1. nap (szombat)

(Farkasgyepű-Villach, kocsival)-Villach-Tarvisio, kerékpárral

És az első nap eleje… címszavakban, ’iszen nem ez a fontos része a beszámolónak.

• 03.45 óra ébresztő (eső szakad).
• 5 körül indultunk („Az eső meg csak esik, csendesen esik az eső!”). 
• Én vezettem Villachig. (eső… hol esik, hol szakad, hol eláll).
• Sztrádán: csodaszép tájak, rengeteg alagúttal megspékelve. Már most szép a táj! (Erőlködik a napsütés! De hogy ne bízzuk el magunkat… néha esik!)
• Pihenő Ausztriában: Szami hidegtől vacog, de mégis!!! Elővette a fényképezőt, és csak fotózott… fotózott… fotózott… lehet a hidegben ráfagyott az ujja a kioldó gombra? (Lásd fent: Erőlködik a napsütés! Ne bízzuk el magunkat, néha esik!)
• Majd… végre… jött Villach, a kerékpáros túránk kiinduló pontja!

Itt 10.00 óra körül már felmálházva vártuk az igazi indulást. Szami szokás szerint előadta öltözős-vetkőzős számát. „Nincs egy rongyom, mit vegyek fel?!?!?!?”

Ja… nem is ezt, hanem hol felöltözött, hol levetkőzött. Hol a hidegre fogta, hol a melegre. De a vetkőzős számába, a várt érdeklődés hiánya miatt, beleunt, és jött az a kérdés, amitől a kardomba dőlök… „mit vegyek fel”? (Nyugi, élek! Ezért nem hordok kardot magammal!!)  Pedig… hidd el, végig egyöntetű volt a hőfok! Mégis nehéz ez a döntés! És végre… a város határánál… VÉGRE… eldöntötte, hogy miben is fog tekerni!!!

Az indulást követően, ha nehezen is, de rátaláltunk az „igazi útra”. Meglett! Innen már kényelmesen kanyarogtunk a városban, majd elértük az utunk igazi „célját” az Alpok-Adria kerékpárutat. És ami ez után jött! Hááát ne tudd meg!  Megkezdődött a nagy kaland! Talán a készített fotók vissza tudnak adni valamit abból az érzésből, ami az indulást követő 2,5 napban szemünk elé tárult. Csak elcsépeltnek hangzó frázisokkal tudnám leírni azt a csodát, ami körbeölelt bennünket! A hegyeket, a kiváló minőségű kerékpárutakat. Mit lehet erről írni? Pl.: Csodaszép, mesés, gyönyörű, képeslapokon látni csak ilyet, óóóóó, meg áááá. Ne higgy az elcsépelt, giccses szavakban! Nézd meg magad, járd be azt az utat, amit mi is megcsodálhattunk, éld át azt az élményt, amit mi naponta megéltünk és rájössz… a fenti gondolatok igazak!        

Csoda, hogy Szami mindenhol megállt fotózni? És hogy én is, elüssem az időt, ne csak rá kelljen várnom, csakis az időtöltés miatt (!!!), én is elővettem a fényképezőt, és „kelletlenül” csináltam, alig pár képet. Na jó, lehet hogy a végén már többszáz is összejött. De istenbiz’ csakis az időtöltés miatt!

Útviszonyok: előrejelzés, pontosabban utójelzés… Villachtól hol kevésbé, hol jobban, de végig emelkedett az út ezen a napon. Lejtő alig-alig volt. Unterfederauntól tartós emelkedőt kellett leküzdeni, ami Erlendorftól átváltott húzósba, majd Arnoldsteintől kemény emelkedő várt ránk.

Egy kis visszautalás: Arnoldstein előtt, Pöckauban, megálltunk egy boltnál müzlit venni/enni. Akkor fedezte fel Szami a térképen, hogy a közelben van egy vízesés. El is indultunk ezt felkeresni, de sajnos nem jártunk sikerrel. Csak egy járható út vezetett ide, aminek a végén egy lakóépületet úgy elzárta a továbbjutási lehetőséget, hogy vissza kellett fordulnunk, pedig a hang alapján már majdnem ott voltunk, így ennek a vízesésnek a megtekintése kimaradt.

Villachtól cirka 25 km az osztrák-olasz határ, ahonnan egy lájtos, 15 %-os emelkedőt leküzdve tettük meg az első kilométereket ebben az országban. A határátkelő állomáson külön kerékpársávot alakítottak ki, így megállás nélkül, egy lendülettel át is suhantunk egyik országból a másikba. Senkit nem érdekelt, hogy nem csempészünk-e be véletlenül egy, vagy két migránst!

Már itt, az utunk elején kiderült, hogy a német térképpel (útikönyvvel) kiválóan követhető az útvonal. Úgy éreztem, hiába írta az ajánló… „De ez még nem minden, hiszen aki vállalkozik erre a - teljesen átlagos erőnléttel is - könnyen teljesíthető kerékpártúrára, eldicsekedhet majd, hogy az Alpokból letekertem az Adriáig!” A fent írtak ellenére én úgy gondolom, nem árt egy kis kondi, ha erre a túrára vállalkozol. Azért előtte tekerj pár kilcsit, az sem baj, ha dombos részeken készülsz fel az egy napon át tartó emelkedőre. És utána már valóban lesz mivel dicsekedni, hisz élvezni fogod a túrát, és nem „megszenvedni”.

Hogy mivel is lehet majd dicsekedni? „Völgyben, óriási hegyek közt vezet a kiváló minőségű kerékpárút… úúúú de szép! Képeslapszerű alpesi tájon tekerhetsz, meg-megállva az egykori állomás épületeknél egy rövid piknikre, pihenőre, vagy fotózásra.” A kerékpárút nem egyszer a közutak, autópályák felett kanyarog, nem mindennapi élménnyel ajándékozva meg az itt tekerőket. Alul hegyi patak, középen az autópálya alagútjai, felül te egy viadukton, vagy csak egy magaslaton... és hogy ne bízd el magad… feletted a monumentális, néhol havas hegycsúcsok! Tiszta giccsparádé! De igaz!  

(A fentiek tükrében Szami már Villach után pár kilométerrel közölte az ipolyi túra szlogenjét: „Szép minden, ezt már most szeretem!”)

Coccauban összefutottunk egy 5 fős magyar családdal. Pár szót váltva velük… kiderült, hogy ők ezt az utat Villactól-Triestig tervezték bejárni… oda-vissza! Ha teljesítik a tervüket, minden tiszteletem az övék! Tarvisioig többször el-elkerültük egymást, amíg mi, vagy ők, meg-megálltak fotózni.

Coccan di Sopra településnél, a kerékpárút építése miatt terelés volt. Le kellett hajtanunk a közútra egy rövid szakaszon. Bevallom, itt egy kicsit eltévedtünk, nem vettem észre, vagy csak nem akartam észrevenni, hogy fel kell tekerni egy nagyobb dombra! Így a kerékpárút jelét figyelmen kívül hagyva az autóúton mentünk tovább… egészen egy autós alagútig. Húúúú, ez nem lesz jó! Hátra arc! Visszamentünk és megkerestük a kerékpáros táblát, utat. Így mégiscsak megmásztuk azt a fránya emelkedőt, és a végén az előbb említett alagút tetején tekertünk át. Felülről láthattuk ezt a szép kis települést, illetve megint csak „fölékerekedtünk” az autóútnak. Szami itt felfedezte, hogy ha az alagút előtt balra fordultunk volna… a domb megmászása nélkül is ugyanide lyukadtunk volna ki. Így utólag mégsem bánom, hogy az emelkedőt választottuk. A látvány miatt jobban megérte ezt megtenni, mint az alagút előtti felhajtót megkeresni.

Tarvisio előtt találtunk egy elhagyott vasútállomást (lehet nem véletlenül lett a túra neve a „kerékpárral a millenniumi vasút nyomvonalán”). Az enyészetnek át-, vagy inkább visszaadott (???) épületet, felüljárót, várót, peront jól körbefotóztunk majd irány a város! Itt újra találtunk egy (volt) vasúti épületet, ami elég jó állapotban volt. Szerinted készült itt fotó?    

A városközpontba beérve megálltunk körülnézni, de kis idő után úgy döntöttünk, hogy keressük meg a szállást, pakoljunk és fürödjünk le, majd utána visszajövünk körülnézni/vacsorázni a belvárosba.

A GPS segítségével viszonylag könnyen megtaláltuk a város túlsó végén a szállodát. (Azt csak félve mondom el, hogy már az épület mellett bizonytalanodtunk el. Hova is kell menni valójában? Kiderült, a saját táblájuktól nem láttuk a célt. ) Szaminak köszönhetően a szállást gyorsan elfoglalhattuk, illetve a bicajainkat elhelyezhettük egy zárt pincében, így megnyugodva, hogy ők is a megérdemelt pihenőjüket egy biztonságos helyen tölthetik. 

Vacsoránkat a belvárosban terveztük elfogyasztani. Lepakolás, fürdés után ezért visszasétáltunk ahol egy tipikus olasz vacsi (lasagne, illetve egy tészta tenger gyümölcseivel) elfogyasztás után még körülnéztünk itt egy kicsit. Vacsora előtt azért biztos, ami biztos lemeóztuk egy kocsmában a sört. Szami kissé „meghűlt” amikor elmondtam neki, hogy a 4 dl-es sör, csupán CSAK 4 €-ba került, ami nálunk X forintnak felel meg. „Nyugi nyaralunk, belefér még egy, vagy akár kettő is! Igaz… a spórolás miatt… a harmadik már csak nekem jár!!! De akkor is, ez már valóban rablás!!!”

A belváros felé menet tudatosult bennem… amikor megláttam egy idős nénit… kiegyenesedett derékkal, elég „húzós” emelkedőnek, „húzós” tempósan „felsuhanni”. Hogy a fenébe csinálja ezt? Én szinte lejtőnek sem tudok ennyivel gurulni! És ránézve a bicajára jöttem rá, amit később jól meg is beszéltünk Szamival. Ma is (illetve a hegyekben töltött napok során később is) elég sok elektromos bicajt láttunk (pedelec, illetve e-bike típusokat vegyesen). Végül is, a hegyekben jól jöhet ez a kis segítség! A legközelebbi túrán, amit itt ejtünk meg, lehet már én is ilyennel hasítok… vagy nem…

Vacsi után séta a belvárosban. Valami ünnep lehetett, mert zenei aláfestést kaptunk a séta mellé. Hangulatos, kisvárosi feeling, a környező hegyek látványával és az elmaradhatatlan fotózással megspékelve. Kell ennél több erre az estére? Persze, egy jó kis alvás.

Éjjel arra ébredtem, hogy szakad az eső.  Csak álljon el reggelre!

_{^{Megtett táv (km): 42,33}}

_{^{Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp): 3:26:36}}

_{^{Átlagsebesség (km/h): 12,2}}

_{^{Max. sebesség (km/h): 33,4}}

_{^{Napi szintemelkedés (m): 362}}

2. nap (vasárnap)

Tarvisio-MoggioUdinese

És lőn’… imám meghallgatásra talált! Elállt az eső!  Kényelmes, ráérős kelést követően… időjárás jelentés következik kedves olvasóink… az ég többnyire borult. De mégis! Az erkélyről kinézve megint egy csodát láthattunk. Ha a másik irányba tekintettünk, és nem a borús felhőket nézegettük… Szikrázó napsütés, hegyek, fenyvesek, felszálló pára! Szóval megint olyan giccses látvány. De feledhetetlen!

Bőséges reggeli után bicajápolás = láncfújás (a láncokon lehetett délutánra hallani, hogy az előző napi eső jócskán kimosta az indulás előtt itthon frissen felvitt kenőanyagot). Ennek során sikerült úgy feldöntenem a bringámat, hogy a hátsólámpa háza sikeresen eltört. Szigetelőszalaggal „meggyógyítottam, ideiglenesen”, üzemképes is lett, de itthon „csereszavatos” lesz a lámpa.

08.30 körül indultunk. Camporossoig egy cirka 5km-es emelkedő várt ránk, amiben azért néha már volt lejtő is. Reggeli után, álmosan... szerinted jól esett ez az emelkedő? Tarvisio határában Szami felfedezett a hegytetőn egy templomot, illetve a fényképező optikájával ránagyítva pár épületet a templom mellett. (Itthon csak nem hagyta nyugodni a történet, és amikor rákeresett a helyre, kiderült, hogy ez egy kis település a sípálya közelében. És mivel tuti beírja a nevét a beszámolójába… nekem se maradjon ez ki, kikeresem... Santuario del Monte Lussari településről volt szó. Tényleg hangulatos falu lehet a képek alapján!)

Untassalak azzal, hogy Szami megint az öltözős-vetkőzős magánszámát próbálgatta útközben? Áááá.. inkább nem!!! Hagyjuk is, ne is vesztegessünk erre szót! De azért… .

Az útikönyv térképéhez! Ugovizza előtti útszakasz (térképen még csak tervezett útvonalként jelölve látható) elkészült, így mi is ezt az új útvonalat követtük. Így ki is hagytuk Valbrunát. Ha nincs tervezett megállótok a településen, nyugodtan tekerjetek tovább ti is ezen az új betonozott szakaszon!

Ugovizzához kapcsolódik egy szösszenet. Eltekertünk egy „volt” vasútállomás mellett, ami mára „kocsma” lett. Na jó, ne alacsonyítsuk ennyire le! Nevezzük inkább jó kinézetű vendéglátó egységnek, ami jóval felette volt a nálunk megszokott kocsmai színvonalnak! Túlmentünk a „kocsmán”, ám a szokásos fotózást követően mégis visszatértünk egy jó erős kávéra. A kávé minőségére kint Olaszországban szinte mindenhol ez volt jellemző: kb. fele akkora adag az espresso, mint nálunk, ám olyan, de olyan erős, hogy megáll benne a kanál.  És az íze? Hááát... mindig ilyet kérek az itthoni kocsmákban is!!!

Ami érdekes volt számunkra. Még alig volt 09.00 óra. Mégis… a helyiek az egységben már vígan boroztak. Igen már reggel 09.00 órakor! Voltak itt „törzsvendégnek” tűnő arcok, beesett bicajosok, akiket nem zavart a KRESZ. Vígan tolták „benekfele” a borokat. Meg is beszéltük Szamival, hogy biztos itt ez a munkamegosztás! Amíg „férjuram” keményen „dolgozik”… itt a kocsmában… addig a felesége (ki más, mint Dzsúlia, vagy tán Júlia?), otthon „unalomból, pihenésképp” megfőzi az ebédet, és kitakarítja a házat, netán még a tehenet is megfeji, míg a megfáradt férj hazatér a frissen, nagy nehézségek árán beszerzett, helyi pletykákkal, akarom mondani hírekkel! Fő a munkamegosztás!     

Camporossotól a napunkat „jellemzően” a lejtők „jellemezték”. Képzeld el a hegyek látványát, mellette még tekerned sem kell, mert annyi a lejtő. Emelkedő alig-alig, na jó azért van pár combos, de csakis azért, hogy el ne felejtsd, a hegyekben vagy!

El merjem mondani? Egy, szinte egész napos lejtőn… 15,8 km/h-s átlagsebességet nyomni szégyen? Lehet! De ha „látnád azt a látványt, amit mi ott láttunk”, megértenéd az okát! Itt nem szabad rohanni, ezt a káprázatos tájat szájtátva kell „megélni”, magadba kell fogadni, nem csak átrohanni, és „nemlátni/nemnézni/nemérezni” ebből semmit! Szerinted készült itt pár fotó? Ha a NEM-re tippeltél, vesztettél! Az átlagsebességünkön nem emelt a Szami féle fényképezési mánia sem!

Volt, hogy pár méter után újra meg újra meg kellett állni, és valami frissen felfedezett csodát még jobban fel kellett fedezni, persze le is kellett fotózni. Így a gyakori lassítás, és az elindulás sem növelte az átlagsebességet.

Sok helyen kereszteztük az autópályát, vagy felette jártunk, így a már korábban leírt érzés járt át bennünket ezeken a szakaszokon. (Visszaúton az autópályáról nem, vagy csak ritkán sikerült beazonosítani ezeket a bicajutakat, hiába is tettünk erre kísérletet.)   

Pontebba előtt összefutottunk pár szófukar magyarral, akiktől csak annyit tudtunk meg, hogy Tarvisioig mennek. Ennyit és nem többet. Jó…értem én, nincs kedvük beszélgetni! Ennyi? Ennyi!  

Pontebbába beérve döbbentünk rá, hogy hétvége van, Olaszország van, szieszta van! Hiába, hogy nem vagyunk éhesek (MÉG), de akkor is kéne valami ebédet „lőnünk”. Ennek egy érdekes „fa-falikép” fotózása után akartunk eleget tenni. Megálltunk egy bolt mellett… láttuk, hogy épp zárnak. Na erről lecsúsztunk! Ám! A boltosok jó fejek voltak, miután megtudták, hogy ebédet szeretnénk vásárolni, kinyitottak a kedvünkért, így szerencsére nem maradtunk éhen. (Jó kis „büdös” olasz sajtot, gorgonzolát sikerült beszereznünk a szalámi mellé. De jó is volt!!!)

Volt kaposváriként, egy kis érdekesség. Itt, Pontebbában, összefutottunk a kaposvári Zsota féle csapat szállítóautójával. Korábban is láttuk az autójukat a városban, ám a boltolás után, kis kitérővel, szándékosan beléjük is futottunk. Pár szó erejéig odagurultunk és megtudtuk: Ők erre a szakaszra egy 2 napos túrát szerveztek. Ha várunk 10-20 percet akár össze is futhatunk a közel 50 fős csapattal, akik közt még budapestiek is vannak! Lelövöm a poént… A nap végén kiderült KI is volt BP-ről! Na jó többet majd a maga helyén erről! (Ahogy olvasom vissza a leírtakat, egy furcsa gondolat, ami most ugrott be. Ahogy beszélgetünk az úriemberrel, és elmondjuk neki honnan-hová tartunk. Kissé csodálkozva nézett ránk. „CSAK ketten??? És ezt a túrát mi szerveztük meg SK.??” Nem értem, hogy ez miért volt furcsa az ő szemében. Szerintem…Nem csak fizetős cégek tudnak túrát szervezni!)

Ha „véletlenül” erre jársz, egy jó tanács. Csak most és csak neked!. :D Pontebba után figyeld az útvonaljelző táblát!!!! Pietratagliatanál, a lépcsőjeleket a térképen!!! Az út egy lezárt alagutat megkerülve, egyből felvisz egy lépcsőn a jó útra. Amúgy erre az útikönyv is figyelmeztet, de ki nézi, illetve jegyzi ezt meg? Mi épp csak túlszaladtunk, de volt, aki jól belendült a lejtőn… és tovább is húzott.

Itt, a kritikus kereszteződésben, épp egy „elhagyott állomást elhagyva”, a beton hídkorlátra leülve, jól megebédeltünk. Ezt a betonkorlátot néztük ki asztalnak/széknek. Körülöttünk hatalmas hegyek, a hegycsúcsok épp verőfényes napfürdőt vettek, koronájuk az őket körülölelő felhők, „asztalunk” alatt egy patak csörgedezett. Kell ennél jobb hely az ebédhez? És mégis! Mit fedeztünk itt fel? Milyen az emberi természet? Az arra járó bicajosok közül páran nem a fenti látványra voltak kíváncsiak, hanem inkább arra, mit is eszünk. Ezért néhányan még az útjelző táblát sem vették észre, inkább a mi kajánkkal foglalkoztak! (Remélem, nem lenyúlni akarták?!?!?! ) Volt, akinek meg tudtam mutatni, hogy „merre is van az arra”, volt, aki elhúzott ezerrel. Na, ő meg így járt, jöhetett vissza, hogy még egyszer megnézhesse ebédünk maradékát!  

Evés után egy kicsit még tekerve „unatkoztunk” a hegyek látványát nézegetve, majd begurultunk Resiuttaba. (Resiutta és Moggio Udinese közt már kész a kerékpárút! Térképünk még csak tervezettnek jelölte!)  Nyugodtan tekerj ezen végig! Az új út kissé megzavart minket, így pár perces tanakodás vette kezdetét. Merre is van az erre? Erre, vagy az arra? Biztos arra kell menni, nem erre? Majd szól Szami: „Na nénd’ má’! Jönnek vagy 50-en! Nem lehet, hogy ezek „A” magyarok? Esetleg a Zsota féle csipet csapat? (Ahogy az úton megálltak csakis magyarok lehetettek, mert utána már senki nem fért el mellettük! ) Na jó, a magyar szó is megerősítette ezt az érzést! Egyszer csak, a tömegből kivált egy ismerősnek tűnő hölgy. Még jól meg is beszéltük, hogy a NŐ pont úgy néz ki, mint Body, aki korábban már több túrán részt vett velünk. Na, annyira hasonlított hozzá, hogy kiderült, EZ a Body, AZ A BODY! Örömmámor, happy! Te itt? Mi is itt? Ja persze, hogy MI itt, de TE hogy-hogy itt? Kiderült, velünk nem akart jönni, inkább keresett mást! Na jó, ennek az okára is fényderült. Amikor nálunk már eldőlt, hogy Szami szüleivel oldjuk meg ezt a túrát, csak ez után álltam neki túratársakat keresni. Mivel a mi utazásunk már fixnek volt mondható, szokásommal ellentétben nem én szerveztem meg a leendő résztvevőknek a túrával kapcsolatos dolgokat (utazás, szállásfoglalás, stb.), hanem mindenkinek magának kellett volna ezt elintéznie. Így ő ezt kihagyta, inkább benevezett egy lájtosabb, szervezett verzióra. Hmmm, mekkora erre az esély, hogy valaki így találkozzon össze egy ismerősével? Én nullára tippeltem volna. Mégis így történt!      

Pár gondolat erről a napról, csak úgy visszatekintésként. És csak azért most, mert az alább leírtakat szinte bárhol elmesélhettem volna erről a napról a beszámolóban.

Ezen a napon 26 alagutat szeltünk át. Zömében jól ki voltak világítva. De!!! Néhol érdemes előkészíteni, elővenni a lámpát! Szükség lesz rá, főleg úgy, ahogy én jártam. „Sötét van!!!” Hát persze, ha az ember nem veszi le az alagútban a napszemüveget, milyen is lehetne? Főleg… emellé még lámpát sem kapcsol ott, ahol kellene!  Resiutta közelében láttunk egy mozgásérzékelős világítású alagutat is! Hát hogy mik nem vannak ittenék’??? Erősen gondolkodom, hogy kis hazánkban hol is láttam ilyet bicikliúton… ő… őő…őőő… ha eszembe jut… ÍGÉREM…leírom… majd… de addig is… inkább folytatom a beszámolót!

Némely alagút hossza 450-600-950 méter volt, kiváló minőségben, jól kivilágítva. (Van még mit tanulni kis hazánkban!)

Napközben több vízesést hagytunk el, pontosabban előtte jól meg is csodáltuk, le is fotóztuk őket. Az út sok helyen, legnagyobb örömünkre, egy patak mellett vezetett, melynek hihetetlenül kék volt a színe. Na ezt a patakot csak most képzeled el „PATAKNAK”. Most alig csorgott az alján valamicske víz, de látszott az ártéren, a hordalékán, hogy hóolvadáskor sokkal, de még annál is „sokkalabb” vízmennyiség mélyítette ki a medret, ami megítélésem szerint néhol szélesebb lehetett, mint a Duna pl. Budapesten. A felette átívelő hidaknak köszönhetően több esetben kereszteztük ezt az egyre szélesedő folyómedret. (Utólag beazonosítottuk, ez a Fella patak volt.)

A mai napon rengeteg bicajossal találkoztunk. Legalább 250-300 fő jött velünk szembe, vagy hagyott el minket. Gondolom náluk ez a megszokott hétvégi útvonal, kb. mint ahogy nekünk is vannak kedvenc útvonalaink, amit szívesen letekerünk a ráérős hétvégéken. (Szeretném, ha a ráérős hétvégéimet ilyen helyeken tudnám bicajon ülve elütni!!!

A tömeghez, a nagy forgalomhoz tartozik egy tipp: Tartsd be KRESZ-t, a saját sávodban tekerj, hisz bármikor jöhetnek hátulról. Ha megállsz fotózni, és az út közepén keresed a legjobb „kompozíciót”, vagy az út másik oldalára mész át, jó, ha van, aki hátrafelé néz, hogy tudjon szólni, ha bicajosok jönnek. Mi is párszor jártunk így: „Állj félre, mert jönnek!” Így felváltva voltunk „figyelők”, illetve fotós gépet csattogtató, „szájtátó csodálkozók”.

Visszatérve az útvonalra: Szami számára itt ért véget az Alpok-Adria kerékpárút, szerinte eddig tartott és nem tovább! „Ölre menő” vitát folytattunk ezen, mivel nekem ez az egész túra AZ volt. Max a „millenniumi vasút” vasúti része ért itt véget, bár ezen szerintem nem volt érdemes agyalni. Legyen szép, legyen jó! És mit érdekel engem, hogy mi is a neve?

Az új út végén egy úriember elterelt minket Moggio Udinsese felé. Mondván, itt véget ér a kerékpárút! (Amúgy igaz, erre az útikönyv is figyelmeztet!) Szamival még beszéltük is: De jó fej, hogy szólt! Bennem/bennünk felmerül az alábbi kérdés: Vajon ő csak valami rendezvény miatt volt/van itt, vagy állandóra kihelyezték ide? Ha állandóra, akkor ez tök jó szervezés. Na mindegy, a részleteket már sosem fogjuk megtudni

Mivel a szállásunk úgy is itt volt lefoglalva, egy kis alagúton áttekertünk és egy új kerékpárúton „beközlekedtünk” Moggio Udinesebe. És amúgy is… ha egyből mentünk volna tovább, akkor is… mindenképp erre vezet a további útvonal a hegyekbe a „kiskönyvünk” szerint.

Szállásunk… hol máshol… mint a hegytetőn volt. Így az alagúton átérve erős kaptatón betekertünk a belvárosba, ami tele volt szűk, egyirányú utcákkal. A szoba elfoglalása körül egy kis herce-hurca alakult ki. Persze, hogy szieszta időben érkeztünk. Nem… nem zavartak el… csak alig álltak velünk szóba. Elsőre nem volt meg a szobánk kulcsa. És amúgy is! Leadtuk a bejelentkezéshez szükséges okmányt, amit nem ám azonnal elintéztek... nem... elmondták… majd megkapjuk… valamikor… nyugi!!! Mit lehet erre mondani/tenni? Épp békésen toljuk le a sörünket, amikor is valaki előkerítette a kulcsot, így felmehettünk a szobába lepakolni. A szobából a látvány hasonló volt, mint Tarvisioban… körben a hegyek, és ez a panoráma… ááááá de minek is „untassalak ilyen uncsi” történettel?!?!?! Nézd meg az itt készített fotókat!    

Fürdés után körbejártuk a belvárost. Az általam elképzelt tipikus olasz település. Keskeny utcák (néhol még a kocsik nyomai is látszott a falakon, annyira szűk), gyér forgalom, virágos, többemeletes házak. Már csak padra kiülő nénikék (ölükben macskák) látványa hiányzott a képről. Ki kell emelnem a templomot, mint látványosságot. Érdemes volt ide betérni és kicsit megpihenni. Séta, és a szokásos fotózás után beültünk a szállással szomszédos vendéglőbe (végre… már a szieszta után, így a vendég is fontos volt számukra). Kértünk egy-egy sört. A vendéglátó hölgy kihozott két üveggel, és megkérdezett, hogy „meg tudjuk-e inni mind a kettőt” (????), vagy elég csak egy? (Na jó úgy kérdezte felbontsa-e?) Kissé csodálkozva néztünk egymásra. Egy-egy üveg sör? Nekünk? Sok lenne? Ne má’! Persze, hogy bontsa fel mind a kettőt! Később esett le, hogy miért kérdezi, az üveges sör 0,66 dl-es volt. Úgy látszik, itt ritkán járnak magyarok, hogy egy üveg sört „egészben” letoljanak! Közben megbeszéltük, hogyha jó a kaja, akár itt is ehetnénk, annyira szimpi volt a hely. (Kerthelység, felettünk lugas, kellemes környezet, jó kiszolgálás. Kell ennél több?) Étlap nem volt, csak a hölgy elmondta a választékot (inkább nevezném az étel hozzávalói felsorolásának). Valami „csípős húst” választottunk krumplival. Amíg elkészült, sörözgettünk. Ami érdekes volt… nem együtt, egy tálon hozták a kaját, hanem külön-külön. Megkaptuk a krumplit, ami majdnem el is hűlt, mire jött a hús. Ennek ellenére nagyon finom volt minden! Jókora adag, jó áron. Kell ennél több az éhenkórász magyarnak? Hogy mit ettünk végül is? Máig sem tudjuk! Fokhagymás, olívás mártással/szósszal leöntött párolt/pirított (feltehetően) marhahússzeletek, zöldségágyon, és mellé jól ízesített (párolt)-sült/pirított burgonya. Itt fedeztük fel, hogy egy idősebb házaspár (akit korábban bicajjal láttunk már, és feltehetően itt szálltak meg) szintén itt tervezte a vacsorájának elfogyasztását. (Később Venzoneban, majd Udinében is összefutottunk velük.)

Vacsi után nem maradt más, mint a jól megérdemelt sörözés, illetve a pihenés. Jó éjszakát!  

Megtett táv (km): 49,64

Tekeréssel töltött idő (óra:perc:mp): 3:07:50

Átlagsebesség (km/h): 15,8

Max. sebesség (km/h): 32,6

Napi szintemelkedés (m): 654

Napi ereszkedés (m): 960

Folytatás: ITT