pedig akkor ment még csak az első.
Késő volt, nem kellett altatni minket!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
